Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egyre gyakoribb jelenség, hogy az ember észreveszi, hogy a párja képtelen arra, hogy leálljon, általában a munkával, és egy kicsit másra is szakítson időt. Nem csoda, ha hiányzik a vele való tartalmas együttlét, és nyilván féltjük is, hogy kiég, túlhasználja magát. Pszichológusokat kérdeztünk arról, hogy ilyenkor mi a helyes magatartás. Mit tegyünk?
A kérdésre, hogy mit tegyünk, ha azt látjuk, hogy a párunk képtelen az igazi pihenésre – és ezt valószínűleg ő maga nem is veszi észre –, ezen a héten is szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói adják meg a választ.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Az is előfordulhat, hogy neki pihenés az, amit mi nem annak látunk
Nehéz azt látni, hogy egy szerettünk kizsákmányolja önmagát. Sokszor ezt a környezet jóval hamarabb észreveszi, mint az ember saját maga. Általában a munka miatt hajtjuk túl magunkat, de az is igen gyakori forgatókönyv, hogy egy háziasszony, anya az, aki ilyen jellegű kötelességeit túlságosan magára húzva nem tud leülni egy pillanatra sem, és folyton tüsténkedik valamin.
Sok és mélyen rejlő oka lehet annak, hogy miért ilyen valaki. Megfelelési kényszer? Önbizalomhiány? Belső parancsok, melyek nem hagynak nyugodni? Akármi is az ok, érdemes utánajárni. Nem azért, mert rossz, ha valaki sokat dolgozik, hanem azért, mert az a jó, ha minden belső kényszertől mentesen, tudatosan dönthetek arról, hogy dolgozni szeretnék-e vagy pihenni. Ha ura vagyok önmagamnak és az életemnek. Ez az utánajárás viszont nem feltétlenül a mi dolgunk, akiknek a párja szenved a túlzott kötelességtudattól. Nem feltétlenül sül el jól egy párkapcsolatban, ha elemezgetni, megfejteni akarjuk a másikat, az ő defektjeit. Arra persze van módunk, hogy beszélgessünk vele erről, és elfogadásunkról, empátiánkról biztosítsuk, bármit is árul el ezen a téren magáról.
De mit tehetünk ezen kívül? Hiszen aggódunk érte és magunkért. Tudjuk, hogy ez a szokása rosszat tesz hosszú távon az egészségének, és eközben, az időhiány miatt a kapcsolatunknak is. Igyekezzünk olyan helyzetet teremteni, amiben mégis ki tud kapcsolódni. Vannak, akik képtelenek arra, hogy jógázzanak vagy meditáljanak, kifejezett kínzásnak élik meg, hogy egy helyben kell ülniük, az időt semmittevéssel töltve. Valószínűleg a sosem pihenő párunk is hasonlóképpen érez (egyelőre), ne kényszerítsük erre. Ahogy arra se, ha nincs hozzá kedve, hogy napokig egy tengerparton heverésszen, vagy hogy teljesen üres hétvégi napokat töltsön el velünk.
Inkább valamilyen aktív, a figyelmet lekötő dolgot válasszunk. A különféle extrém sportok például azért olyan népszerűek cégvezetők vagy üzletemberek körében, mert jellegükből fakadóan teljes koncentrációt és figyelmet igényelnek (ha rossz helyre nyúlsz, lezuhansz). Így lehetővé teszik az elfoglalt elméjüknek, hogy egy dologra fókuszáljon, elengedje a napi stresszt és nyomást. Persze nem feltétlenül szükséges extrém sportban gondolkodni, de azért az jó, ha helyváltoztatással és aktívan töltött idővel telik a közös „pihenés”.
A másik dolog, amit tehetünk, az elfogadás, és annak belátása, hogy mások vagyunk. Higgyük el neki, ha azt állítja, hogy őt pihenteti valami tevékenység, amit mi nem találunk pihentetőnek. Én biztos nem találnám pihentetőnek egy kert felásását, de még egy tortasütést sem – másnak viszont ez a teljes kikapcsolódás. Szóval mielőtt nagyon nagyra nő az aggodalmunk, azt is nézzük meg, hogy nem pihen-e, kapcsolódik-e ki ő olyankor, amikor mi csak azt látjuk, hogy már megint nem pihen.
