Már óvodásként megtanuljuk az alapokat arról, hogy kezeljük a frusztrációt, hogy éljük meg, hogyan fejezzük ki a haragunkat. Felnőttkorban a düh gyakran más érzelmekkel vegyesen jelenik meg, leggyakrabban félelemmel, bűntudattal, szomorúsággal. Lelki és testi egészségünk, környezetünk védelme érdekében fontos megtanulnunk jól bánni a haragunkkal.
A harag az egyik legalapvetőbb emberi érzelem, kifejezése minden kultúrában, de még az állatvilágban is hasonló. Simán felismerjük, ha valaki dühös, legyen az illető óceániai őslakos, a saját rokonunk, vagy éppen a kutyánk. Persze, ha kifejezi ezt az érzelmet. A harag ugyanis agresszióba fordulva veszélyes, pusztító következményekkel jár, így megnyilvánulása minden közösségben szigorúan szabályozott. Az állatvilágban a hierarchia kialakítása éppen a fölösleges agressziótól véd. Így a magasabb pozíciójú egyed több erőforráshoz jut, nem kell azonban minden falatért, kortyért, nőstényért véres harcokat vívni, ami az egész közösség túlélését veszélyeztetné. Nálunk, embereknél a szocializáció az a folyamat, amelyben az egyén megtanulja haragját önmaga szabályozni. Ha valaki akadályoz törekvéseinkben, céljaink elérésében, vagy éppen agresszívan viselkedik velünk, dühösek leszünk. Ez pedig már a kezdetekkor így van, elég csak a kisgyermekek dackorszakára gondolnunk. A dacos kisgyermek dühéhez persze mindenki másként viszonyul. Ez pedig hosszú távra lerakja az alapjait annak, hogy az illető gyermek mihez kezd a haragjával később, nagyobb gyermekként, kamaszként és felnőtt korában.
Kezdeti élmények
A harag kifejezésével kapcsolatos szocializáció elsősorban az óvodáskorhoz kötődik, de bizonyos alapélmények már azt megelőzően is kialakulnak. Ezek többnyire a szeretet elvesztéséhez kötődnek. Ha a dacos kisgyermek hisztijére például ellenagresszió, bántalmazás a szülő válasza, a gyermek azt tanulja meg, hogy ha dühös, akkor őt bántani fogják. Nem képes ugyanis még különbséget tenni a harag érzése és annak kifejezése között. Ugyanígy, ha a toporzékolás elutasítást, magára hagyást eredményez, a tanulság az lesz, hogy ha dühös vagyok, elveszítem, aki szeret, és elveszítem, akihez kötődöm.
Óvodáskor, szocializáció
Később azután ezek a minták tovább fejlődnek, kiegészülnek. Az óvodáskor már sokkal inkább szól az önállóságról, a saját szükségletek, célok, törekvések megvalósításáról. A hiszti akkor következik be, ha ezekben a gyermeket megakadályozzák. Nem rá figyelnek, nem kap cukrot a boltban, fel kell vennie a kabátot. Az ellenagresszív szülő ilyenkor lepofozza a gyereket, tovább mélyítve a korábban már megalapozott sérülést. Az elhanyagoló ezzel szemben addig hagyja a gyereket toporzékolni, amíg az fáradtságában vagy reményvesztettségében elcsöndesedik, és újabb tapasztalatot szerez arról, hogy nem számíthat a környezetére.
Egyre gyakoribb jelenség még az alárendelődő szülő. Ő odafigyel, megveszi a cukrot, alkudozik a kabáton, csak csöndbe maradjon a gyerek, aki számára a tanulság ilyenkor nem más, mint hogy ha kiverem a patáliát, akkor az lesz, amit akarok. Erősebb vagyok, mint akitől a biztonságot remélem. Végül, a mártír vagypasszív agresszív szülő visszatolja a gyerek haragját. Látod anya/apa milyen szomorú, ha ezt csinálod? Vagyis bűntudatot kelt a gyerekben. A probléma mindegyik esetben az, hogy maga a szülő sem tesz különbséget a harag mint érzelem és az agresszió mint düh-kifejezési forma között. Így pedig a gyerek számára sem különül el a kettő, ami a későbbi érzelemszabályozás egyik alapja kellene, hogy legyen.
