"Nekem van elsőként diplomám a családban, mégis hülyének érzem magam."

Az első generációs értelmiségi sokszor önértékelési problémákkal, gyökértelenséggel küzd. De mi lehet a megoldás?

Az elmúlt hónapok során több sikeres nővel beszéltem, akik emberfeletti módon több diplomát tettek le egyszerre, jó állásuk van, lefutották már a maratont, mégsem elég jók önmaguknak. Úgy érzik, sehová sem tartoznak, az otthoniak árgus szemekkel nézik életútjukat, az új közegben pedig butának gondolják magukat. Milyen nehézségei lehetnek az „első generációs értelmiség létnek”?

Azok az emberek, akik a családi mintát megtörve értelmiségi pályára adják a fejüket, nem csak lehetőségeket kapnak, hanem egy sor nehézséggel is szembesülnek, melyekre nincs a családi hagyományban megoldás. Írásomban azokat a tapasztalataimat foglalom össze, melyekkel én találkoztam első generációs értelmiségiekkel beszélgetve, de minden életút más, biztosan vannak más szempontok, problémák is a leírtakon túl.

„Buta vagyok!”

Furcsa ezt a mondatot hallani egy két szakvizsgával rendelkező fiatal jogász lány szájából, de nem találkoztam még olyan elsőgenerációs értelmiségivel, aki ne így érezte volna ezt. Mi lehet ennek az oka?

Egyrészt fakadhat abból, hogy az okosság mértéke valamilyen földöntúli műveltségi lexikális tudással van összemérve. Annak ismerete, hogy hogyan kell egy disznótort levezényelni, semmiképpen nem tartozik a „valamit tudás” fogalmába. Butának érezheti magát valaki azért is, mert otthon nincsenek könyvektől roskadozó polcok, otthon nem filozófiai, politikai kérdésekről megy a diskurzus ebéd közben, hanem Joli néni elzüllött fiáról. Mindezek alapja egy intelligencia komplexus, „én nem vagyok olyan okos, mint aki könyvek között nőhetett fel”.

Azok, akiknek ez az alapélményük magukról, gyakran nehezen tudnak egy bemutatkozó helyzetben oldottan viselkedni, hiszen feszengenek attól, hogy elég okosnak tűnnek-e. Sokszor különlegesnek próbálnak mutatkozni, ami másokban esetleg visszásan hat. Viselkednek, hiszen úgy érzik ők nem elég jók. Így nehéz valódi emberi kapcsolatokra szert tenni, és paradox módon abban sem segít, hogy elfogadják magukat, hiszen az őket megkedvelő emberek is, az „okos vagyok, művelt vagyok” maszkkal találkoznak.

Sokszor látom azt is, hogy csak és kizárólag szuper-intelligens, művelt emberekkel veszik körbe magukat, ezzel is próbálva saját identitásukat erősíteni.  De az ész gyakran nem elég egy boldog párkapcsolathoz. Nehéz eligazodni az igényekben, abban, hogy mire is van szüksége az emberi kapcsolataiban egy első generációs értelmiséginek.

„András csodálatos ember, olyan okos, hihetetlen szép gondolatai vannak társadalmi kérdésekről, de folyton csak a könyvei, és publikációi fölött gubbaszt. Géza pedig szeret velem lenni, szeret túrázni, de olyan buta viccei vannak néha, tök ciki a barátaim előtt.”

„Nem tartozom sehová, nem tudom mi a fontos nekem.”

Nem könnyű érzés, mikor valaki otthonától elszakadva azt érzi, hogy gondolatait, problémáit nem érti meg családja. Merőben eltérő reakciókkal találkoztam a családok részéről, két típust emelnék ki a teljesség igénye nélkül:

Az egyik, ahol a szülők erőltetik gyermekük továbbtanulását, abban bízva, hogy az ő életük egyszerűbb lesz. Ezekben a családokban a „buta vagyok” érzés gyakran a szülőktől is fakad. Önmagukról való vélekedésük, másokkal való félszeg viselkedésük úgymond tovább öröklődik mintáik révén. Ezekben a családokban nagy a nyomás, hogy valaki megfeleljen szüleinek, ugyanakkor a szülők gyakran értetlenül állnak a sikeres gyerek problémái előtt. „Meglett a diplomád mi kell még? Miért nem vagy boldog?” De a fiatal felnőtt küzd esetleg a rossz pályaválasztással, elment 5-6 év az életéből, és egy számára teljesen haszontalan papírdarabbal a kezében áll, és nem tud elkezdeni egy felnőtt életutat.

Vannak olyan családok is, ahol a továbbtanulni vágyót kinézik, kiközösítik. Összezár a család ellene, furcsa mód „hülyének nézik” hóbortjai miatt.

Számtalan családtörténetet lehetne még felsorolni, ami közös mindegyikben, hogy a családból kitörő felnőtt úgy érezheti gyökereit elvesztette, az új közegében pedig nem találja a helyét, nem igazán tudja mik annak a szabályai. Ez könnyen identitás krízishez vezethet, amit sokszor görcsös megfelelési kényszerrel, önkizsákmányolással igyekeznek oldani az ettől szenvedők, vagy leblokkolnak, hazaköltöznek, és nem tudnak elindulni semerre sem. Két véglet mindkettő, de hátterük, dinamikájuk hasonló.

Mi jelenthet megoldást?

Az okosság-butaság dimenzió hihetetlenül fontos, elsőszámú mérce tud lenni az első generációs értelmiségiek életében. Hosszútávon érdemes mindenképpen több alapra építeni mind önértékelésüket, mind a másokról való gondolkodásukat is. Milyen más értékek lehetnek fontosak?

Ha már okosság, érdemes lehet kicsit jobban végig gondolni mit jelent ez valójában. Hány féle intelligencia létezik? Milyen észbeli kapacitás szükséges egy kiegyensúlyozott élethez?

Fontos, hogy aki hasonló problémával küzd, dolgozzon az önismeretén, mind a társadalmi, mind a családi mintákat, identitás kapaszkodókat az ablakon rövid időre kidobva, önmaga válaszait, értékrendjét fogalmazza meg.

Jellemző lehet a túlzott megfelelni vágyás is, mely sokkal több embert érint, mint akikről a cikk íródott, de az ő életüket biztosan megkeseríti. Ennek megoldásáról bővebben itt olvashat. Hosszasan lehetne még erről a kérdésről gondolkodni, az biztos, hogy a kívülről sokszor irigyelt élet korántsem olyan egyszerű, és egyértelmű, mint amilyennek kívülről tűnhet. De ennek a fajta „sehová sem tartozás” érzésnek sem csak egy oldala van. Gazdagíthat is a sokszínűség, emberibbé is tehet a kisközösség értékrendje.