10 pszichológiai fogalom, amit rosszul használsz

Oké, pont te nyilván tökéletesen használod ezeket a fogalmakat, de jó tudni, hogy mások mit rontanak el. A szerkesztőség négy pszichológus szakértőjét kértük fel, hogy tegyenek rendet a fejekben.

Általában úgy használjuk a fogalmakat, hogy teljesen más van egyikünk és másikunk fejében, és közben azt hisszük, hogy ugyanarról beszélünk. Ha például azt mondom, hogy gondolj egy fára, biztos megjelenik előtted egy fa képe, de biztos vagyok benne, hogy az a fa nem pont olyan, mint amit én látok magam előtt, most hogy ezt leírtam. Rengeteg félreértés, kommunikációs probléma származik abból, hogy abban a hitben vagyunk, hogy a másik érti, amit mondunk, ugyanazt gondolja, amit mi igyekszünk kifejezni, aztán mégsem. Így van ez a gyakran használt pszichológiai fogalmakkal is, amelyeket a köznyelvben máshogy használunk. Ezekről kérdeztük ma a szerkesztőség négy pszichológus szakértőjét, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit. (Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.)

Egyikük, Szalay Ágnes szerint „a pszichológia is tudomány, és minden tudományban nagyon fontos, hogy ne legyenek ilyen félreértések, a kínai fizikus ugyanarról beszéljen, mint a másik kínai meg az amerikai, amikor megvitatnak egy jelenséget. Mivel a pszichológusoknak nem áll rendelkezésére periódusos rendszer, hogy pontosan megnevezhessék a fogalmaikat, és ráadásul olyan kevéssé megfogható dolgokkal foglalkoznak, mint a lélek tartalmai meg a viselkedés, azzal tudják a bábeli zűrzavart elkerülni, ha nagyon pontosan definiálják, hogy mit értünk egy-egy fogalom alatt. Aztán ezek átkerülnek a köznyelvbe, hiszen rólunk, az életünkről szólnak; de közben megváltozik a jelentésük. Nincs is ezzel nagy baj, de talán jó néha tisztázni, hogy mit ért egy pszichológus egy-egy szó alatt.” 

„Szerintem természetes, hogy egyes szavak lélektani és hétköznapi értelemben vett jelentése különbözik egymástól – teszi hozzá Milanovich Domi. – A nyelv folyamatosan változó, gyakran kontextusfüggő képződmény, így nem várható el tőle egyfajta fegyelmezett egységesség. Én elsősorban a pszichológusok felelősségének tartom, hogy a napi munkájuk során, a szakmai ismereteik birtokában kalkuláljanak ezekkel a szóhasználati eltérésekkel. Ugyanakkor egy laikusnak is érdemes képbe kerülnie egy-egy kifejezés szakmai jelentésével, mert ezáltal tudatosabb nyelvhasználóvá válhat, illetve feltárulhatnak előtte egy szó jelentésének olyan rétegei is, amelyek segítségével jobban megértheti a tágabb rendszerek, a többi ember és a saját maga működését is.” 

#1 asszertív

Kevés kisebb vagy nagyobb vállalatnál dolgozó ember nem hallott még róla, hogy asszertíven kéne kommunikálni. Általában, a hétköznapi szóhasználatban önérvényesítőt, lehengerlőt, sok esetben agresszív tárgyalót értenek alatta. Az asszertív kommunikációban valóban fontos az én, a saját igények és érdekek érvényesítése, de messze áll a másikat lemosó stílustól, pláne az agressziótól. Aki asszertíven vagy erőszakmentesen kommunikál, az képes a saját igényeit, érzéseit kifejezni anélkül, hogy a másikat sértse vagy inzultálja. Két iránya van az asszertív kommunikációnak. Egyrészt az énkifejezés. Ehhez az is kell, hogy értsd magad, ismerd fel, hogy mi bánt, mi az igényed, milyen érzéseid vannak, és ezt ki tudd fejezni magadról beszélve, a másik minősítése vagy manipulációja nélkül. A másik pedig az empátia, aminek viselkedéses megjelenése az aktív hallgatás, vagy más néven értő figyelem. (Szalay Ágnes)

#2 boldogság

Bár a boldogság nem kifejezetten pszichológiai fogalom, mégis fontos tisztázni, hogy mit értünk alatta, mert nem ritka, hogy a hozzám fordulók célja éppen az, hogy boldogabb legyen az életük. Gyakran találkozom azzal az elképzeléssel, hogy a boldogság egy olyan tartós állapot, amiben minden könnyűnek és vidámnak tűnik, ahol nem kell megküzdeni problémákkal, nehézségekkel, ahol nincsenek negatív érzések. Egyfajta paradicsomi lelkiállapot ez, tiszta és egyszerű. Csak sajnos nem létezik. 