Az alárendelődő szülők gyerekei szabadon kifejezésre juttatják haragjukat és agressziójukat. Parancsolgatnak, basáskodnak, erőszakosan viselkednek. Náluk ugyanis az az alap, hogy amit akarnak, azt agresszióval bármikor elérhetik, eszerint is működnek. Sem az érzelem megélése, sem az agresszió kifejezése nem kerül belső szabályozás alá, vagyis mindig addig mennek el, amíg a környezet engedi, függetlenül attól, milyen hatása van tetteiknek a többi emberre. Akiknél a harag érzelmi átélése kerül gátlás alá, ők rendszerint különböző más negatív érzelemmel vegyesen élik meg dühüket. A bántalmazott gyerekek többnyire félelemmel, hiszen az ő haragjukat korábban sérülés követte. A mártír szülők gyermekei bűntudattal, mivel azt élték meg, hogy ha dühösek, azzal bántják azt, akihez kötődnek, akit szeretnek. Az elhanyagoltak pedig az elutasítottság, a magány érzésével vegyesen, az ő esetükben ugyanis arra lehetett számítani, hogy ha dühösek, akkor nem számíthatnak senkire, akkor egyedül maradnak.
Felnőttkori érzelemszabályozás
Ezek a minták később jellegzetes felnőttkori viselkedésekben élnek tovább. A csak a környezet által szabályozott düh és agresszió önző, erőszakos személyiséget alakít ki. Ők pedig nem ritkán meg is találják az olyan környezetet, ami önérvényesítésüknek a lehető legtágabb mozgásteret engedi. Persze általában a saját érdekei rovására, ugyanúgy, ahogy korábban a szülei is tették.
Akik haragjukat sem megélni, sem kifejezni nem tudják, sok különféle kerülőutat találnak. A bántalmazottak esetében a dühös megnyilvánulások akadálya elsősorban az volt, hogy a környezet erősebb volt náluk. Felnőtt korukban ők a leginkább hajlamosak arra, hogy haragjukat az erősebbek között elnyomják, és a teljes frusztrációt olyanokon éljék ki, akik gyengébbek náluk. Ez az egyik lehetséges formája annak a folyamatnak is, ahogy a bántalmazott gyerekből később bántalmazó szülő válik, aki például a munkahelyi feszültséget és felgyűlt indulatot otthon, a családtagjain vezeti le.
A bűntudattal terheltek nehezen néznek szembe azzal is, hogy egyáltalán dühösek. Gyakran tagadják, vagy másokra vetítik, környezetük jellemzően passzív-agresszió formájában találkozhat az érzéseikkel. Számukra az ellenséges érzések és indulatok egyaránt tiltottak, így azokat szociálisan-kulturálisan elfogadott formákba bújtatják. Nem ritka az sem, hogy a dühös indulatokat a környezetük helyett maguk ellen fordítják, mely öndestruktív viselkedésben, depresszív állapotokban nyilvánul meg. Jellemző ez az elutasítottakra is, ők azonban sokkal inkább a haragtól való félelmet élik meg, mely számukra a magánnyal, a kirekesztettséggel fenyeget.
Következmények
A harag megélésének és kifejezése persze sok más alakban, vagy akár egyik a másikkal vegyesen is megjelenhet. A következményeket tekintve a kontrollálatlan önérvényesítés egyrészről jelentős károkat okozhat a környezet, a többi ember, vagy akár a társadalom számára. A többi emberre vetített, befelé fordított, vagy rejtett formában megjelenő agresszió, a harag másokon való kiélése ezen felül jelentős társas alkalmazkodási nehézségekkel jár. Végül, a düh tartós elnyomása komoly szomatikus tünetekkel járhat, a haragra jellemző testi változások (szimpatikus idegrendszer aktivációja) tartós fennállása ugyanis jelentősen kimeríti a szervezetet, mely különféle akut tünetekhez, krónikus betegségekhez vezet.
Hogyan kezeld haragot szülőként?
Első lépésként különbséget kell tehát tennünk a harag mint érzelem, valamint az agresszió mint viselkedés között. Míg dühösnek lenni természetes emberi érzelem, addig az agresszió szabályozása igen fontos társas készség. Haragudni tehát minden esetben ér, törekvéseinket, frusztrációnkat kifejezni azonban kulturáltan, a másik fél szempontjait tiszteletben tartva érdemes, ami tulajdonképpen az asszertív viselkedéssel egyenlő. Ez pedig már gyerekkorban tanulható. Ehhez a gyereknek érezni kell, hogy ő maga minden érzésével együtt elfogadható, ahhoz azonban, hogy céljait elérje, hogy törekvéseiben támogatást kapjon, mindezt megfelelően kell kifejezésre juttatnia.
A helyzet felnőttként sem sokkal másabb. A harag megélésének nehézsége, más érzelmekkel való keveredése igen gyakori élmény lehet. Ez egyben olyan önismereti kérdés is, mely saját neveltetésünkhöz, szocializációnkhoz vezet vissza. Vagyis ahhoz, hogy érzelmeinkhez közelebb kerülhessünk, tisztán kell látnunk azt, mit is tanultunk gyerekként saját haragunkról és annak kifejezhetőségéről.
