Ma reggel arra ébredtem, hogy a házasságom véget ért – legalább is erről tanúskodik több tucat újságcikk. Úgyhogy inkább elmondom, mi az igazság.
Kedves barátok, kollégák, ismerősök, olvasóim, és mindenki, aki egyszerűen csak kíváncsi.
Ma reggel arra ébredtem, hogy a házasságom véget ért – legalább is erről tanúskodik több tucat újságcikk, amelyek egy napilapra hivatkozva vettek át félinformációkat, hangzatos szófordulatokat, üres frázisokat. „Kapcsolatuk sosem volt felhőtlen” – írják, de mégis: kinek a kapcsolata felhőtlen egy évtizeden át? „Kimondták a válást” – írják arra hivatkozva, hogy nem cáfoltam meg a pletykát. „Izraeli szerelme miatt feladta az életét Budapesten” – teszik kizárólagossá a költözésem, még akkor is, ha naponta számolok be arról, mennyi minden köt a Közel-Kelethez, Izraelhez. Nagyon sok minden más a házasságomon kívül, hisz – bár „logisztikailag” valóban a férjem állampolgárságának köszönhetem, hogy Tel Avivban telepedtem le –, valójában azért vagyok itt, mert megérint és inspirál a kabbalista spiritualitás, békés tettrekészségre, valódi megoldások keresésére ösztönöz az ember és ember, hitrendszer és hitrendszer közötti konfliktusok elmérgesedése. És elsősorban azért, mert otthon érzem magam, önmagam lehetek, és álmodni sem tudnék magamnak igazabb közeget és jobb barátokat.
A költözésnél tehát sokkal jobban foglalkoztat, hogy belül merre tartok.
Félreértés ne essék, tudom, hogy ha az esküvőmet, a családi boldogságomat örömmel osztottam meg, nem meglepő, ha a közönségem arra is kíváncsi, mi van a sötét oldalon, hogyan kezelem az elmúlást és a nehéz változásokat. Mégis tisztelettel kérek mindenkit, legyen szó újságíróról vagy magánszemélyről, ne kérdezzen tőlem olyasmit, amire ő maga sem válaszolna hasonló helyzetben. Az, hogy megkeresnek egy reggeli műsortól, hogy jövő héten „pár percre felhívnának", hogy elmeséljem a házasságom zátonyra futását, számomra nemcsak az újságírás, de az emberség csődje is. Ahogy az is, hogy most hirtelenjében több száz ismeretlen ismerős kezd faggatózni mailben és Facebook üzenetekben. Ha kíváncsiak vagytok rá, hogy vagyok, kérdezzétek továbbra is azt, amit eddig: „mesélj, mi van veled”, „mivel vagy elfoglalva mostanában?” – ezekre a kérdésekre pedig épp úgy, mint mindig, megannyi médiumon keresztül válaszolok nap mint nap.
Négy könyvem jelent meg, amelyeket olvasóik szerint pont az tesz különlegessé, hogy nem próbáltam, nem próbálok egy hamis világot eladni másoknak – akár színházzal, akár filmmel, tévével, írással foglalkozom, vagy egyszerűen csak interjút adok, mindig arról beszélek, amiben hiszek. Aki rendszeresen követi az írásaimat a Dívány.hu-n, a Nesze!szer blogon megjelenő heti útjelzőimet, a Cosmopolitan, InStyle, Nők Lapja Évszakok, Time Out Israel, és blogom, a WhitecityBoy.com hasábjain, aki lapozgatja az Instagram fotóalbumomat, vagy nézegeti a Twitter bejegyzéseimet, mindig pontosan tudja, hol tartok lélekben és agyban. A közelmúltban két hetet töltöttem Magyarországon a Kristóf konyhája című vegán szakácskönyvem bemutatói kapcsán, és a magánéletemmel kapcsolatos felmerülő kérdéseket minden esetben igyekeztem finoman, sosem hazudva, de határozottan kikerülni - elsősorban azért, mert nem szerettem volna, hogy bárki azzal vádoljon: a kötet promócióját segítendő beiktattam egy kis gay drámát.
