Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Alig egy éve robbant be az amerikai sikerlisták élére a sztárokról írt humoros cikkeiről ismert újságíró, Taffy Brodesser-Akner első regénye, amely pár hete magyarul is megjelent a 21. Század Kiadó KULT Könyvek sorozatában, Kepes János fordításában. A Fleishman bajban van eddig csupa pozitív kritikát kapott olyan nagynevű lapoktól, mint a Guardian, a New York Times vagy a Washington Post. Mit tud a könyv, amivel mindezt kiérdemelte?
Többek között erre voltam kíváncsi, amikor a kezembe vettem a kötetet. A magyar kiadás is nagyon szép: a címlapon szürke felhőkarcolók sok-sok üvegablakkal, furcsa alulnézetből (az amerikai változaton fejjel lefelé), a hússzínű cím függőlegesen, két sorba szedve olvasható a borús égbolton, közte pedig felirat jelzi, hogy egy New York Times-bestsellerről van szó. A kétoldalúság és a szokatlan perspektíva ügyesen előlegezi meg a szöveg fontos üzeneteit. Ugyanakkor a borítón feltüntették a Guardian véleményét is, amely szerint a mű (vagy a szerzője?) „okos és vicces. Egy új Philip Roth.” . És ez az a pont, ahol kezdek kicsit zavarba jönni.
Bűnös élvezetek
Feminista tudattal élni a folyamatos diszkomfort állapota egy férfiközpontú társadalomban. A kultúránk tele van a nőket sztereotipizáló, lealacsonyító és tárgyiasító tartalmakkal, amelyek ráadásul úgy prezentálódnak, mintha okék lennének – pedig nem azok. Ha egyszer zavarni kezd ez az egész, utána nehéz úgy tenni, mintha mi sem történt volna (talán nem is kell). Az ún. Bechdel-teszten például még a közelmúltban forgatott filmek jelentős része is megbukik, de olyan, elsősorban nők körében népszerű, egész sorozatok is, mint a Szex és New York. Azaz nincs bennük két női szereplő, akik úgy beszélgetnének egymással, hogy ne egy vagy több férfi lenne a téma.
A szexizmussal persze nemcsak a filmipar küzd, hanem az irodalom is, ahol a férfinézőpont gyakran máig címkézetlen, univerzális, alap. Nem igazán mondjuk könyvekre, hogy na, ez férfiirodalom, holott az elbeszélő, a témák, a karakterek egyértelműen a maszkulinitáshoz kapcsolódnak. A női irodalom ellentéte nem a férfiirodalom, hanem a nagybetűs irodalom (Horváth Györgyi irodalomtörténész ír erről bővebben), ami jól tükrözi a nemek közötti eltérő hatalmi viszonyokat. Ha használnánk a férfiirodalom kategóriát, Philip Roth neve bennem biztosan felmerülne (ahogyan Karl Ove Knausgårdé vagy Bartis Attiláé is). Ugyanakkor bármennyire elidegenítő számomra az, ahogyan Roth általában a női karaktereivel bánik – még akkor is, ha igyekszem átérezni a szöveg iróniáját –, végigolvasom a regényeit, mert briliánsan ír. Közben persze csodálkozom magamban, hogy valaki, aki ennyire érzékeny egy kisebbségi csoport (zsidóság) helyzetére, hogyan lehet ennyire vak egy másik elnyomásnak kitett csoport (nők) tapasztalataira. De ha képes vagyok elvonatkoztatni ettől, ami néha nem kevés energiát vesz igénybe, akkor fantasztikus olvasmányélményeket kapok – bűnös élvezet, mintha éjjel gyorskaját ennék, vagy stikában elszívnék egy cigit.
