Vegyünk egy nagyon gyakori forgatókönyvet: megbeszéltétek, hogy a párod nagyobb részt vállal a házimunkák elvégzéséből, de te továbbra is úgy érzed, hogy a feladat nagy része a te válladat nyomja.
Amikor felhozod a problémát, a párod a következő mondatok valamelyikével reagál:
„Istenem, igazad van. Nem hiszem el, hogy megint elfelejtettem megcsinálni.”
„Mindig elrontom! Sosem fogom tudni jól csinálni.”
„Akkor miért vagy velem? Látod, hogy nem lehet megbízni bennem.”
„Szörnyű vagyok. Most elhagysz?”
Megváltozott dinamika
Amikor valaki ezzel a fajta önhibáztatással reagál, az alapvetően változtatja meg a párbeszéd dinamikáját. A kezdeti probléma megbeszélése helyett a hangsúly a másik megnyugtatására kerül, és ahelyett, hogy azzal a témával foglalkoznátok, amivel eredetileg szerettél volna, önkéntelenül is a partneredet kezded vigasztalni, például így:
„Nem, nem, semmi baj! Biztos csak én estem túlzásba, nehéz napom volt.”
Vagy így:
„Utálom, hogy ilyen idegesnek látlak. Nincs semmi baj, tényleg. Minden rendben van.”
Ez a jelenség elvonja a figyelmet az eredeti problémáról, és sok esetben nem is kerül ismét szóba. Ehelyett a beszélgetés a másik fél felvetéseire adott válaszokra összpontosít, nem pedig az eredeti témára.
Miért történik ez?
Sarah Epstein terapeuta szerint ez a ciklus, amiben a beszélgetés az aktuális problémáról a szembesített szorongására terelődik, lehet szándékos vagy nem szándékos is. Nem szándékosan általában a másik fél önbizalomhiányából, önbecsüléssel kapcsolatos problémáiból következik, hiszen a legkisebb kritika hallatán is értéktelennek érzi magát.
Amikor azonban ezt a taktikát valaki szándékosan alkalmazza, a másik személy érzelmi reakcióját használja arra, hogy elkerülje a felelősségvállalást és elterelje a figyelmet az eredeti problémáról.
A párom pont ilyen. Mit tegyek?
Nehéz felülírni ezt a mintát, ha korábban már hatékonynak bizonyult. Érdemes a probléma pillanatában rávilágítani a helyzetre, hiszen így a másik számára is egyértelmű lehet a minta. Ez valahogy így hangozhat:
„Figyelj, észrevettem, hogy amikor valamiről visszajelzést adok neked, annyira feszült leszel, hogy végül az lesz a cél, hogy te megnyugodj, az eredeti kérdéssel pedig nem is foglalkozunk. Nagy szükségem lenne arra, hogy beszélni tudjunk a problémáimról. Ki tudunk erre találni valamit?”
De elmondhatod az érzéseidet is, valahogy így:
„Ez nekem elég rossz érzés. Megosztok veled valamit, ami bánt, és egyből rólad szól a beszélgetés. Visszakerülhetne a fókusz rám?”
Ez én vagyok. Mit tegyek?
Ha felismered, hogy ezt a taktikát használod viták közben, itt az ideje kibogozni, hogy honnan is ered ez a viselkedésminta. Hogy éled meg, amikor negatív visszajelzést kapsz? Van-e olyan tényező, amit fontosnak tartasz egy ilyen megbeszélés során (mondjuk, hogy a nap végére időzítsétek, amikor már nem sietsz sehova)?
Azért is nehéz kilépni ebből a dinamikából, mert nem egyértelmű, hogy hol akad meg a beszélgetés, hol kezd valami másról szólni, mint amit eredetileg terveztetek. De ha mindketten odafigyeltek és felismeritek, hogy hol csúszik félre a dolog, együtt felülírhatjátok a berögzült mintát.
