Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Meddig tart a gyász? Rendben van, ha még évekkel a halála után is siratjuk a szerettünket? Mikor érdemes segítséget kérnünk? Ma ezekről kérdeztük pszichológus szakértőinket.
Szerettünk elvesztése súlyos lelki fájdalom, amit hosszú időn keresztül cipelünk magunkkal. Ez akármilyen rossz: ez így van rendjén. De vajon meddig az? Mikorra kellene túl lennünk a másik halálán? Ha például ő évekkel ezelőtt meghalt, de még mindig hiányzik, az normális? Ma erről kérdeztük pszichológus szakértőinket, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Teljesen normális, sőt több is
Egyszer egy cikkben megosztottam Sarah Epstein gyászterapeuta gondolatait és tapasztalatát arról, hogy mennyire nagyon normális különféle formákban és időpontokban gyászolni. Igen, vannak a gyásznak tipikus fázisai, amiket jó ismerni, mert az ember jobban látja azt, hogy min megy éppen keresztül, és talán néhány önsanyargató, normális vagyok-e kérdésre is választ kap, ha látja, hogy ezek a furcsának tűnő érzések, például a harag vagy a megkönnyebbülés is a gyászfolyamat részei lehetnek. De senki sem követi pontosan a gyászciklust, és nagyon különböző egyéni megélések vannak. Ebben a cikkben, sok egyéb mellett, arról is szó van, hogy nagyon is normális, valós, és sokakkal megtörténik, hogy évek, évtizedek múlva is gyászt élnek át, vagy hogy bizonyos dátumok, események, jelek hirtelen felidézik az elhunyt emlékét, és újra előtör a szomorúság.
Most egy másik irányból is megközelíteném a témát, a halál és a „hiányzik a másik” kérdését, mégpedig a saját halálomon elgondolkodva. Lehet, hogy furcsán hangzik, de remélem is, hogy évekkel a halálom után is hiányozni fogok! Azoknak, akik szeretnek, akikkel szoros a kapcsolatom, akikre hatottam valahogy, akik most is hiányoznak nekem, ha egy darabig nem találkozunk. Hacsak nem terveztük meg az Eiffel-tornyot vagy nem írtuk meg A két Lottit – márpedig a legtöbbünk nem hozott létre ilyen jelentős dolgot –, hogyan másképp maradna nyom utánunk generációkon át? Hogyan lenne több az életünk egy múló pillanatnál, mint azzal, hogy hiányzunk, beszélnek rólunk, viszonyulnak hozzánk a halálunk után is?
Ne gondoljatok önzőnek, nem kívánom mások szenvedését, nem szeretném a szeretteimet, a gyerekeimet örök szomorúságba taszítani. Csak annyinak örülnék (talán fentről látom majd, ki tudja…), ha idéznének, ha valamit a „kedvemért tennének”, vagy ha éppen elmosolyodnának majd a saját gyerekeik egy-egy furcsa gesztusát látva, hogy éppen olyan, mint a nagyanyjuk volt. Ezeket én magam is gyakran megteszem, halott édesanyámra gondolva. Többet éltem már nélküle, mint amennyi időt együtt töltöttünk – és mégis nap mint nap eszembe jut. Mosolygok, amikor a nagyobbik lányom megemlíti, hogy a bacont a Nagyi is nagyon szerette, éppen, mint ő. A Nagyi, akit ő sosem ismert, de sokat tud róla, nevet adott neki, és félig-meddig valós szereplőként van jelen az életében. Vagy ránézek a kisebbik lányomra, és döbbenetes hasonlóságokat látok, kívül és belül is: talán ilyen lehetett az anyám kis korában. És igen, ilyenkor hiányzik is, néha, sok évtizeddel később, még sírok is – de ez nem rossz hiányzás, nem rossz érzés. Inkább nemes és felemelő. Annak a megélése, hogy ismertem és szerettem egy kiváló embert. És ez több mint normális. Inkább szép. És talán az élet lényegét jelenti.
Sákovics Diana: A kérdés az, miről is szól a gyászod
A halál, a halandóság elfogadását nem teszi könnyűvé a kultúránk, amelyben egy ideje elvesztettük azokat a rítusokat, amelyek a halálhoz kapcsolódnak, amelyek segítenek a gyászmunkánkban. A halált tabuként kezeljük, nem tudunk beszélni róla, ahogy gyakran nem tudunk mit kezdeni a gyászolóval és az ő fájdalmával sem. Ilyenkor hajlamosak vagyunk siettetni a a gyászfolyamatot. Még mindig otthon szomorkodik? Pedig már hónapokkal ezelőtt történt! Elég már a folyamatos sírdogálásból, gyere, ideje élned! Az ilyen és ehhez hasonló rosszalló megjegyzések vagy támogatásnak szánt mondatok rettentően rombolóak tudnak lenni. Az amúgy is elszigeteltséget, magányt megélő gyászoló könnyen kételkedni kezdhet magában. Vajon normális, amit érzek? Vajon nem kellene már túl lennem rajta? Az érzések megélésében azonban nem létezik a jó út, itt nincs mit kellene érezni. Ezek az érzések vannak, léteznek, és akkor segítünk magunknak a legtöbbet, ha képesek vagyunk elfogadni őket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs mit kezdeni velük.
