Neked is van olyan ismerősöd, aki először beleegyezik a programba, aztán minden alkalommal elkésik? Egy szomszéd, aki vég és ok nélkül panaszkodik mindenre? A passzív-agresszív embereknek sok olyan típusa létezik, amelyeket első látásra nem ismerünk fel.
Az agresszióról ugyanis a legtöbbünk fejében egy üvöltő, verekedő, veszekedő ember képe jelenik meg, aki válogatás és önkontroll nélkül önti környezetére belső frusztrációját. A passzív-agresszív embereknek azonban ezt gyerekkorukban még akkor sem hagyták, ha jogos sérelmük miatt panaszkodtak volna. Ezért olyan furfangos módszerekkel vezetik le a bennük élő dühöt, amit gyakran csak szakember segítségével lehet felfedezni. Szajcz Ágnes klinikai szakpszichológus és pszichonalitikus – aki a Mindennapi Pszichológia Magazinban írt erről tanulmányt – ebben segít most nekünk.
Átlagemberként nehéz pontosan megfogalmazni, mit jelent a passzív-agresszív viselkedés. Hogy néz ki ez a gyakorlatban?
Mindenki érez bizonyos kellemetlen dolgokat egy passzív-agresszív magatartású ember közelében. A leggyakoribb, hogy az ilyen ember környezete maga kezd el irritált és dühös lenni. Sokszor maguk sem tudják megfogalmazni, miért, ugyanis a jelenség nagyon megfoghatatlan, olyan apróságokon, metakommunikációs jelzéseken múlik, amelyeket borzasztó nehéz visszajelezni. A passzív-agresszív viselkedés lényege, hogy az illető a dühöt, az agressziót, a negatív érzéseket sokkal közvetettebb, rejtettebb módon fejezi ki.
Egyfajta álarcot visel, hogy ne tűnjön nyíltan agresszív embernek?
Részben lehet álarc is, egy bizonyos típusú passzív-agresszív ember lehet túl kedveskedő, mézesmázos. Ám ha megértjük a viselkedés kialakulásának gyökereit, máris érthetőbbé válnak a jelek is. Hivatalosan, tankönyv szerint az tudja ezt kialakítani, ha valaki olyan környezetben nő fel, ahol elvárt az állandó pozitív visszajelzés. Ha ez kiskortól zajlik, az idegrendszer automatikus mechanizmusai úgy idegződnek be, hogy a negatív érzelmek minden nyílt kifejezését letiltják. Ha egy gyerek nem lehet elégedetlen azzal, amilyen ruhát a szülei rá akarnak adni, amilyen társaságba viszik, amilyen viselkedést vele szemben tanúsítanak, ha későn mennek érte az óvodába, ha nem szólhat, ha üvöltenek vele, vagy a legrosszabb esetben megverik, akkor megtanulja, hogy tilos ezeket számonkérni, tilos kifejezni azt, hogy ő csalódott, elégedetlen, haragos. Hasonló károkat okozhat, ha olyan szándékokat tulajdonítanak a gyereknek, ami nagyon durván büntető. Tehát ha kifejezi azt, hogy ő csalódott, a frusztrált, túlterhelt szülő odavágja, hogy te is a sírba teszel ezzel már, azt akarod, hogy beledögöljek, meghaljak. Azaz a gyerekben kialakul egy bűntudat, hogy ő egy kibírhatatlan agresszor, aki másnak a halálát tudja okozni.
Milyen érzelmi életet él az, aki így nőtt fel?
Az illető maga előtt is titkolni próbálja a negatív érzéseit. Nemcsak a külvilág felé nem fejezi ki egyenesen, de magának sem vallja be. A negatív érzései azonban ettől nem szűnnek meg, ezért kénytelen azokat más módokon kifejezni. Azt a rossz érzést, amit mondjuk, az anyjával szemben érez, elkezdi áttolni valaki másra. Például állandóan panaszkodó felnőtt válik belőle, aki boldog-boldogtalannak varr hosszú litániákat a nyakába. A másik lehetőség, hogy a passzív-agresszív felnőtt a saját gyermekét is úgy neveli, ahogy azt vele tették. Ez nem törvényszerű, de sokszor megtörténik. Azaz megrökönyödéssel fogadja, hogy a gyereke nyíltan kifejezi az indulatait, ettől megrémül, és elkezdi saját képére formálni. Megtanítja neki, hogy az a jó adaptív túlélési stratégia, ha az ember közvetett, konfliktuskerülő módon érvényesíti az akaratát. Ahelyett, hogy megtanítaná, hogyan lehet egészséges módon elviselni egy rivalitáshelyzetet vagy konfliktust, és megegyezni a másikkal, olyan módszereket mutat neki, mint a szeretet és a figyelem megvonása, az érzelmi zsarolás. Azaz a gyerek nem áll oda a másik elé, és mondja el neki, hogy figyelj, ez nekem nagyon rosszulesett, amit mondtál, hanem rejtett, burkolt módokon érezteti a fájdalmát.