Soha nem titkoltam, hogyan vélekedek a párkapcsolatokról, és általában véve a viszonyokról: az emberi kapcsolat nem könnyű műfaj, még önmagunkkal sem. Ám szinglinek lenni semmivel sem boldogtalanabb állapot, mint házasságban élni, hiszen mindkét életstílusnak megvannak a maga nehézségei és mindkettő rengeteg kompromisszumot kíván. Az ember kiteljesedését nem az határozza meg, hogy egyedül, egy másik emberrel, vagy három másik emberrel él együtt. Az sem titok, hogy meglehetősen alternatív és liberális módon közelítem meg a "párkapcsolat intézményét", és sárdobálás vagy szánakozás helyett hálát érzek, amiért először egy hét évig, majd most egy kilenc éven át tartó szerelemmel lettem megáldva. Mindkét férfit örökké szeretni fogom, családtagokként, testvérekként, barátokként, a személyiségem és az életem egy kiradírozhatatlan, meghatározó részeként - még akkor is, ha az útjaink „klasszikus” párosként talán elváltak egy időre.
Mennyi időre? Mi lesz utána? Sose lehet tudni. Két hétre, két hónapra, két évre, két évtizedre, esetleg egy csak két élettel később találkozunk össze újra – nem mi döntjük el. Bizonyos élethelyzetekben semmi más nem segít, csakis a türelem - különösen olyankor, ha azonnali válaszokat, megoldásokat keresünk. Ilyenkor az Univerzum, a sors, a karma, Isten, vagy a vak véletlen megmutatja az embernek, hogy „mit tudsz te, emberke? Annyira belekényelmesedtél abba, hogy azt hiszed, mindent tudsz, ideje kicsit megkeverni a kártyákat!”. És így van rendjén.
A változás jó – már Rafiki, az öreg pávián is megmondta az Oroszlánkirályban. Ám ezek a fajta gondolatok rendszerint érdektelenek a bulvárlapoknak – arról cikkezni, hogy az ismert emberek is épp úgy úton vannak, mint mint mindenki más, nem elég forró téma.
A népnek kenyér és cirkusz kell – drámai sztorik hízásokról-fogyásokról, arról, hogy ki kivel kavar és szakít, és persze mindezzel a világon semmi gond, ha a „mézesmadzag” mellett előkerülnek a produktumok is, amelyekkel foglalkozom - mert a bulvár és az ismert emberek egyfajta adok-kapok viszonyban, szimbiózisban élnek, egymást segítve – teoretikusan. A valóságban viszont elgondolkodtató, hogy bár az elmúlt évben elképesztően izgalmas dolgok történtek velem úgy szakmai, mint személyes szempontból, a következők mind totálisan érdektelenek voltak a legt0bb bulvár termék számára: Izrael legendás, magyar nyelvű print újságja, az Új Kelet főszerkesztőjeként dolgozom, a TLV Filmfesztivál hivatalos csatornájának készítek interjúkat a fesztivál nemzetközi vendégeivel, részt vettem egy kanadai gasztro reality show-ban, két dokumentumfilmet készítettem elő és forgattam interjúkat hozzájuk - egyet az izrali start up szcénáról, egyet magyar származású izraeli holokauszt túlélőkről, két filmszerepet kaptam Izraelben, és megjelent egy vegán szakácskönyvem Magyarországon, amelyet hamarosan harmadszorra nyomtatunk újra, és több mint egy hónapon át vezette a gasztro-listákat, megelőzve a „húsevő” szakácskönyveket és a tévés sztárséfek köteteit.