Brodesser-Akner nem egy Roth, de ez egyáltalán nem baj
Összességében nem tudom, hogy egy debütáló szépirodalmi szerző mennyire jár jól azzal, ha rögtön Updike, Franzen vagy Roth nevét kiáltja a kritika. Persze klasszul mutatnak ezek a nevek a borítón, meg nyilván nem lehet nem rátenni őket, ha egyszer leírta ezt valaki. De megvan annak a veszélye is, hogy hamis elvárásokat kelt az olvasóban. És azért valljuk be, Brodesser-Akner még nem tart ott nyelvileg, ahol ezek az írók a fénykorukban – ami egy első regénynél nemcsak megbocsátható, de természetes is. Másrészt talán maga Brodesser-Akner sem örülne az „új Philip Roth” címkének, mert a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére pár dologban tudatosan szakít a nagy előd által teremtett hagyományokkal. Azt is mondhatnám, hogy ha Philip Roth írta volna a Fleishman bajban vant, talán rövidebb lenne ez a könyv – és pont az izgalmasabbik feléről maradnánk le.
Ahogy Roth is megteremtette a maga alteregóját, Nathan Zuckermant, úgy Brodesser-Akner is énközeli elbeszélővel dolgozik. Libby a regény cselekményének idején tölti be a 40-et, a szerzőhöz hasonlóan egy férfimagazinnál volt újságíró, most pedig New Jerseyben neveli a két gyerekét, miközben regényt ír. Elégedetlen az életével, a külvárosi anyaság sivárságát keserű humorral érzékelteti: a környezetében lévő nők akkor is csak a gyerekeikről képesek beszélni, amikor nagy ritkán betépnek: maximum egy kicsit hangosabbak lesznek, de a téma örök, nincs másik réteg. Ebbe az egyhangúságba érkezik Libby fiatalkori barátja, Toby Fleishman, aki válása vége felé járva ismét felkeresi egykori ismerőseit.
A történet összes oldala
A könyv E/3-ban indul Toby Fleishman történetével. A 41 éves férfi májspecialista, 14 év házasság után válnak a feleségével, Rachellel. Bár látszólag épp felfedezi a randiappok által kínált lehetőségeket, és nagy elánnal veti bele magát a pikáns nagyvárosi szexkalandokba, azért még mindenről Rachel jut az eszébe: az agya olyan, mint a blokkuniverzum, ahol minden egyszerre történik. Brodesser-Akner könnyed váltásokkal mozgatja az olvasót Toby jelene, a Rachellel való szerelem képei és a házasság végjátékának fájó jelenetei között. A helyzetet tovább fokozza, hogy egy reggel Toby arra ébred, hogy Rachel hajnalban becsempészte a gyerekeket a lakására, hogy leléphessen a hétvégére valami jógaközpontba. Ezután Rachel eltűnik, nem lehet elérni, Toby pedig egyre nehezebben birkózik meg a gyászmunkával, a nyakába szakadó szülői teendőkkel és az orvosi feladataival. De egyébként is, milyen anya az, aki képes szó nélkül eltűnni a gyerekei életéből?
Míg az első oldalakon Toby felteszi magának a kérdést, hogy létezhet-e olyan narratívája a kapcsolatuknak, amelyben ő a gazember, addig egy idő után megbizonyosodni látszik afelől, hogy egy szörnyeteget vett feleségül. Viszont ahogy egyre több részlet kiderül, az elbeszélő, és vele együtt az olvasó is gyanakodni kezd, hogy a történet másik oldala is fontos, hogy Rachel Fleishman is bajban van. Erre különböző motívumok is elegánsan utalnak: például az, hogy Tobyról csak akkor derül ki, hogy milyen alacsony, amikor van kivel összehasonlítani, vagy az, hogy egy Archer Sylvan nevű híresen macsó író egyszer végigkíséri egy férfi válásának folyamatát, de a feleség verzióját megcsalásról és nyilvános megalázásról nőgyűlölő módon („megpróbál engem kicsinálni ez a szuka”) kihagyja a riportból. Libby rájön, hogy nőként sosem lehet belőle egy Archer Sylvan a férfimagazinnál: nem küldik Chilébe puszta kézzel kecskeagyat enni, ahogy nem térítenének meg neki 7000 dollárt sem, ha olyan sztriptíztáncosokra költené, akikről végül egy szót sem ír a cikkében. A szerkesztője a múltkor azért is megfeddte, hogy pluszpoggyászt adott fel a repülőn. Libby visszamenőleg is elkezdi megkérdőjelezni a rajongását a példaképe iránt, akiről egyre többen állítják, hogy érzelmileg és fizikailag is bántalmazott másokat. Megfogadja, hogy ő íróként is másmilyen lesz: az ő könyvében „benne lesz a történet összes oldala”.
