Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A bántalmazás, a családon belüli erőszak továbbra is tabu. Még mindig túl keveset beszélünk róla. Az elhallgatás, az elfordított tekintetek, a gyengébb hibáztatása emberi odafordulás helyett bűntársakat termel a szűkebb és tágabb környezetben. Olvasónk története kegyetlen, de sokan lehetnek még hasonló helyzetben. Nekik is szól ez az írás.
A következő szívszorító történetet egy olvasó küldte azután, hogy írtam arról, néha ahhoz, hogy olyan életet tudjon az ember élni, amilyet szeretne, amiben nem a félelem, a megaláztatás, a szégyen az, amit mindennap át kell élni – nincs más megoldás, mint megszüntetni a kapcsolattartást a családdal.
Anita azt írta, hogy talán a története segít másoknak is megérteni, hogy milyen átvészelni egy bántalmazó családot, több esélyt is adni, és mégis rájönni, hogy hiába minden, nem menthető az eset. Hátha vannak olyanok, akik ráismernek a sztori elemeiben a saját életükre, és reményt kapnak, hogy lehetséges ebből a végzetes családi forgatókönyvből kiszállni, lerázni a boldogtalanság szülői átkát, kiutat keresni.
Ennek a bátor és elszánt fiatal nőnek a története mást is mutat nekem. Benne van az is, hogy nem könnyű menet a gyógyulás sem. Vannak, akikre nehezebb sorsot mér az élet már születésüktől fogva. Aki nem élte át, nem tudja, milyen érzés napokig éhezni, betört orral menekülni, állandóan értelmetlen vádak miatt védekezni, és ülni órákig a hideg buszmegállóban, teljesen egyedül a világban, tudva, hogy nincs hova visszamenni. Majd következik a szégyen. Az, hogy az ember nem mer, nem tud beszélni magáról másoknak, mert nem hisznek neki, megbélyegzik, felelőst, bűnbakot látnak benne. Nem szabadulunk az áldozathibáztatás mélyen gyökerező, önfelmentő gyakorlatától, ez az eset is példa rá.
De példa arra is, hogy miből meríthetsz erőt, milyen eszközei vannak a gyógyulásnak. Először is kell hozzá valaki (valakik), akinek el lehet mondani a történetedet. Aki elhiszi, meghallgat és nem ítélkezik. Sokszor ez nem egy barát, vagy társ, hanem terapeuta vagy sorstárs. Ahhoz, hogy végigérjen valaki a bántalmazó családból való kiszakadás folyamatán, erős optimizmus, és önmagadba vetett hit kell. Akkor kezdesz el hinni önmagadban, ha megtapasztalod, hogy mások is hisznek benned. Elfogadnak, képesnek tartanak a kilépésre.
Utána jön az életesemények feldolgozása annyira, hogy ne a tudatalattiból vezéreljék az érzelmeidet, hanem kívülre kerüljenek, megtisztulj tőlük. Ne kelljen tovább védekezned, hanem szabadon dönthess arról, hogy akarsz-e valakit szeretni, akarsz-e valakiben megbízni. A feldolgozásnak egyik módja lehet az írás. Fájdalmas és nehéz egy ilyet leírni, ahogy Anita tette, de a végén megkönnyebbülés is. Katartikus megtapasztalni, hogy az életed leírása után mennyivel jobban „egyben vagy”, mint előtte.
És ott van a segítés is. Nem véletlen az önsegítő csoportok terjedése. Ha már előrébb jársz a folyamatban, tapasztalataiddal, példáddal segíthetsz másokon, és eközben a saját gyógyulásodhoz is hozzáteszel, saját erődet is építed.
De átadom a szót, következzen most Anita története:
Tizennégy éves korom előtt engem apám nem vert, csak édesanyámat. Szerencsére csak néha-néha rémlik fel egy-két jelenet abból az időből, de azok sem szépek.
Mikor tini lettem, anyukámról áttért az én terrorizálásomra. Szinte mindenért felpofozott, megtépett. Tizenhét voltam, mikor azért betörte az orrom, mert teregetés előtt kicsit pihenni szerettem volna. Akkor értem haza, ami jó másfél kilométeres sétával járt, előtte pedig röplabdaedzés, így nagyon fáradt voltam. Nem értette meg, és mert leültem, orrba vert ököllel.