Lehet-e mindig ilyen az élet? Hát nem.
Lehet-e mindig ilyen az élet? Hát nem.Fotó: guvendemir / Getty Images Hungary

A boldogság ugyanis nem a negatív érzések hiányát jelenti. A szorongás, a félelem, a düh nem ellenségek, hanem természetes és hasznos érzések, amelyek segítik a túlélésünket, a boldogulásunkat, és segítenek abban, hogy elmélyítsünk az ismereteinket magunkról, és jobban tudjunk alkalmazkodni az élet kihívásaihoz. Az, hogy jól érezzük magunkat az életünkben, hogy megéljük a teljes élet érzését nem jár együtt azzal, hogy minden tökéletes, így ezt célként is tévút magunk elé kitűzni. Nemcsak azért, mert a lehetetlen célért való küzdelem csalódással jár, hanem mert elveszi az energiákat onnan, ahová a pszichés jóllétünk javítása érdekében tényleg fordítanunk kellene azokat. Hiszen ahogy Csíkszentmihályi Mihály, a pozitív pszichológia egyik alapítója fogalmaz:

annak ellenére, amit a legtöbben hiszünk, a boldogság nem egyszerűen történik velünk. A boldogság olyan dolog, amiért mi magunk teszünk.

#3 depressziós

Ha valaki szomorú, rosszkedvű vagy éppen motiválatlan, fáradt, esetleg kerüli a társaságot, könnyen megkapja a depressziós címkét. Persze a szó elterjedése annyiban érthető, hogy a depresszió szinte népbetegség, ráadásul az orvosi szakirodalom számos formáját el is különíti az enyhétől a súlyosig, tehát valóban sokakat érint. Ennek ellenére a depresszió komoly probléma, diagnózisához számos kritériumnak teljesülnie kell, és megfelelő kezelést igényel. Ha mi könnyedén aggatjuk a depresszió címkét rossz időszakokra, fáradtságra, akkor fennáll a veszélye, hogy bagatellizáljuk a jelenséget, hogy így azokat sem vesszük elég komolyan, akiknek erre szükségük volna. Itt fontos egyébként az agyunkba vésni azt is, hogy a depresszió nem választás kérdése, nem lehet az akartunkkal, pozitív gondolkodással legyőzni, nem elég hozzá az, ha valaki végre összeszedi magát. (Sákovics Diana)

#4 előbújás

Többségi, kiváltságosabb társadalmi csoportok tagjai gyakran viccelődve használják az előbújás (angolul coming out) kifejezést. Például elárulják magukról, hogy rendetlenek, minden este megesznek egy kanál nutellát, vagy nem szeretik a főzeléket. Ezek lehetnek eddig titokban tartott, vagy éppen meglepő információk, de nem jelentik egy olyan kisebbségi identitás kommunikálását, aminek a nyilvánvalóvá tételéért valakit rendszerszintű hátrányok érnének a társadalomban. Ellenben amikor valaki másokkal is megosztja, hogy transznemű, interszex vagy a többségitől eltér a szexuális irányultsága, az egy olyan közlés, amely számos esetben a diszkrimináció, a kirekesztés vagy akár a fizikai erőszak kockázatát is magában hordozza. Éppen ezért más helyzetekben használni az előbújás szót, tréfálkozva, azt a benyomást keltheti, mintha valaki bagatellizálná az LMBTQI-emberek élményeit (akik számára az előbújás, pláne az elején, nagymértékű szorongással, súlyos veszélyekkel járhat). 

Abba is érdemes belegondolni, hogy a coming out koncepciója eleve azért létezik, mert egy olyan világban élünk, amely a heteroszexualitást és a ciszneműséget (nem transz) tartja alapnak, így sokszor nem is vesz figyelembe más opciókat. Ha nem az lenne például rólam az automatikus feltételezés, hogy a férfiakhoz vonzódom, akkor nem kellene kijavítanom másokat ezzel kapcsolatban. Mindez azt is jelenti, hogy az élet inkább csak coming outok sorozata, és definíciószerűen nem létezik olyan, hogy being out, hiszen az új ismerősök zöménél újra meg újra le kell játszani ezeket a köröket. Ha érdekelnek más szóhasználati megfontolások is LMBTQI-témában, lapozd fel a Magyar LMBT Szövetség által készített kiadványt. (Milanovich Domi)

