Szerzőnk sok év drogozás után rettegett a józan élettől. Aztán annyira rossz lett élni, hogy még a félelmeivel is inkább szembenézett.
Az alkoholról, gyógyszerekről, drogokról nem könnyű lejönni. Nemcsak a testi és lelki függőség miatt, nemcsak azért, mert az embernek ilyenkor felfordul az élete, nemcsak azért, mert olyan kitartóan kell küzdeni a tisztaságért. Amikor egy függő az absztinenciát választja, rengeteg belső félelemmel, bizonytalansággal, az ismeretlennel kell szembenéznie. Arról, hogy ezeket milyen megélni Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, felépülő függő, szenvedélybeteg segítő ír.
Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.
Sok szenvedélybetegnek vannak vélt vagy valós félelmei azzal kapcsolatban, milyen lenne az élet józanul, és ezek a félelmek jó alapot adnak ahhoz, hogy ne változtassanak. Az anyagozás elején erről természetesen nem volt szó. Úgy éreztem, a világ kitágul, elérhetem a napot. Megszűntek a fojtogató gátlások, eltűnt a feszültség, a rosszkedv. Megbízhatóan jött a simogató, puha meleg érzés. Végre nyugalom volt. Béke. Élveztem a használatot. Eszem ágában nem volt abbahagyni. Élénk életet éltem, buliról bulira jártam. Az emberekkel oldott voltam és kommunikatív.
Az idők folyamán ez csökkent, kezdtem magamnak való lenni. A régi barátok elkoptak, de voltak helyettük aktív, droghasználó figurák, akik megértettek, akikkel megvolt a közös érdeklődés, akikkel egy nyelvet beszéltünk. Lett közösségem. A használat is közösen zajlott. Még nem volt gond a kimozdulás. Régen nem volt pénzkérdés a drogozás,így megosztottuk, amink volt. Később elkezdtem drogokat terjeszteni, így pénzem is lett, viszont a közös droghasználat egyre inkább háttérbe szorult.
Az életterem egyre jobban beszűkült, a világ kezdett összezsugorodni. Egyre kevésbé mozdultam ki. Nem tudtam elutazni semerre sem, mert féltem, hogy elfogy a cucc és akkor végem. Ekkoriban már nemcsak a szüleimnek, rendőrségnek való megfelelésből merült fel a leállás gondolata, mint oly sokszor korábban, hanem én is valami másra vágytam. De a fenntartásaim még mindig erősebbek voltak.
A drog megszerzése egyre nehézkesebb volt, komoly pénzekbe került, emiatt odalett a használók közötti szolidaritás szikrája is. Mindenki mindenkit úgy húzott le, ahogy tudott. Én sem voltam kivétel.
Az életem csak az anyag megszerzésére, eladására és használatára korlátozódott. A társas kapcsolataim leépültek, mindenféle emberi kapcsolatom megszűnt. Nőm már időtlen idők óta nem volt. Csak a tévé ment naphosszat, függetlenül a benne elérhető tartalomtól. Ha volt anyagom, akkor sem tudtam elmenni, mert máshol képtelen lettem volna beszúrni magam a vénáim eltűnése miatt: teljesen bezáródtam a saját testi - lelki börtönömbe. Vártam a véget. Ekkoriban már sűrűn elgondolkoztam a tényleges leállás, a rehabilitáció lehetőségén, ám a félelmeim, fenntartásaim még sokáig visszatartottak.
Mikor és mitől szántam el magam a változtatásra? Amikor már romlófélben voltak a dolgok, jöttek a sikertelen kórházi kezelések, házkutatások, felfüggesztett börtönbüntetések, az egyre súlyosabb mértékű fizikai és lelki leépülés, és eljött a mélypont. Ekkor a létem fájdalma már erősebb volt új élet iránt érzett félelmemnél. Igazi kegyelmi állapot.
Mik voltak a korábban a legfőbb félelmeim, fenntartásaim a józan élettel kapcsolatban? Ezekből szedtem össze a párat a teljesség igénye nélkül.
- Hogyan fogok majd altatók nélkül aludni? Majd 15 éve csak azokkal tudtam.