Édesanyám soha nem hitt nekem, mindig azt mondta, hogy túlzok, és a francért nem tudunk jól kijönni. A zúzódásaimra is mindig azt mondta, túl gyenge a bőröm, és csak apunak akarok rosszat. Sokszor próbálkoztam öngyilkossággal, mert nem láttam más kiutat, de nem jött soha össze. Ezért most már, 26 évesen, hálát adok.
Tizennyolc voltam, mikor elszöktem otthonról.
Apám megvádolt, hogy elloptam többszázezer forintot és nagyon megvert, holott ő volt, aki elköltötte, de nem tudom, mire. Ez volt az utolsó csepp. Két-három évig nem hallottak felőlem, utána naiv módon azt hittem, változtak és hazaköltöztem. Fél évet laktam velük. Ezalatt az idő alatt nem mert hozzámérni, viszont nem dolgozott, nem volt pénzük, és tőlem szedték el minden pénzemet, amit megkerestem. Nem bírtam, így költöztem.
23-24 éves korom körül újra felvettem velük a kapcsolatot, mert ők a családom és szeretem ettől még őket. Ekkor megint úgy kb. fél évet laktam velük. Édesapám nem dolgozott, anyukámmal mi gyárban dolgoztunk. Abból a pénzből, amit kerestem, mindent elvettek. Elment cigire, benzinre, hónap végéig soha nem tartott ki. Volt, hogy két-három napig nem ettünk. Apám egy idő után elkezdett veszekedni anyukámmal, hogy biztos megcsalja, azért van el olyan sokat, holott a kollégáival jött és ment dolgozni, ők hozták mindig a házig. Sok eset volt, mikor megütötte anyut, fenyegette, hogy megöli. Ebből egy alkalommal én tettem ki a házból, egy kést hozzá fogva, hogy ne merjen bejönni.
Akkor úgy volt, anyám elköltözik velem, de nem tette, mert szereti, így én is maradtam, hátha meggondolja magát. Rá pár hétre arra keltem, hogy apám ordítozik, áll az ágyon és rugdossa anyámat. Hívtam a rendőrséget, nem jöttek ki. Én közben megint egy nagyobb konyhakéshez folyamodtam, hogy elüldözzem a közeléből. Anyám akkor már mondta, hogy pakoljak, menjek, utánam jön. Két órát ültem a hidegben, télen, a megállóban és vártam. Nem jött, csak hívott, hogy menjek haza, kibékültek.
Nem mentem.
Páromék fogadtak be, mert máshová nem volt pénzem menni. Ez kicsit több, mint két éve volt. Azóta párommal élek, már külön kis albérletben. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, mennyre hiányzik édesanyám, de be kellett látnom, hogy nem tudok ezen változtatni, viszont a saját lelki épségem meg kell őriznem.
Természetesen a családomból soha senki nem hitt nekem. Én vagyok a léhűtő, semmirekellő gyerek, aki semmire nem jó, holott keményen dolgozom, egy kúton vagyok kasszás, és szépen élünk. Még az unokahúgaim is eltiltották tőlem, hogy csak rossz hatással lennék rájuk. Párom apai ága sem képes megérteni, így mindig hallgatjuk a családi összejöveteleken, hogy miért nem békülök ki velük, de én nem fogok. Van az a szint, amin nem lehet javítani. Két esélyük is volt.
De nem panaszkodhatom, mert arra megtanított ez az egész, hogy talpraesett legyek, és sikerült magamnak egy szép életet teremteni, barátokkal, élettárssal. Ezek mellett pedig elkezdtünk egy fotós projektet a családon belüli erőszak ellen, hogy ezzel is tudjak segíteni azokon, akik hasonló cipőben járnak, mert van kiút, és vannak megoldások. Persze mindez jár negatív dolgokkal, mert sokan megvetik az olyan embereket, mint én, de nem hinném, hogy rossz ember bárki, aki kitör egy olyan közegből, ahol elnyomják és bántják.
Ha magad is bántalmazó családban, kapcsolatban élsz, vagy csak gyanítod, hogy abban élsz, és szeretnél segítséget, információt kapni, fordulj a NANE Egyesülethez. Telefonon az anonim és ingyenes 06-80-505-101 számon elérhetők, hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 18-22 óra között.