#5 empátia

A minap is olvastam egy elég torzító, önsajnáló (lásd játszmák) cikket arról, hogy nem annyira jó annak, aki empatikus, mert magára veszi a másik szenvedését, rengeteg rossz érzést él át, ha megpróbál együttérezni a másikkal. Ebből következően a nem empatikus embereknek boldogabb az élete, mert nem szenvednek mások helyett is. Ez a következtetés már tényleg nagy botorság. Szinte minden emberek közötti probléma és szenvedés visszavezethető az empátia hiányára, a másikra való figyelés helyett a saját démonainkkal való küzdésre.

Milyen a valódi empátia?
Milyen a valódi empátia?Fotó: Dougal Waters / Getty Images Hungary

Az empátia azt jelenti, hogy képesek vagyunk teljes figyelmünket a másiknak szentelni, elfogadni és megérteni azt, amit mond. Ez nem könnyű gyakorlat. Az empatikus kommunikáció úgy néz ki, hogy nem sajnálkozunk, tanácsot adunk, következtetünk vagy visszavágunk, hanem befogadjuk az elmondottakat, és a megértésünket visszajelezzük úgy, hogy elmondjuk a másiknak, mit értettünk abból, amit mondott. Csodálatos eredményekre képes az ilyen kommunikáció, vagy egyszerűen a csendes, a problémával bíró másik melletti jelenlét. Ebben segít, ha felidézünk magunkban érzéseket, amikről ő beszél és már mi is átéltünk, de messze nem arról van szó, hogy az ő szenvedése a miénkké válik. Ha az empátiát gyakoroljuk, akkor pontosan tisztában vagyunk vele, hogy az ő érzése az övé, és nem a miénk. Az első lépés az empátia felé, hogy különválasszuk az ő problémáját a saját személyünktől. (Szalay Ágnes)

#6 feminizmus

A mai napig számos félreértés övezi a feminizmust. Vannak, akik egyfajta szitokszóként használják a kifejezést, s azt gondolják, hogy a feminizmus a nők hatalomátvétele és a férfiak igába törése. Mások az egyenjogúság kérdését a választójoggal azonosítják, így csak legyintenek: a szüfrazsettek tevékenységének még volt értelme, de mára okafogyottá vált a nemek közti egyenlőségért való küzdelem. Mindebből annyi igaz, hogy a feminizmus első hulláma valóban a 19. század végén, a 20. század elején indult el. Azóta számos irányzat és emberi jogi mozgalom tartozik ebbe a politikai eszmerendszerbe, amelyek közös eleme, hogy igyekeznek megvalósítani a politikai, a gazdasági, a társadalmi és a személyes egyenlőséget. Terjedelmi okokból ezeket a mozgalmakat most nem ismertetem bővebben, csupán két, általam fontosnak tartott tényezőre hívnám fel a figyelmet. 

Az egyik arról szól, hogy a feminizmus lényeges eleme a rendszerszemlélet, a patriarchátus működéséből adódó, az élet valamennyi területét érintő következmények átlátására való képesség. Ahogyan azt Deborah Cameron brit feminista nyelvész szellemesen megfogalmazza: „A feminizmus nem a háziasszonyok erőfeszítéseinek elismerésére, hanem a házimunkát előidéző társadalmi feltételek teljes körű megváltoztatására irányuló tevékenység.” Azt is érdemes látni és figyelembe venni, hogy a szexizmus összefügg más előítélet-rendszerekkel, például a homofóbiával. 

A nők elnyomása Rosemary Hennessy szociológus szerint ugyanis alapvetően egy ún. heteroszexuális mátrixban jön létre. Ez azt jelenti, hogy a nőt a férfi természetes ellentéteként állítja be a rendszer, aki többek között azért is igazítja a viselkedését, a megjelenését, a tulajdonságait a társadalmi elvárásoknak megfelelően, mert maga is belsővé teszi azokat a nézeteket, amelyek szerint ez kell a heteroszexuális boldogság eléréséhez. Nem is csoda tehát, hogy minden olyan nőt, aki nem fogadja el ezeket a játékszabályokat, automatikusan leszbikusnak címkéznek, holott ez nem feltétlenül van így (persze az is teljesen oké, ha igen). (Milanovich Domi)