Ebből a passzív-agresszív ember környezete annyit vesz észre, hogy az illető egy kellemetlen ember, aki mellett rosszul érzi magát?
Inkább úgy mondanám, nem kellemetlen, hanem van benne valami zavaró, valami oda nem illő. Itt többféle mintázatot is megkülönböztetünk. Az egyik, amikor valaki eszméletlenül kedves és aranyos, de valahogy mindig szabotálja a dolgokat. Tehát ha megbeszéljük, hogy jöjjön el a találkozóra, ő mindig késik, vagy el sem jön, ha fel is írja a helyet, azt mondja, nem nézte meg. Mi zajlik ilyenkor a felszín alatt? A passzív-agresszív ember úgy érezheti, hogy a találkozó megbeszélésekor hiába kérdezik meg őt is, mikor, hol szeretné azt, úgy éli meg, hogy nem tudta érvényesíteni az igényeit, tehát rákényszerítik annak időpontját, és ennek próbál a késéssel ellenállni, majd sűrűn elnézést kér. Miközben a valóságban senki nem erőltette rá az akaratát, ő viszont kitart amellett, hogy végül ő érvényesüljön, azaz akkor kezdődjön a találkozó, amikor ő – késve, összekeverve a napokat, másokat váratva, a felelősséget, a számonkérést eközben teljes mértékben hárítva – odaér. Ha ez rendszeresen megtörténik, és az illető környezete már számít ezekre a bakikra, akkor sejthetjük, hogy passzív-agresszív viselkedéssel van dolgunk, amiről maga az illető akár nem is tud.
Tehát még haragudni sem lehet rá?
Ilyenkor visszatérő szófordulat, hogy ne haragudjatok rám ezért. Tehát nem azt mondja, hogy tudom, hogy most haragudni fogtok, de… Nem engedi meg a másiknak, hogy haragudjon, hanem mindig kéri előre, hogy ne tegye. Nem azt mondja, hogy nem akarlak megbántani, hanem azt, hogy kérlek, ne bántódj meg. Ez már átvezet a passzív-agresszív emberek másik típusába. A ne haragudj sokaknak egy berögződött szófordulat, de tulajdonképpen benne van, hogy a másik embernek nincs joga egy picit bosszankodni valamin, nincs joga ahhoz, hogy haragudjon. Hát hadd legyen már joga, hogy dühös legyen! Nem kell, hogy ez egy életre szóló neheztelés legyen, de a konfliktust igenis vállalni kell. A passzív-agresszív ember azonban ezt nem bírja elviselni.
Akkor hogyan mutatja ki az agresszióját?
Egy harmadik típusa a passzív-agresszív viselkedésnek a csipkelődés, tréfálkozásnak álcázott sértegetés, a kétértelmű fogalmazás. Maga az agresszor jót nevet a saját poénjain, és talán észre sem veszi, hogy megbánt ezzel másokat. Amikor pedig az illető megsértődik, rásüti, hogy nincs humorérzéke. Vagy úgy bókol, hogy abból kiérezni az irigységét. A passzív-agresszív ember akár tréfálkozik, akár túldicsér, nem érez empátiát a másik féllel kapcsolatban, így értetlenül áll a következmények előtt. Tehát elsüti egy egész asztaltársaság előtt, hogy Na, te mikor mész már férjhez?, és nem érti, mi ezzel a baj. Az ilyen ember környezete egy idő után átlát a kedves, nevetgélős maszkon, és elkezd tartani attól, hogy a másik neki mikor fog beszólni valamiért. Azt érezzük, hogy nincs összhangban a másik kifelé mutatott viselkedése az igazi szándékaival.
Ez alapvetően jellemző a passzív-agresszív viselkedésű emberekre?
