Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A felszínes csevegés gyakorlása boldogabbá tesz minket. De vajon hogyan érdemes belekezdeni?
– Nem bírom ezt a felszínes, semmitmondó csevegést. Nem ismerjük egymást, nincs mit mondanunk egymásnak, mégis ott állunk egymással szemben, és ott az a nyomás, hogy beszélgetni kellene. De mit mondjak? – fakadt ki nemrég kínjában egy kedves barátom, egy esküvőn, ahol egy rakás idegen között tébláboltunk.
Bár van, aki remekül elvan a kedvesen mosolygás és a jelentéstelen mondatok között, a small talk nem egyszerű műfaj. Értelmetlennek, időrablónak tűnik, ráadásul kínos pillanatokat okoz, ha nem tudjuk mégis hogyan kellene ilyenkor viselkedni. De vajon tényleg semmi haszna nincs a felszínes csevegésnek az időkitöltésen túl? De bizony, van. Ahogy akad néhány dolog is, amivel gördülékenyebbé tehetjük.
Kapcsolódni jó, kapcsolódni kell
A pszichológusok már tudják egy ideje, hogy a másokhoz való kapcsolódás nemcsak alapvető igényünk, de a jól-létünk egyik fontos feltétele is. Igaz, nem a felszínes, hanem a szoros kapcsolatok, a mély beszélgetések, az érzelmek megosztása és a kölcsönös feltárulkozás lehetősége az, ami inkább hozzájárul a boldogságunkhoz, de ettől még az idegenekkel történő rendszeres csevegés is számos pozitívumot adhat a hétköznapjainkhoz. Egy kísérletsorozatból - ahol a résztvevők chicagói tömegközlekedési eszközökön beszélgettek ismeretlen utasokkal - például kiderült, hogy az emberek jelentősen alábecsülik a többiek kapcsolódási igényét, és kifejezetten élvezik, ha lehetőségük van idegenekkel beszélgetni.
Ennek valószínűleg az áll a hátterében, hogy ha kommunikálni kezdünk másokkal, akkor sokkal inkább kapcsolódni tudunk a környezetünkhöz, a részeivé válunk, ami az aktuális pillanatban biztonságot nyújthat. Legalábbis ezt erősíti meg több pszichológiai kísérlet eredménye is, például azé, ahol kiderült mennyivel jobban érzi magát a vendég, ha beszélget a kávézó személyzetével, vagy ahol megfigyelték, hogy érdekesebb, többet ad az a kiállítás, ahol interakcióba lépünk a többi múzeumlátogatóval.
Ezek a beszélgetések persze tartalmukat tekintve általában tényleg értelmetlenek. De itt nem is a beszéd tartalma a lényeg, hanem a helyzet társas jelentése. Közösségben élő szociális lényként a fajtársakhoz való kapcsolódás, a velük való nyugodt, békés együttműködés fontos, a túléléshez elengedhetetlen számunkra. Amíg tehát a majmok lelkesen kurkásszák egymást, addig mi felszínesen csevegünk. Ha pedig beszélgetni kezdünk valakivel azzal ő láthatóvá válik számunkra: nem egy arc lesz a tömegből, hanem egy egyén, egy önálló személyiség érzésekkel, gondolatokkal. Az idegenekkel való beszélgetés tehát hozzásegít minket ahhoz, hogy ne kategóriákban gondolkozzunk egymásról, hanem képesek legyünk meglátni az egyéneket. A pillanatnyi összekapcsolódás segíti abban is, hogy mi magunk is kilépjünk az elszigeteltségből, tartozzunk valahová, túllépjünk magunkon, a határainkon, és egy nagyobb egész részévé váljunk.
Kapcsolódni persze félelmetes is
De ha ez az idegenekkel való kapcsolatteremtés ilyen jó dolog, vajon miért nem csináljuk? Miért úgy utazunk a buszon, hogy kerüljük a szemkontaktust? Miért megyünk el egymás mellett köszönés nélkül az utcán? Röviden azért, mert az evolúciónk ambivalensé tett az idegenekkel szemben.