#7 játszma

Sokféleképpen használjuk a játszma kifejezést: lehet egyszerűen sakkpartiról szó, vagy felidéződhetnek bennünk politikai játszmák. Általában olyasmire gondolunk, hogy saját győzelmünk érdekében megpróbálunk az ellenfél eszén túljárni, változatos és okos módokon csőbe húzva őt. Amikor az emberek pszichológiai értelemben beszélnek játszmáról, akkor is ilyesmire gondolnak: a másiknak van egy mesterterve, hogy hogyan kerekedjen fölém, legyen az a főnök, a házastárs vagy akár a gyerek a maga hisztijével. Sokan már egészen pici babákkal szemben is képesek joggal dühöt érezni, hiszen az csak játszmázik azzal, hogy sír (nincs is semmi baja), meg hogy ledobja a századszorra elmosott cumit.

Mindennapi játszmáink.
Mindennapi játszmáink.Fotó: Nick Dolding / Getty Images Hungary

A pszichológiában a játszma szót a tranzakcióanalízis keretrendszerében használjuk, ezen belül úgy, ahogy azt Eric Berne leírta. (Ezenkívül pszichológiai kontextusban előkerülhet játékelméleti értelemben is, de most maradjunk a tranzakcióanalízisnél vagyis TA-nál.) A TA-s játszmafogalomnak sok hasonlósága van a hétköznapi játszmával: valamilyen nyereségre törekszik az ember, bejósolható forgatókönyv alapján zajlik, jellemző a becsapottságérzés, és vannak benne játékosok. Viszont van egy-két hatalmas különbség: az egyik, hogy nem tudatos szinten zajlik, vagyis nincs előre kigondolt rosszindulatú terv, hogy én most megszívatom a másikat. Annál is inkább, és ez a második különbség, hogy a pszichológiai játszma végén egyik fél sem diadalmaskodik. Öntudatlanul csinálnak végig egy játszmás tranzakciót, és frusztráció az eredmény, valamint az azon való értetlenkedés, hogy hogy történhetett meg ez már megint. Ebben a cikkben jóval részletesebben írtam a játszmákról. Itt már csak annyit mutatnék meg, hogy ha mindenki pórul jár egy játszmában, akkor mégis mi a nyereség? A nyereség az énkép és a világkép megerősítése, szintén nem tudatosan! Minél inkább negatívak ezek, minél inkább azt hiszi valaki, hogy ő vagy a többi ember nem oké, annál inkább játszmázik, hogy a végén bebizonyosodjon, hogy tessék, tényleg ez van: nem vagyok szerethető, minden nő kurva, engem be akarnak csapni, nem tudok teljesíteni stb. (Szalay Ágnes)

#8 narcisztikus 

Nagyképű, önelégült, beképzelt emberekkel kapcsolatban gyakran kerül elő, hogy az illető narcisztikus. Ezzel a népszerű köznyelvi diagnózissal több probléma is akad. Elsőként ott van például rögtön az, hogy mennyire tudjuk, mit jelent valójában a narcizmus. Rögtön utána felmerül természetesen az is, hogy tulajdonképpen mire megyünk azzal, ha valakire ezt mondjuk. Ez utóbbi kérdés nagyjából ugyanarról szól, ami a pornófüggőség kapcsán is előkerül: azzal, hogy valakit narcisztikusnak mondunk, lényegében arra utalunk, hogy az illető nincs rendben, hogy vele probléma van. Vagyis dühösek vagyunk rá, agressziónkat pedig úgy éljük ki, hogy sértő dolgokat mondunk akár neki magának (ami egyszerű verbális erőszak), akár másoknak róla, hogy nekik is meglegyen a véleményük az illetőről (ami pedig egy fokkal bonyolultabb szociális erőszak). A narcisztikus címke annyiban különbözik tehát csak az „önelégült gyökér”, a „nagyképű fasz”, valamint a „beképzelt pöcs” jelzőktől, hogy a pszichiátria klasszifikációs rendszereiben valóban szerepel, s mint ilyen sokkal megalapozottabbnak tűnik. Nyelvezeténél fogva (trágár szavak helyett orvosi szakkifejezés) ráadásul a benne rejlő indulat sokkal rejtettebben jelenik meg, vagyis a címkéző maga is más pozícióba kerül. 

Természetesen attól, hogy a címkézés általában inkább szimpla agresszió, semmint egy, a másik megismerésére tett kísérlet eredménye, még simán lehet, hogy az illető tényleg narcisztikus. Erről viszont nem igazán tudjuk, hogy mi – ami pedig a másik probléma.