Kuna-Várhelyi Gábor: A valódi megértés az önkizsákmányolást is gyógyítja
Rengeteg oka lehet annak, és sokféle tünetben nyilvánulhat meg, ha valaki nem képes legalább időről időre lassítani és megpihenni. Így nincs univerzális tanács, általános érvényű irányelv sem, mit tehetünk mi ilyenkor barátként, párként, hozzátartozóként. Hogy mégis megérthessük ezt a működést, közelítsük meg inkább onnan, mire nem képes, aki így működik. Mi történik annak a belső világában, aki nem képes lassítani, megállni, néha csak szemlélődni és élvezni a pillanatot? Mi van azzal, akit folytonosan valami kényszerítő „kell” hajt? Egy biztos: személyiségének belső egyensúlya tartósan felborult, és elvesztette a biztonság megélésének képességét. Ez pedig komoly és feloldatlan belső konfliktusra utal.
Az egyensúlyvesztésre mindannyian másképp, saját temperamentumunknak, hajlamainknak és korábbi traumáinknak megfelelően reagálunk. Van, aki szorongást, van, aki depresszív befelé fordulást él meg ilyenkor, és van, aki nyughatatlansággal és felpörgéssel reagál. Az első két esetben talán hamarabb észrevesszük másokon, de akár magunkon is, hogy nem stimmel valami. A nyughatatlan cselekvési kényszer viszont óriási csapda. Hiszen miben is tudja ezt megélni egy mai, modern ember? A feladathalmozásban és a túlmunkában. Ezt pedig a környezet nagyon sokáig nem hogy visszafogná, de jutalmazza. Milyen dolgos! Milyen szorgalmas! Hú, milyen sokat vállal! És csak úgy hasít a karrierjében! Hát igen, bizonyára. Egészen az összeomlásig, ahol majd egyik pillanatról a másikra vész el mindaz, amit felépített…
Egyet biztosan tudhatunk: bármi is legyen a személyes ok, aki képtelen pihenni és túlhasználja magát, öles léptekben halad a kiégés és az ezzel járó testi betegségek és pszichés zavarok felé. Ha elolvassuk a kiégésszindróma eredeti definícióját, vagy a WHO által nemrégiben elfogadott occupational burnout értelmezést, az az érzésünk lehet, hogy a kiégést stresszkeltő környezeti tényezők váltják ki. Utóbbi definíció már a nevében is hordozza, hogy a probléma a munkában és a munkahelyben keresendő. Ez legalább részben biztosan így is van. Létezik a megbetegítő munkahely, az elviselhetetlen mennyiségű terhelés, és mindannyian láttunk már kegyetlen, embertelen vezetőt. De ha a környezeti tényezőkre koncentrálunk, óhatatlanul is figyelmen kívül hagyunk valami fontosat: a kiégés bennünk, magunkban rejlő kiváltó tényezőit. Pedig van néhány vonás és működési mód, ami kifejezetten veszélyeztetetté tesz. Ha valakiben például túl erős a segítő attitűd, hajlamos mások feladatainak indokolatlan átvállalására és az önfeláldozásra, bizony ki van téve a kiégés veszélyének. De a maximalizmus, a mindenek felett álló teljesítési vágy, a versengés és bizonyítási kényszer is kockázatos, hiszen törvényszerűen vezet a pihenés képtelenségéhez és az önkizsákmányoláshoz.
És mit tehetünk, hogyan segíthetünk annak, akit kényszerek, szorongató „csinálni kell”-ek hajtanak? Hogyan tudunk ebben megállítani valakit, akinek saját magát sem sikerült megmentenie az önkizsákmányolástól? Megállítani és megmenteni talán sehogy, de mégis tehetünk érte, ha elkezdünk rá figyelni. Beszélgessünk vele – nem a tünetekről, nem a rá leselkedő veszélyekről, vagy a „Miért csinálod ezt?”-ről, hanem az érzésekről, amik nem hagyják nyugodni.
Aki nyughatatlan, zaklatott, az törvényszerűen lefárasztja a környezetét és rongálja a fontos kapcsolatait is. Ezért egy idő után már nehéz empátiával közelíteni hozzá, figyelni rá, és a sérelmeink felemlegetése nélkül meghallgatni. Pedig minél nagyobb a baj, annál inkább erre lesz szükség. Ha meghallgatjuk és igyekszünk megérteni, pontosan azokat az érzéseket enyhíthetjük benne, amelyek a túlhajszoltságba kényszerítik. De az empátiával és a megértéssel magunknak is segíthetünk abban, hogy enyhüljön bennünk „a munkád fontosabb neked, mint én” érzésből származó csalódás és neheztelés. És ami legalább ennyire fontos: egy megértőbb és együttérzőbb kapcsolatban hatékonyabban terelgethetjük a szenvedőt a segítségkérés és a valódi változás felé.