Akárhányszor Magyarországra látogattam – mondjuk teltházas főzőkurzusok vagy forgatások kedvéért – rengeteg lap és tévéműsor úgy hívott fel, hogy a világon semmit nem tudtak arról, amivel aktuálisan foglalkozom, kizárólag a házasságomról kérdeztek, vagy arról, hogyan áll épp gyerek projekt. Számomra hihetetlen, hogy évek óta ismételgettem a választ: elsősorban önmagunkkal szeretnénk megtanulni együtt élni, és ahelyett, hogy erőszakosan hajtanánk az örökbefogadásra, megvárjuk, hogy az élet milyen lapokat dob. Ám ez a „hír” negyedévente megjelenik valahol „új információként”, miközben millió más, friss dolog történik, amiről valóban be lehetne számolni. Köszönet és tisztelet mindazoknak a tévéseknek és újságíróknak, akik időről időre az összetettebb képet is igyekeztek megmutatni a "az ország díszmelege" maszk mögött, amit az egyszerűség kedvéért adnak rám sokan - így nem kell mélyebbre menni, összefüggéseket keresni, meglátni az ember valódi arcát.
Aki pedig azt hiszi, hogy mindez azért van, mert „az emberek csak erre kíváncsiak”, annak azt üzenem: a Facebook oldalamon valahogy mégiscsak itt van 25 000 emberi ember, akik örömmel olvasnak mindarról, amit a valóságban képviselek, és velem örülnek a boldogságomnak és a sikereimnek, vagy épp velem éreznek, amikor megosztom velük egy-egy írásomban: most épp milyen kihívásokkal állok szemben. Nem szeretnék minden egyes sajtóorgánumnak külön-külön nyilatkozni a házasságom vélt vagy valós zátonyra futásáról, így szükségem volt egy megbízható fórumra, ahol egyszer, és csakis egyszer tisztázom a dolgokat. Van olyan lap, amelynek a főszerkesztőjét másfél évtizede ismerem és érzem a barátomnak, dolgozom is vele együtt időről időre, és a Facebook-oldalamon hamarosan meg is fogom osztani, melyik ez a lap, ahol jövő hét csütörtökön érdemben fogok reagálni az elmúlt napok cikkeiben nyüzsgő tévedésekre, és arról is mesélek, merre tovább.
Ám soha nem lesz olyan, hogy szaftos részletekkel tarkítva elmesélem a drámáinkat egy újságnak – legfeljebb olyan formában, hogy írok egy regényt, színdarabot, verset, vagy esszét, amelynek köszönhetően az érzékeny olvasók érezni és érteni fogják, hogy benne van a lelkem, a történelmem egy darabja. Soha nem lesz olyan, hogy kiteregetem a szennyest, hogy ki kivel, mikor, hol és mit csinált, ehelyett inkább büszkén és őszintén vállalom a véleményemet: nem hiszek abban, hogy a viszonyokat a társadalom elvárásaira, heteronormatíváira, vagy épp vallási vagy nemzeti szokásokra kellene alapozni. Abban hiszek, hogy minden párnak joga van a saját szabályai, a saját hitrendszere, a saját vérmérséklete szerint alakítani az életét – együtt és individuumként egyaránt; és nem az határozza meg, hogyan alakul egy kapcsolat, hogy mennyire hűségesen követtük az ösvényt, amit a szüleink, a spirituális tanácsadóink vagy a terapeutáink mutattak meg nekünk. Sokkal inkább az, hogy két embernek meddig van feladata egymással, és meddig van feladata önmagával a másik mellett.
Mit érzek? Elnézést, ha kiábrándító, unalmas, vagy nem elég hollywoodi, de ugyanazt, mint bárki más. Bánatot és megkönnyebbülést, haragot és eufóriát, zavarodottságot és izgatottságot, gyökértelenséget és azt, hogy épp ennek köszönhetően repülhetek magasabbra. Azaz mindazt, amit minden más, nálam kevésbé vagy nálam jobban ismert ember érez egy új fejezet kezdetekor.