Anélkül, hogy a narcizmus alapját jelentő énképzethasítást mélyen megértenénk, elég talán annyit tudnunk, hogy valamennyire mindenki narcisztikus. A narcizmusra legjellemzőbb két tulajdonság, a grandiozitás és a sérülékenység mindannyiunk hétköznapjainak szerves része. Mindenkinek vannak például időszakai, amikor nagyon jónak éli meg magát, és szinte elfelejti a hibáit, hiányosságait. Egy nagy sikert elérve például általában mindenki szuper menőnek érzi magát, és kevesen gondolnak ünneplés közben arra, hogy amúgy egy csomó gyengeségük van. Előfordul emellett az is, hogy egy nagy kudarc után az ember össze van törve, szomorú, ügyetlennek, alkalmatlannak, bénának éli meg magát, és bizony sokszor hiába emlékeztetik a barátai arra, hogy amúgy mennyi jó tulajdonsága van. Ezekben a helyzetekben az énképünk pozitív, illetve negatív része kvázi elnyomja a másikat, az élet egyéb időszakaiban azonban mindenféle érzésünk és tudásunk van egyszerre magunkkal kapcsolatban.

A súlyosan narcisztikus ember számára azonban csak a két véglet létezik: vagy ő a teremtés csúcsmodellje, vagy ő a legszánalmasabb, legszégyenteljesebb ember evör. A címkeként használt narcizmus általában a narcisztikus személyiségzavarra mint kórképre utal, amelynek viszont feltétele, hogy a narcisztikus működés problémákat, szenvedést okozzon valakinek. Ez a szenvedés pedig éppen ebből a szükségszerű kettősségből ered. Az illető saját szenvedése legtöbbször a szégyen, illetve az ez elől való folytonos menekülés. Mivel azonban csak a két véglet van, menekülni sincs hova, csak a tökéletesség leple alá. Ezért ha például elront valamit, ő azért hibáztat valaki mást, mert a hiba neki egyszerűen nem fér bele. Mert vagy tökéletes (tehát nem hibázik), vagy eláshatja magát. A hibáztatás és a többi jellemző működés, amivel leginkább a környezetének okoz szenvedést tehát általában szintén egy egyszerű menekülés a senki vagyok érzés szégyene elől. Ezzel párhuzamosan a beképzeltség, a látszólagos magabiztosság egyfajta lelki erődítmények a tökéletlenség okozta szégyen fenyegetése ellen. Az egyébként általában ellenszenvesnek ható önelégültség ugyanerről szól: az illető befészkeli magát a tökéletesség illúziójába, mert azonkívül számára tényleg nincs semmi. 

#9 pornófüggőség

Több mint 10 éve foglalkozom a pornóhasználat pszichológiai hatásainak kutatásával, ez idő alatt rengetegen találtak már meg a pornófüggőség fogalmával – hozzám forduló kliensek, újságírók, rendezvényszervezők és hallgatók egyaránt. Kérdéseikből az is hamar világossá vált, hogy mindenki mást ért pornófüggőségen: pornóhasználatot, szexuális erőszakot, valamilyen általános patológiát. Miközben folyamatosan törekedtem rá, hogy a pornófüggőség fogalmát tisztán tartsam, be kellett látnom, hogy ez korántsem egyszerű feladat, hiszen egyrészt a pornó kulturális értelemben egy nagyon új dolog, másrészt pedig egy olyan érzékeny és az általános önbecsüléssel szorosan összefüggő pontot érint, amilyen a szexualitás.

Aki sokat néz pornót, már pornófüggő lenne? Hát nem!
Aki sokat néz pornót, már pornófüggő lenne? Hát nem!Fotó: TommL / Getty Images Hungary

Amikor a pornófüggőséget a pornóhasználattal azonosítják, nagyon sok esetben csak fogalmi elcsúszásról van szó. Az illető így nevezi azt a jelenséget, hogy a pornófogyasztása (és még inkább a hozzá kötődő, gyakori önkielégítés) valamilyen nehézséget okoz a számára. A legtöbb esetben ez egyszerű funkciózavar (kevésbé kívánja például a partnerét), ami az összefüggés megértésével megoldható. Előfordul ugyanakkor, hogy a függőség címke a pornóhasználatból fakadó (általában kapcsolati) feszültségre utal. A párkapcsolati dinamikában ilyenkor létrejön egy „beteg” és egy „normális” fél, a függőség diagnózisa, valamint a pornó társadalmi tabusítása pedig mintegy legitimálja a partner morális fölényét. Ezekben az esetekben a felek számára a pornófüggőség tehát inkább egy általános patológiát jelent, ami mentén a kapcsolati játszma folytatható. A pornóhasználat szabályozása vagy megszüntetése ezért ilyenkor nem fogja a problémát megoldani, és a klasszikus I am okay / you are not okay felállás jó eséllyel egy másik konfliktus mentén bontakozik majd ki.