A trójai faló
A könyv legizgalmasabb részei talán azok, amikor Libby az újságírói-írói munkájáról gondolkodik. Úgy véli, hogy bár a nők történetei fontosak, küszködéseik annyira hasonlók, hogy ettől unalmassá válnak ezek a sztorik. A férfiak történetei azért tudnak izgalmasabbak lenni, mert ők mentegetőzés nélkül lehetnek azok, akik. Ezért férfiakkal készít inkább interjúkat, hogy rajtuk keresztül beszéljen az őt foglalkoztató univerzális kérdésekről. „Egy férfi által építhetünk magunknak trójai falovat, hogy egyáltalán leszarjanak” – fakad ki a könyv második felében. „A férfiak emberi mivolta vonzó, összetett dolog, a miénknek (az enyémnek) a cikk fenekén kell meglapulnia, és kizárólag a férfiúi humánum szolgálatában lehet érdekes” – írja. Ennek a stratégiának viszont akkor szembesül a nyilvánvaló korlátaival, amikor a nők speciális tapasztalatairól szeretne mondani valamit: például a munkahelyi zaklatásról, a várandósság miatti diszkriminációról vagy a szülés traumájáról. Ezek az élmények egyszerűen nem elbeszélhetők férfiak férfiakról szóló történetein keresztül, vagy a legjobb esetben is csak részigazságokat kapunk róluk.
A könyvben Toby története a trójai faló, amellyel Libby (és Brodesser-Akner) előkészíti a terepet Rachel élményeinek. A regény feszültségét éppen az adja, hogy szinte végig Rachel körül forog minden, pedig ő maga több száz oldalon keresztül fel sem bukkan személyesen a szöveg jelen idejében. Mégis egyre kíváncsibbak vagyunk rá, ahogy egyre kíváncsibbak vagyunk a szöveg fenekén meglapuló Libbyre is. Utóbbiról még sokkal többet is olvastam volna, és csak remélni tudom, hogy Roth alteregójához hasonlóan még találkozni fogunk vele (vagy egy rokon karakterrel) a következő Brodesser-Akner-könyvben.
Bestseller a legjobb fajtából
Ahogyan Libby is belátja, hogy sosem lehet Archer Sylvan, úgy valószínűleg Brodesser-Akner sem lesz egy új Philip Roth. De feltételezem, hogy nem is akar az lenni, még ha bizonyára valahol megtisztelőnek is érzi az összehasonlítást. A borító másik ígérete viszont maradéktalanul teljesül: a Fleishman bajban van nemcsak rendkívül szórakoztató bestseller, de egy olyan regény is, amely okosan építkezik, jól adagolja a feszültséget, és emészthető formában közvetít fontos üzeneteket. Ugyanakkor a szöveg nagy erőssége, a sodró lendület, amely képes magával ragadni az olvasót, bizonyos értelemben a hátránya is, hiszen nem kell különösebb erőfeszítéseket tenni azért, hogy haladni tudjunk a történettel: a legtöbb jelentést az út mentén helyezte el a szerző, nem kell mélyfúrást végeznünk, vagy épp messzire elkalandoznunk a saját asszociációinkban, hogy megtaláljuk őket. Ehhez a regényhez nem szükséges elvonulni meg jegyzeteket készíteni egy csendes dolgozószobában. Nyugodtan ki lehet menni vele a szabadba, a vízpartra, a strandra, lehet körülötted nyüzsgés, család, élet. A könyv várhatóan nem fárasztani fog, hanem kikapcsolni, mert képes egyszerűen, mégis többféle nézőpontból, meglepő csavarokkal bemutatni az emberi kapcsolatok bonyolultságát.
