Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A családon belüli szerepek ma már nem annyira behatároltak, mint korábban voltak, de valahogy még mindig figyelem a hallgatóságom reakcióját, amikor társaságban színt vallok, hogy nálunk otthon a férjem főz a családra. Rosszul kellene emiatt éreznem magam?
Örömfőzők
Mindig olyanok vettek körül, akik szívesen és jól főztek, először a nagymamám és az anyukám, és most a férjem is. Örömből főznek. Ételeik egyik legfontosabb alapanyaga a szeretet és a lelkesedés. Én is megcsinálok egy-egy ételt, vagy főzök egy családi rendezvényre, vannak apróbb specialitásaim, mint a banános palacsinta, jó a bundás kenyerem, és néhány bonyolultabb ételt is egész jól elkészítek, de kevés ötletem van, amikor a közértben bolyongok céltalanul, hogy pontosan mit is kellene vásárolni ahhoz, hogy egy hétre ellássam a családom.
Ha viszont a férjem vásárol, tele a mélyhűtő húsokkal, fejből tudja, mi van benne, minden jégtömbről tudja, mi a célja vele, hány személyre, milyen alkalomra, milyen fűszerekkel, hogyan elkészítve. A főzés igazi rituálé nála, elmélyülten csinálja, és mindenki örömére. A főzőcskézés kikapcsolja, és a konyhát is rendben hagyja maga után.
Közben a lelkes nagymamák is ellátnak minket egy-egy finomsággal, jönnek a hazai ízek is porciózva, ami szintén nagy segítség, és két főzési szertartáson elkészített, pár napra megoldást jelentő gigaadag között pont megoldják az apróbb, tátongó űröcskéket.
Azért én se nyaralok egész nap…
Ilyen körülmények között kellene behódolnom a társadalmi nyomásnak, hogy anyaként és feleségként nekem illene otthon főznöm?
Többgyerekes dolgozó anyukaként teljesen megszokott számomra a zoknipárosítással vívott szélmalomharc, a lakáson percenként átromboló, forgószéllel felérő közönséges, hétköznapi jeleneteken való úrrá levés, a takarítás, a hétvégéken órákon át tartó nonstop mosás, teregetés, hajtogatás, elpakolás konstans körforgása.
És akkor nem is említem, mindeközben hányszor léptem halálos fájdalommal belém hasító apró legókockára mezitláb, rúgtam bele az asztal lábába, vagy száradt ki a kezem, tört le a körmöm a folyamatos mosogatás miatt. Mindeközben alapvető biológiai szükségleteimet a végsőkig halogatom, mert valahogy mintha minden azt sugallná: az még várhat, na de a teregetés?! És még a gyerekek is megint ellopták a mobilomat, és már idétlen videókat néznek rajta, vagy bekapcsolták a tévét, és azt nézik, ahelyett, hogy velem játszanának, színeznénk vagy társasoznánk.
Ez örök dilemma és lelkifurdalás.
Múltkor a kocsiban egy reklám dalszövegét énekelték végig a gyerek. Mit mondjak, hiába énekelték hibátlanul a hosszú dallamot szöveggel együtt, mégsem a büszkeségtől nyeltem gombócot, amikor végighallgattam. Az jutott eszembe: de gáz! Na, akkor e mellé most még figyelmen kívül hagyva a férjem testi fölényét, lökjem ki őt a konyhából, és naponta iktassak be még arra is pár órát, csak azért, mert talán úgy illik?
Kinyissák-e az ajtót az emancipált nő előtt?
Igen, értem én, hogy a férfiaknak sincs ma könnyű dolguk velünk. Legalábbis velem. Szeretem, ha kinyitják előttem a kocsi ajtaját, hogy beszálljak, az étteremben sem én megyek be először, nem én cipelem fel a nehezebb csomagokat, jólesik, ha néha meghívnak egy gyertyafényes vacsorára, vagy kapok egy szál virágot, akár a kedvenc tábla csokimat. De közben van elképzelésem az életről, dolgozom, van befolyásom a dolgokra, szeretek aktív részt vállalni a döntéshozatali folyamatokban.
Hol a határ a gyenge, oltalomra szoruló feleség és az önállóan boldogulni képes multitasking nő között?
Ha erre a kérdésre nekünk is nehéz megtalálni a választ és a megfelelő egyensúlyt, nem csoda, ha a férfiak is kicsit belezavarodnak. Pedig, azt hiszem, sok esetben valami ilyesmi a helyzet. Mi ösztönösen ellavírozunk ebben, tesszük, amit tudunk, helytállunk, de közben vannak beidegződött, vagy genetikus elvárások is, amiket nehéz letenni, vagy eszünk ágában sincs.
Mintakövetés
Kicsit tudományosabban megvizsgálva a helyzetet, azt figyelték meg, hogy a reklámokban látott apukák, akik néha kiveszik a mosógépből a tiszta ruhát, és részt vállalnak a teregetésben, vagy együtt kacagva oldják a zsírt anyukával a mosogatótálca fölött önfeledten, hatott a társadalom családon belüli szerepköreire. Finoman sugalmazták az apukáknak, hogy így is tudják magukat jól érezni, sőt, ettől anyuka is még jobban tudja magát érezni, ami valljuk be, sokszor az egész család érdeke.
A mintakövetés egyébként is nagy jelentőségű. Naná, hogy ha pszichológiáról van szó, előbb-utóbb, de inkább legelőször is, visszanyúlunk a gyerekkorhoz. A tudomány szerint ugyanis, a személyiségszerkezet egyharmad része örökölt, a maradék kétharmad rész a szülői mintakövetésből fakad, amire még rárakódnak a szocializációs tapasztalatok.
Egyszóval, a feladatok eloszthatók, a szerepek egyes elemei között van átjárhatóság, a lényeg, hogy megtaláljuk közöttük az egyensúlyt először magunkban, aztán az ebben partner társunkkal. Legutóbb, míg a vasárnapi ebéd készült, én bevertem pár szöget a falba, mert fel akartam tenni néhány képet, ezen jót nevettünk a férjemmel, aki közben a húst sütötte ebédre.