Milanovich Domi: Ha a munka a drogod, a szabadság fenyegető
Egy őrült tempóban dübörgő, állandó fogyasztásra épülő kapitalista társadalomban kiemelt jelentősége van a teljesítménynek. Számos tényező nyom minket abba az irányba, hogy a munka legyen a minden. Ne csak egy értelmes tevékenység, amelyből fedezzük a megélhetésünket, hanem az identitásunk központi eleme, amely az értékességünkről árul el valamit. Olyan korban élünk, ahol többnyire nem korlátozásokkal zsákmányolnak ki minket, hanem vég nélküli ösztönzéssel érik el azt, hogy mi zsákmányoljuk ki saját magunkat. Mivel sokunk munkája bárhonnan és jóformán bármikor végezhető, sokkal nehezebb határokat húzni benne, elengedni, letenni. Csak még egy e-mail, még egy üzenet, nehogy kimaradj valamiből.
Amikor jön a nyár, van, aki eleve vonakodva veszi ki a szabadságát. Más kiveszi, de gyakorlatilag végig dolgozik. Az is lehet, hogy most kerít sort azokra a munkáira, amelyeket eddig szüneteltetett. Mikor a családja felrója neki, hogy soha nincs velük, kapásból jön a válasz: értetek is teszem, hogy nektek jobb legyen. A munkafüggőnek mindig van mentsége. Jól hangzó önigazolások, miközben ugyanúgy elvonási tünetekkel küzd, mint a szerhasználók. Az ő függősége azonban magasabb presztízsű, gyakran jutalmazott, így általában még nehezebb belátnia, hogy komoly problémáról van szó. Gyakran csak akkor jön a ráeszmélés, amikor már az egészsége, a társas kapcsolatai forognak kockán.
A munka gyakran menekülés is. Ha folyton tevékeny vagy, nem kell az érzelmeiddel, a megoldatlan konfliktusaiddal, a feldolgozatlan élményeiddel foglalkoznod. Attól tarthatsz, ha megállnál, körül kellene nézned, és szembesülnöd kellene azzal, hogy hol tartasz az életben. Milyen állapotban vannak a családi kapcsolataid, távol kerültél-e az értékeidtől, a céljaidtól. Talán olyan érzések árasztanának el, amelyeket nem tudnál kezelni. A pihenésre való képtelenséged, a belső folyamataid legátlása, az érzelmi elérhetetlenséged azonban a környezeted számára is szenvedést okozhat. Mit lehet tenni?
- Forduljatok pszichológushoz. A legkézenfekvőbb válasz az, hogy akár a munkafüggőség jeleit, akár érzelemszabályozási nehézségeket, visszatérő párkapcsolati problémákat tapasztalsz, menj el szakemberhez egyénileg vagy a partnereddel. A pszichológusnál biztonságos térben, szakértő segítséggel tudjátok kibogozni a szálakat és közösen megoldásokat keresni.
- Tarts fokozatosságot. Sokat segíthet, ha a családi nyaralást nem a szabadság első napjára teszitek, hanem hagysz magadnak egy kis időt az átállásra, és lépésről lépésre jössz le a munkáról. Az is lehet, hogy az absztinencia elérése a vakáció alatt sem reális, és több feszültséget okoz, mint amennyit nyerne vele a család. Állapodjatok meg abban, mi legyen az az 1-2 órás idősáv a napban, amikor dolgozhatsz, milyen sűrűn nézhetsz e-maileket, olvashatsz-e szakirodalmat. A nap többi részében viszont legyél jelen: figyelj oda a szeretteidre, beszélgess velük, vegyél részt a közös programokban.
- Válasszatok aktív kikapcsolódást. Nem bírod a tétlenséget? Haszontalannak érzed magad, ha fekvéssel, filmnézéssel, napozással töltitek az időt? Ha a partnerednek, családodnak is rendben van, válasszatok olyan programokat is, amelyek aktív kikapcsolódást jelentenek. Tanuljatok valamit, kiránduljatok, sportoljatok, menjetek el múzeumba, olvassatok. Különbözünk abban, hogy kinek mi jelent pihenést, de ha változatos programjaitok vannak, mindenki megtalálhatja azt, ami neki jólesik.
- Töltsetek külön is időt. A közös nyaralás sikerének egyik titka, hogy nem kell nonstop együtt lennetek. Szeretné megnézni a 77. múzeumot is? Hadd menjen. Ha neked az a vágyad, hogy a tikkasztó melegben egy koktéllal a kezedben a vízparton vészeld át a napot, nyugodtan tedd azt. Maximum este találkoztok, és egy romantikus vacsora mellett át tudjátok beszélni, kivel mi történt az elmúlt pár órában. A külön töltött időért bőven kárpótolni fog az újraegyesülés öröme.