- Találok-e majd munkát? Hogyan? Alig dolgoztam korábban. Ha igen, hogyan fogom bírni?
- Lesz-e valaha hivatásom vagy "rabszolga" leszek minimálbérért?
- Unalmas szürke átlagpolgárnak kell majd lennem?
- Működni fog a szex? Tudok-e majd egyáltalán józanul szexelni? Nem fogok-e túl gyorsan elmenni? Heroinnal bármeddig ment... Józanul gyakorlatilag még sosem szexeltem, bár 36 vagyok.
- Fogok-e tudni józanul szórakozni, felszabadultnak lenni? Hogyan megyek majd el józanul alternatív koncertre, vagy minimál bulikba?
- Hogyan és honnan lesznek új barátaim?
- Unalmas, sótlan arc lesz belőlem szer nélkül.
- Nem értek semmihez.
- Soha nem ihatok majd meg egy sört sem?
- Tényleg vennem kell majd bérletet?
- Hogyan fogom beosztani a pénzem? Sosem tudtam.
- Hogyan fogok ismerkedni, csajozni? Kinek kell majd egy magamfajta büntetett előéletű, kivehető fogsorú drogfüggő?
- Kigyógyulhatok-e a Hepatitsz C-ből?
- Nem fognak-e az emberek lenézni, kiközösíteni?
- Hogyan fogom visszautasítani, ha majd társaságban alkohollal kínálnak? Tuti hülyének néznek majd.
- Milyen lesz majd önállónak lenni?
- Mi lesz majd a bűntudatommal?
- Hogyan fizetem majd vissza a tartozásaimat?
- Hogyan nyerjem vissza a gyerekem, szüleim bizalmát?
- Már úgyis túl késő a leállásra. Mihez kezdek ilyen idősen?
- Mit fogok mondani a régi használó haverjaimnak, mind azt hiszik majd, hogy cserben hagytam őket.
- Hogyan fog megszűnni a magányosságom?
Ezek rám jellemző félelmek voltak, az, hogy ki mitől fél egyénenként változhat. Van, akinek megmaradt a munkája, van aki mindent elvesztett. Van, akinek megmaradt a kapcsolata, bár jobb volna a különválás, van akinek a kapcsolata újraépíthető, ha közösen dolgoznak rajta. Sokan azzal az ürüggyel nem mennek kezelésbe, hogy akkor tönkremegy a vállalkozás, elveszti a munkahelyét, vagy hogy nem várja meg a nője/pasija. Mindenki fél valamitől.
Az aktív kábítószer és alkohol használatom idején nem voltak előttem pozitív példák, nem ismertem senkit a környezetemben, akik leálltak, és számomra szimpatikus, vonzó lett volna a szerhasználat utáni életük. Nem volt igazi motiváció a leállásra. Ma ez már másként van. Egyre több jól működő rehabilitációs intézmény, segítő szakember van, és ha valaki elmegy kezelésbe, és utána látogatja az önsegítő csoportokat, az láthatja: van remény. Láthat korábban reménytelen függőket, alkoholistákat, drogfüggőket egyaránt, akiknek sikerült abbahagyni a kényszeres önpusztítást, és így többé nem tudja megetetni magát azzal a hazugsággal, hogy ebből nincs kiút.
Nekem már a rehabilitáció legelején is revelációval ért fel, amikor találkoztam olyan kijózanodott drogfüggőkkel, akiknek az életére egy lyukas garast sem adtam volna még én sem. Később több esetben hallottam ugyanezt rám vonatkoztatva is, azaz, ha én le tudtam állni, annak az illetőnek is sikerülhet.
Most, ha elmegyek egy önsegítő csoportra, sok olyan emberrel találkozom, akivel együtt használtunk, vagy akiknek korábban még én árultam drogot, vagy én vásároltam tőle és most egészen más relációban van egészen másfajta kapcsolatunk. Ha ma lejön egy függő egy gyűlésre, nem tudja többé becsapni magát azzal a hazugsággal, hogy ha valaki szerhasználó lett, örökké aktív marad.