Dr. Bereczkei Tamás professzor egy tavalyi interjúban beszélt a Díványnak arról, hogy a vadászó-gyűjtögető mikroközösségekhez képest, ahol rokonok, közeli ismerősök életek együtt, ma az életünk jó részét idegenekkel töltjük, ami egy folyamatos stresszor, egy feszültségforrás, hiszen evolúciós szempontból nem ehhez vagyunk szokva. A stresszt pedig úgy igyekszünk kivédeni, hogy kizárjuk a túl sok idegen ingert, nem teremtünk szemkontaktust, nem vonódunk bele helyzetekbe, nem állunk le beszélgetni. Mindeközben azonban van bennünk kíváncsiság, kitárulkozási igény, vágy arra, hogy megismerjünk másokat.
Az evolúciós örökségünk és a szocializációnk is azt vonja maga után, hogy tartunk az idegenektől, mint potenciális veszélyforrásoktól. Ahogy Bereczkei professzor fogalmazott: “az idegenség érzését (…) valamiképpen le kell küzdeni. Evolúciósan nem adott bennünk – akármilyen szépen is hangozna – az a korlátlan szeretet, hogy omoljunk egymás karjaiba életkor és minden egyéb tekintet nélkül. Nagyon szép szlogen az, hogy az idegen szép, de ezt tanulni kell.” A feladat tehát adott, de vajon hogyan érdemes hozzákezdeni?
Kis lépésekkel érdemes haladni
Kio Stark író, számos könyv, többek között a When Strangers Meet szerzője, az elmúlt években lelkesen tanulmányozta és gyakorolta az idegenekkel való kapcsolódás különböző formáit, és mind könyvében, mind a TED-en tartott előadásában lépésről lépésre vázolta fel, hogyan tehetjük ezt a folyamatot minél komfortosabbá a magunk számára.
Stark szerint ha különösen kellemetlennek éljük meg az idegenekkel való kapcsolódást, akkor első körben jól jön, ha csak megfigyeljük a környezetünket és tanulunk az emberekről. Ehhez érdemes keresni egy helyet, ahol aránylag sokan megfordulnak, legyen az egy kávézó, kocsma vagy egy tér, ahol aztán kényelmesen elhelyezkedve ki lehet választani egy-egy embert, és olyan alaposan megfigyelni, ahogy csak a lehetőségeink engedik. Hogy néz ki? Mit visel? Milyen érzelmeket látunk az arcán? Mit mesél a testbeszéde? Hogyan beszél másokkal? Aztán érdemes megnézni, hogy az összbenyomásunkban milyen súllyal használtuk fel a különböző információkat, hogy mi alapján ítéltük meg a másikat. Ez a folyamat éppen abban segít, hogy képesek legyünk egyénként, különálló lényként tekinteni a másikra.
Egy következő, már a valódi kapcsolódás felé ható lépés, ha szemkontaktust termetünk, ha mosolygunk, végül rá is köszönünk egy idegenre. Ha konkrét beszélgetést, interakciót kezdeményezünk, érdemes figyelni az alapvető udvariassági szabályok betartására, a megfelelő fizikai távolság megtartása, és persze arra is, mennyire nyitott a másik a közeledésünkre. Ha nem az, nem kell erőltetni a kapcsolatfelvételt.