Egy másik gyakori jelenség, amikor a kifejezés arra utal, hogy a pornófilmekből különféle nemkívánatos dolgokat tanulnak az emberek. Ebben az értelmezésben pornófüggő az, aki a pornófilmekből tanultakat a gyakorlatban kívánja kamatoztatni, adott esetben rátukmálva ezeket a partnerére. Serdülőkorúak vonatkozásában mindez különösen erős aggodalommal töltheti el a szülőket. Természetesen mindkét probléma valós, nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nem függőségről, hanem viselkedésminták tanulásáról van szó.

A valódi pornófüggőség mindezekkel ellentétben elsődlegesen egy függőség, és csak másodsorban van köze a pornóhoz, ami tulajdonképpen csak a függőség egy speciális, nagyon modern, kulturálisan tabusított megnyilvánulási formája (ellentétben például a futással vagy más testedzéssel). A probléma megértéséhez így a függőségek természetét, lélektani dinamikáját kell leginkább ismernünk. Ahhoz, hogy valakinek a viselkedését pornófüggőségnek nevezhessük, három feltételnek minimum meg kell feleljen. Az egyik ilyen, hogy az illető rendkívül sokat néz pornót. A másik, hogy ez problémát jelent a számára valamilyen fontos életterületen. Végül a harmadik, hogy nem képes a pornóhasználatát megfelelően szabályozni, keretek közé szorítani. Ezekhez jöhetnek más, kiegészítő jellemzők (például hogy sokat foglalkoztatja a pornózás gondolata, napközben ezt tervezgeti, amikor éppen nem jut hozzá, sóvárog utána, stb. (Csonka Balázs)

#10 trauma 

Pszichológiai értelemben a trauma nem csak egy rossz élmény vagy egy fájdalmas emlék. Amikor az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1980-ban bevezette ezt a fogalmat a poszttraumásstressz-zavar diagnózisa kapcsán, a definícióban szerepelt az a kitétel, hogy a trauma „kívül esik a mindennapi emberi tapasztalatok körén”. Ahogyan azonban arra Judith Herman később a Trauma és gyógyulás című nagy hatású könyvében rámutatott, ez a korai meghatározás módosításra szorult. Ugyanis a bántalmazás különböző formái sok ember – köztük nagyobb számban nők és gyerekek – életéhez szervesen hozzátartozik, a hétköznap megélt valóságuk részét képezi. Mi nem mindennapi akkor egy traumában?

Az a nem mindennapi benne, hogy a személy alkalmazkodási képességét haladja meg. Egy fegyveres támadás, egy közúti baleset vagy egy természeti katasztrófa az ember életét, testi integritását veszélyezteti. Ilyenkor az illető közvetlenül szembekerül a halállal, az erőszakkal, a tapasztalatai során intenzív félelmet, kontrollvesztést, kiszolgáltatottságot él át. A pszichés sérülés bekövetkezése még inkább valószínű, ha a trauma felkészületlenül éri a személyt, valamilyen módon csapdába ejti, teljes kimerülésig hajtja, illetve kegyetlenséggel, testi kínzással, gyilkossággal jár együtt. 

Traumás reakciók akkor alakulnak ki, amikor a személy cselekvései hatástalanok, nem tud harcolni vagy menekülni, így a szimpatikus idegrendszere, az önvédelmi mechanizmusai túlterhelődnek. Az élmény hatása hosszú távon is fennmaradhat: fiziológiai változásokat hoz létre a szervezetben, befolyásolja az érzelmi, a gondolkodásbeli és az emlékezeti működést is. Kicsit olyan ez, mintha a személy idegrendszere levált volta a jelenről. Ami eddig integráltan funkcionált, töredezetté válik: előfordulhat, hogy az emlékeihez semmilyen érzelem nem tapad, vagy épp ellenkezőleg, semmire nem emlékszik, netán folyamatosan készenléti állapotban van a teste, holott semmi veszélyes nem történik vele. Az állandó veszélyvárás, az irányíthatatlan emlékbetörések, a tompultság érzése mind olyan tünetek, amelyek azt jelezhetik, hogy nem történt még meg a trauma feldolgozása. (Milanovich Domi)

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.