A tudósok egyelőre csak találgatnak, mi lehet a libabőrözés oka, de a legjobb magyarázat valószínűleg az, hogy egy ősi, a törzsfejlődés során kialakult és máig velünk maradt védelmi mechanizmusról van szó. A Popular Science cikke összeszedte mindazt, amit a témáról tudni érdemes.
A libabőr védelem
A jelenség elnevezése természetesen a közismert házi szárnyastól ered, melynek, ha kihúzzák a tollait, az alatta lévő bőrfelületen apró dudorok keletkeznek. Az emberek esetében is igencsak egyszerű dologról van szó: adott ingerek hatására a bőrünk felszíne alatt található, erector pili nevű apró izmok összehúzódnak, melytől a szőrtüszők megemelkednek. Számos szakértő szerint mindez egy őseinktől örökölt különleges védelmi mechanizmus számlájára írható, melynek feladata, hogy megvédje testünket a hidegtől. A történelem előtti időkben élő ősemberek természetesen jóval szőrösebbek voltak, mint mai leszármazottaik, így egy erős hideg légáramlat hatására a testükön található szőrréteg összehúzódásával egy meleget nyújtó bundába burkolhatták magukat, sikeresen felvéve a harcot a rideg időjárási viszonyok ellen.
Azonban nem csak a hideg hatására kezdünk libabőrözni, sőt olykor kifejezetten kellemes élmények is beindítják ezt a különös testi folyamatot. Dr. Mitchell Colver, a Utah Állami Egyetem kutatója úgy véli, a libabőr jelensége inkább egy, a váratlan meglepetésekre való, ösztönszerű túlélési reakcióként funkcionál, mintsem pusztán a rossz időjárástól védene. Egyfajta figyelmeztető jelzésről van szó, melynek segítségével agyunk néhány ezredmásodperc alatt képes reagálni egy hirtelen jött éles hangra vagy egyéb váratlan környezeti ingerre, és eldönteni, hogy az fenyegető jellegű-e vagy sem. Ezen ingerek hatására szervezetünk adrenalint kezd termelni, melytől szívverésünk és légzésünk szaporább lesz, vagyis testünk felkészül egy esetleges konfliktusra, de szintén az adrenalin okozza a libabőrözést is.
Dr. Colver szerint a fentebb vázolt, ösztönszerű védelmi mechanizmus olyannyira belénk ivódott az elmúlt sok százezer év során, hogy bármilyen hasonló hatás kiválthatja azt, például egy énekes hangja, aki a megszokottnál magasabban énekel, ezért agyunk úgy észleli, mintha hirtelen jött fenyegető jellegű környezeti ingerről lenne szó. Mikor azonban rájövünk, hogy a szóban forgó dolog nem támadó szándékkal lép fel, hanem éppen ellenkezőleg, gyönyörködtetni óhajt bennünket, szervezetünk gyorsan kapcsol, és amellett, hogy leépíti védekezési mechanizmusainkat, egy nagy adag dopaminnal kárpótol, melytől az öröm érzése önt el bennünket. Mintha csak így jutalmazna minket agyunk, amiért sikerrel rájöttünk, hogy az észlelt jelenség nem jelent számunkra fenyegetést.