Beszélgetésindításnak általában jó, ha mondunk bármilyen kedves, de igaz dolgot a másiknak. Megdicsérhetjük a ruháját, cipőjét, stílusát, mosolyát, vagy egyszerűen kívánhatunk neki szép napot. Ez a feladat általában sokkal nehezebb, mint hisszük. Ritkán vagyunk direkt kedvesek idegenekkel. Ha azonban kipróbáljuk, rendszeresen gyakoroljuk, gyorsan megtapasztaljuk, hogy mennyire sokat ad, mennyire sokat tesz hozzá mindennapi jól-létünkhöz a kedvesség. A Berkeley Egyetem boldogságkutatással foglalkozó szervezete, a Greater Good a kutatások alapján kifejezetten ajánlja, hogy rendszeresen igyekezzünk a mindennapjainkban önzetlenül jót tenni egy-egy idegenért. Ez a szokás ugyanis nemcsak a másik napját teszi szebbé, de a mi boldogságérzetünket is növeli, segít abban, hogy teljesebbnek, jobbnak érezzük az életünket.
Ahhoz, hogy ezeket a felszínesnek induló beszélgetéseket tartalmasabbá tegyünk, érdemes megtanulni kérdezni és hallgatni. Ha kérdezünk az emberek többsége beszél. Különösen akkor, ha a kérdésünk meglepő és személyes. Persze ez gyakran zavarba ejtő lehet elsőre, de érdemes kivárni a reakciókat, benne maradni a csendben is. Ide kapcsolódik az is, ha kihasználjuk az önfeltárulkozás adta lehetőséget, ha merünk beszélni idegenekkel személyesebb témákról, meg tudunk osztani élményeket. Nyilván fontos, hogy ne terheljük túl a másikat, hogy ő is készen álljon egy ilyen beszélgetésre. De az önfeltárásra gyakran önfeltárás a válasz, ami még egy ilyen felszínes helyzetben is intimitást hoz a beszélgetésbe.
A kutatásokból egyébként úgy tűnik, hogy gyakran őszintébbnek és nyitottabbak tudunk lenni teljesen idegen emberekkel, mint a környezetünk tagjaival. Ennek az az oka, hogy egyrészt ezeknek a beszélgetéseknek nincs következménye az életünkre nézve (valószínűleg nem találkozunk többet), másrészt - a hozzánk közel állókkal ellentétben - az idegenektől nem várjuk el, hogy kitalálják a gondolatinkat, érzéseinket, hogy maguktól tudják, mi zajlik bennünk, így mindent alaposan, részletesen mesélünk el. Ennek pedig gyakran az a hatása, hogy az idegen gyorsabban és jobban megérti, mi zajlik bennünk.
Stark utolsó, kifejezetten a bátrabb és szociálisan nyitottabb embereknek adott tanácsa, hogy olykor érdemes kilépni a komfortzónánkból, és olyan helyekre menni, olyan emberek közé, ahová nem szoktunk, ahová nem tartozunk. Ez elsőre nyilván kényelmetlen lesz, de nyitott, kíváncsi befogadó attitűddel lehetőségünk lesz jobban megismerni a világot, az embereket, differenciáltabb képet alkotni róluk. Ezzel pedig úgy írjuk át mindennapi életünk megszokott forgatókönyvét, hogy közben mélyítjük önismeretünket, és megláthatjuk merre érdemes még fejlődnünk.
Írjon nekünk!
Segítségre, tanácsra van szüksége? Kérjük, írjon nekünk a divanycoach@divany.hu címre, és mi válaszolunk itt, az Ego blog life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve!
Marjai Kamilla addiktológiai konzultáns a kémiai és viselkedési függőségekkel foglalkozik, de szívesen reagál a függők hozzátartozói oldaláról felmerülő kérdésekre is. Családi, házassági és nevelési problémákkal, bántalmazással és életvezetési gondokkal rovatunkban Sári- Kurán Zsuzsa pszichológus, családterápiás tanácsadó és Sebők Franciska tanácsadó szakpszichológus, az emPatika munkatársai foglalkoznak. Sákovics Diana pszichológus, a Dívány Ego rovatának szakmai vezetője pedig szívesen segít párkapcsolati és szexuális problémákkal, magánnyal, életvezetési válságokkal kapcsolatban. Írjon nekünk bizalommal, igyekszünk segíteni!