Igen, mert nagyon le van tiltva az, hogy nyíltan kifejezze valódi szándékait, igényeit, akaratát. Ez el is vezet minket egy másik típushoz is, a krónikus panaszkodóhoz. Aki egy vulkánhoz hasonlóan nem tud kitörni ott, ahol annak helye lenne, ezért más utakon ömlik belőle az indulat. Vég nélkül meséli a sérelmeit, amiket a boltban, a postán, a munkahelyén kell elszenvednie, miközben képtelen kiállni saját magáért. Ahelyett, hogy egészséges és adaptív módon képviselné önmagát, és így megelőzhetné, hogy elnyomják, vagy felelősséget vállalna, inkább nem tesz semmit, csak panaszkodik. Egy idő után azt érezhetjük, hogy ezzel eláraszt bennünket, elszívja az energiáinkat, ezért már előre menekülünk tőle. Ennél még rosszabb, ha minket vádol valami aprósággal, amit ő egész sérelemfolyammá dagaszt, s meg sem hallja, amit mi válaszként, érvként mondunk, nem is nagyon érdekli. Így már mi kezdjük agresszív, rosszindulatú embernek érezni magunkat, pedig a valóságban ez nem igaz.
Mi történik, ha egy ilyen helyzetben rákényszerítjük a passzív-agresszív embert arra, hogy felvállalja a konfliktust?
A jobb forgatókönyv az, hogy az illető észbe kap, és adott esetben elkezdi megtanulni, hogy nahát, a problémámat egyenesen, nyíltan is megmondhattam volna! A rosszabb forgatókönyv szerint annyira feszítik a sérelmei, amelyeket eddigi életében felhalmozott, hogy nem képes abbahagyni a panaszkodást. Nem hisz a másiknak, folyamatosan az elnyomott, méltatlan helyzetbe hozott ember pozícióját foglalja el, és nem veszi észre, hogy a másik mondjuk, figyelembe venné őt. Bűntudatot kelt a környezetében, ami szintén egy tipikus és markáns passzív-agresszív viselkedés. Eléri, hogy körülötte mindenki rosszul érezze magát. Még akkor is, ha érezhető, bizonyítható módon segítenek neki. Azt nem hajlandó észrevenni, még gyakran megköszönni sem, hanem csak a panasz ömlik, amitől gyakran még azok is elmenekülnek a passzív-agresszív ember közeléből, akik csak jót akartak neki.
Mit tehetünk ilyen helyzetekben?
A saját lelki egészségünkért nekünk kell tennünk. A bűntudatkeltés szinte a bőrünk alá tud bújni. Fontos, hogy ezt megelőzzük, hogy bekapcsoljuk a racionális gondolkodásunkat. Ha nem tettünk semmi rosszat, akkor nem kell bűntudatot éreznünk, akkor sem, ha valami rejtélyes módon mégis ezt szeretné a másik elérni. A másik, hogy fel kell ismernünk a viselkedésmintákat, és minél előbb kikerülni belőlük. Nem érdemes belebonyolódni ezekbe, vagy megpróbálni meggyőzni a másikat, hiszen attól nem változik a helyzet. Minél előbb próbáljuk a szituációt tárgyilagossá tenni és lezárni. Koncentráljunk arra, amiről szó van, ne engedjük a másiknak a témaváltást. Ha nem tudunk annyira hátralépni, hogy ne árasszon el minket az indulat, próbáljuk saját magunkban ezt lerendezni. Az nem jó stratégia, ha hagyjuk, hogy a másik feldühítsen. Mert ezek valójában nem a mi indulataink, hanem a másiké, amit átszivárogtat belénk. Ezt éppen ezért nem is egészséges ott helyben kiadni magunkból, mert akkor csak azt tesszük, amit a másik kiprovokált belőlünk. Inkább sporttal vagy más módokon vezessük le az indulatot, úgy, hogy az ne más embereken csapódjon le.
Az olyan passzív-agresszív ember felé, aki állandóan késik, vissza kell jeleznünk a felelősséget, azaz nyugodtan elmondhatjuk neki, hogy figyelj, ezzel mindannyiunkat bosszantasz. Próbáljuk perspektívaváltásra biztatni, azaz láttassuk meg a mi szemszögünkből a helyzetet, és hallgassuk meg az ő véleményét is. Hátha el tudja fogadni, hogy a szüleivel ellentétben mi olyan emberek vagyunk, akik felé kifejezheti a valódi érzelmeit és igényeit.