Ha az évekkel ezelőtt elvesztett szerettem hiányzik, érdemes megnézni, hogy mi és miért is hiányzik pontosan. Van, hogy egy közös élmény, egy emlék került hirtelen felszínre, ami magával hozta a hiányérzetet. Van, hogy az évnek egy bizonyos szakasza (például az ünnepek) erősíti fel az érzést. Van, hogy a másikkal való kapcsolatunk lezáratlan maradt, dolgunk van még vele. Meg persze lehet az is, hogy mi hiányzunk magunknak. Pontosabban az, ahogy akkor, vele éreztük magunkat, akik mellette lehettünk. Ha éppen nehéz az életünk, de amíg élt, ő biztonságot nyújtott, ha nem tudjuk, mit tegyünk, de ő tudott volna segíteni, vagy a halála óta nincs más, akivel annyira őszintének, felszabadultnak, vidámnak tudnánk lenni, akkor hiányozni fog. Nagyon. De ez a hiány sokszor nem az ő személyéről szól, hanem rólunk. Arról, hogy nekünk mire volna szükségünk. Ha pedig ezt képesek vagyunk felismerni, akkor tudatosabban kereshetünk megoldást a problémáinkra, és ha ez sikerül, azzal a másik hiányát is enyhíteni tudjuk.
Milanovich Domi: A veszteséged is lehet függőség
Ahogy a legtöbb pszichés folyamat esetén, úgy a gyászfeldolgozásban sincs egy mindenkire érvényes recept. Nagyon változó, hogy mi mindent érzünk, amikor elveszítünk valakit (szomorúságot, dühöt, megkönnyebbülést), és az is, hogy mennyi ideig tart túljutni a nehezén. Teljesen természetes, hogy évek múlva is hiányzik, akit szerettünk. A kérdés inkább az, hogy mekkora ez a hiány, mi fér el mellette az életünkben, illetve mivel próbáljuk betölteni a bennünk tátongó űrt.
A Betegségek Nemzetközi Osztályozása nevű kézikönyv legújabb változatába bekerült egy diagnózis, amelyet elhúzódógyász-zavarnak (prolonged grief disorder, röviden PGD) nevez a lélektani szakirodalom. Én magam egy pillanatig sem gondolom, hogy bárki beteg vagy abnormális lenne, akinek ilyen nehézsége van. Ugyanakkor a diagnózis kapcsán rengeteg tudásanyag halmozódott fel, amely alapján könnyebben ráismerhetünk a helyzetünkre, megérthetjük azt, hogy mi zajlik bennünk, és megtudhatjuk, mely esetekben lenne kiemelten fontos, hogy segítséget kérjünk.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság összefoglalója szerint a PGD a gyászolók körülbelül 10 százalékát érinti. Gyakoribb azok között, akiknek a gyereke vagy a szerelme hunyt el, a halál oka pedig valamilyen hirtelen esemény, például gyilkosság, öngyilkosság vagy baleset. A PGD abban különbözik a gyásztól, hogy sokkal intenzívebb, makacsabb, bénítóbb, illetve komoly fenyegetést jelent az ember egész identitására, önbecsülésére, biztonságérzetére, életvezetésére és jövőjére. Az illetőt fél év elteltével is annyira beszippantja a vesztesége, hogy szinte egyáltalán nem tud más dolgokkal foglalkozni. Állandóan a halálon ruminál, erősen sóvárog az elhunyttal való találkozásra, miközben a világban betöltött saját helye ingataggá, az élete értelmetlenné válik. Másokhoz kapcsolódni nem tud, elszigetelődik, a szenvedése nem enyhül. A PGD-vel jellemezhető személy sokszor azt éli meg, hogy ha jobban lenne, azzal elárulná az elhunytat. Ha nem kap megfelelő segítséget, akkor jó eséllyel szerhasználatba menekül, öngyilkossági gondolatai, alvászavarai lesznek, valamint az immunrendszere is legyengül.
Neurológiai vizsgálatok azt találták, hogy az elhúzódó módon gyászoló emberek agyában – a depresszióval ellentétben – megnövekedett aktivitást mutat az ún. nucleus accumbens, ami a jutalmazáshoz kapcsolódó terület. Nem arról van szó, hogy a személy direkt ne akarna jobban lenni, vagy tudatosan lelné örömét a szenvedésben, hanem arról, hogy idegrendszeri szinteken még mindig jutalmazó számára az elhunyttal való intenzív foglalkozás, és ez gátját képezheti a jelenhez való alkalmazkodásnak, a halál elfogadásának. Ennyiben a függőségekhez hasonlít ez az állapot: az illető fenntartja az elhunyttal való szoros kapcsolatot annak ellenére, hogy ez rosszat tesz az egészségének, a munkájának, az emberi kapcsolatainak.
A PGD nemcsak az intenzív sóvárgást és az idegrendszeri aktivitást tekintve különbözik a depressziótól, hanem abban is, hogy az eddigi kutatások tapasztalatai alapján nem hatnak rá az antidepresszánsok. Jó hír viszont, hogy célzott terápiás programok esetén már 16 alkalom után számottevő javulást mértek a kutatók. Úgy tűnik, hogy a veszteséggel való fokozatos konfrontáció (megfelelő előkészítés és támogatás mellett!), valamint az önsegítő csoportokban való részvétel is sokat segíthet a tragikus életeseménnyel való megküzdésben.
