Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Pszichodráma-foglalkozások egyik kedvelt önismereti feladata a szociális atom nevű rajz elkészítése. Ilyenkor egy A4-es lapon az ember feltünteti saját magát és a társas kapcsolatait (a férfiakat háromszöggel, a nőket körrel, a fogalmakat téglalappal jelölve). Az, hogy hogyan használja ki a teret, teljes mértékben rajta múlik. Ha valaki magányosnak érzi magát, gyakran nagyobb helyet hagy önmaga és a többi alakzat között. Ki gondolta volna, hogy ez a szakadék nemcsak a képi ábrázolásban, de az agyi aktivitásban is leképeződik?
Nemcsak a közösségimédia-oldalak követik nyomon a társas hálódat, hanem az agyad is. A magány viszont erőteljesen hatni fog arra, ahogyan az emberi kapcsolataid megjelennek az idegsejtjeid szintjén. Ez derül ki Courtney és Meyer frissen publikált tanulmányából, amelyet a Neuroscience News összefoglalója alapján mutatunk be.
Néha fényévekre vannak, néha az énünk részét képezik
A kutatásban az fMRI nevű agyi képalkotó eljárás segítségével vizsgálták meg 43 résztvevő neurális aktivitását, miközben a) önmagukra, b) közeli barátaikra és ismerőseikre, c) híres emberekre gondoltak. A tudósok különösen a mediális prefrontális kéreg nevű agyterület működésére voltak kíváncsiak, ugyanis korábbról tudni lehetett, hogy az ún. mPFC készít egyfajta térképet a személy társas köreiről, azok távolsága alapján. Courtney és Meyer azt találta, hogy minél közelebb állt a résztvevőkhöz az az illető, akire gondoltak, annál jobban hasonlított az agyi mintázatuk arra, mint amilyet akkor produkáltak, amikor saját magukra gondoltak. Tehát az én és a másik agyi reprezentációja között átfedés alakult ki: a szeretett személy mintegy az én részévé vált, vagy legalábbis szorosan kapcsolódott hozzá.
Ezzel szemben azok a személyek, akik magánnyal küzdöttek (ezt egy kérdőívvel mérték fel a kutatók), nagyobb különbséget mutattak a neurális mintázatban, amikor önmagukra, illetve amikor másokra gondoltak. Az is jellemző volt továbbá, hogy az agyi aktivitásuk jobban hasonlított egymásra a többi két kategória mentén: tehát hasonló mintázat jelent meg akkor, amikor a barátaikra vagy az ismerőseikre gondoltak, mint amikor a celebritásokat idézték fel. Ez jelzi, hogy igazán senki sem állt közel hozzájuk, az énjük fájó módon elkülönült másoktól, és a kapcsolódás hiánya a neuronjainkban is leképeződött.
