Pár nappal ezelőtt belefutottam az interneten egy posztba. Az írója pár hónapja lépett ki egy bántalmazó kapcsolatból, ennek részleteiből osztott meg néhányat – ügyelve arra, hogy az elkövető neve ne kerüljön a nyilvánosság elé. A reakciók többsége támogató volt, de mint minden kapcsolati erőszakról szóló hír alatt, nem kellett sokat várni arra, hogy itt is megjelenjen az áldozathibáztatás. Na, nem olyan minekmentoda direkt módon, hanem jóakarásba csomagolva.
Mi lenne, ha csak úgy továbblépnél? Ha valóban túl vagy rajta, nem írsz ilyeneket, ezzel csak magadat teszed tönkre. Ez egy személyes lejáratókampány, amivel elveszed a lehetőséget attól, hogy más mellette maradhasson és segíthessen neki. Minden éremnek legalább két oldala van, meg kell hallgatni a másikat is.
Ehhez hasonló mondatok kavarogtak a poszt alatt – csupán barátságból. Szerencsére jöttek, akik elmondták, hogy miért elfogadhatatlan ez a hozzáállás, végül pedig az eredeti hozzászólással együtt minden erre született reakciót is töröltek. De vajon a hozzászólás törlésével együtt eltűnik-e az áldozat válláról az így rápakolt felelősség? Természetesen nem.
A gyógyulás a csend megtörésével kezdődik
Amikor valakivel áldozatként valami nagyon megalázó dolog történik, természetes, hogy kialakul a szégyen. Szégyelli, ami vele történt, akkor is, ha nem ő követte el. Sok esetben ez a szégyen kényszeríti hallgatásra az áldozatot. Megpróbálni elnyomni magunkban a traumát azonban nemhogy elősegíti a gyógyulást, hanem épp ellenkezőleg, a megőrzésében segít.
Megtörni a csendet baromi nehéz, hiszen le kell küzdeni azt a szégyenérzetet, amit a trauma miatt érzünk. Be kell látnunk, hogy velünk is történhetnek rossz dolgok, mi több, közel kell engednünk magunkhoz azokat, hagyni kell, hogy a részünkké váljanak, dolgoznunk kell azon, hogy integrálni tudjuk az életünk történetébe. Nekem ez ment a legnehezebben. Betéve tudom az általam tett feljelentés szövegét, de elfogadni azt, hogy ez bizony velem történt, ráadásul minden ok nélkül, évekbe telt. Sokkal könnyebb azt a sablonos gondolatmenetet követni, miszerint rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek. És nemcsak nekem, nekünk, áldozatoknak könnyebb, de a környezetünknek is, ez ugyanis ad egyfajta biztonságérzetet, miszerint a világban minden a legnagyobb rendben van.
Ez az a gondolatmenet, ami miatt a környezet a legtöbb esetben nem támogató, sőt. Számonkér és hibáztat, hiszen belátni, hogy rossz dolgok történhetnek jó emberekkel, azt jelentené, hogy ez velük is megtörténhet. A gyógyuláshoz viszont elengedhetetlen a támogató környezet.
Egy olyan környezet, amiben hisznek az áldozatnak, elismerik a sérelmeit, nem kritizálják, nem okolják a vele történtek miatt, és nem, nem kérdezik meg, hogy mi lenne, ha csak úgy továbblépne.
Megkérdőjelezni, elbagatellizálni a trauma mértékét egy olyan ember esetében, aki még maga sem tudja sérelemként megélni a vele történteket, nagyon veszélyes. Ennek hatására ugyanis az áldozat is elkezdi kisebbíteni a sérelmeit, hiszen a biztonságot jelentő külvilágtól ezt a hozzáállást látja. Megkérdőjelezi saját magát, egy idő után pedig teljesen egyedül marad a felelősséggel, és nemhogy felépülni nem tud a traumából, hanem épp ellenkezőleg:
amíg fenntartják ezt a hazugságot, addig tovább fog romlani az állapota.
És épp a környezet reakciója az, amit kihasznál a bántalmazó annak érdekében, hogy fenntartsa a domináns pozícióját. Mivel szembenézni a tetteivel a legtöbb esetben akkor sem hajlandó, amikor konkrét bizonyítékok vannak rá, ő az, aki személyes lejáratókampányt indít az áldozat ellen. Hiszen megérdemelte, mert valami sokkal rosszabbat tett, amire a bántalmazó teljesen jogosan reagált úgy, ahogy. A bántás itt már része az önigazolásnak, a környezet támogatását is épp azzal képes elnyerni, ha fenntartja a bántalmazás létjogosultságát, magát pedig áldozati szerepbe helyezi. Például azzal, hogy a másik csak összevissza hazudik róla, ő nem tett semmit. Amikor pedig kiderül, hogy mégis, akkor hirtelen az áldozat mentális problémáiról kezd beszélni, amik miatt ő csak szabadulni szeretett volna korábbi partnerétől – így erőszakolva ki a környezet empátiáját.
Azzal, hogy meghallgatjuk a bántalmazót, pont ennek az áldozathibáztatásnak engedünk teret. Lehetőséget adunk a bántalmazónak, hogy előadja a saját verzióját, amiben legitim az erőszak, és elhisszük, hogy igazából a bántalmazó az áldozat, hiszen ezt akarjuk hinni. Felmentjük a felelősségvállalás alól, hagyjuk, hogy elnyomja az áldozat hangját, várjuk, hogy valaki elég kitartó legyen ahhoz, hogy mellette maradjon és segítsen neki megváltozni. Ez az attitűd az, ami miatt az áldozatok száma tovább nő, hiszen
az az erőszak, ami miatt az elkövetőnek nem kell felelősséget vállalnia, a legtöbb esetben megismétlődik.
Akkor fordulna elő kevesebb erőszak, ha a bántalmazó mentségére nem hoznánk fel semmit. Sem a hajlamát, sem a függőségét, sem a vélt vagy valós érzelmi sérelmeit, dühkezelési problémáit, a napi stressz mennyiségét, a gyerekkori traumáit vagy azt, hogy neki mennyivel rosszabb. Semmit. Ha nem azokat az embereket büntetnénk, akik lehet, hogy már évek óta szenvednek. Ha meghallanánk azokat, akik hallgatásra vannak kényszerítve. Ha a bántalmazóktól fordulnánk el olyan lendülettel, ahogy tesszük most ezt, amikor egy áldozat beszélni kezd. Minden más esetben csak fenntartjuk a bántalmazó rendszert.
