A coaching olyan, mint egy haveri sörözés?

Nem. Nagyon nem. Új szerzőnk, Kállay Natália, business és executive coach osztja meg velünk, mit is várhatunk a coachingtól.

–  Nem éreztem, hogy a munkámnak van értelme vagy eredménye, ezért szerettem volna kilépni. Önző érdekekből nyáron nem akartam – kezd bele a problémájába ügyfelem a beszélgetés negyedik percében. (A beszélgetés részletét a beleegyezésével hozom nyilvánosságra.)

–  Az elhatározás, hogy váltani szeretnék, tavasz vége óta bennem volt. Nyár elején elkezdett körvonalazódni egy másik pozíció a cégen belül. Igazából akkor azt éreztem, hogy az egészet szeretném otthagyni a rossz érzéseim miatt, de azt gondoltam, hogy nyáron kiveszek több nap szabadságot, és megpróbálom kitalálni, hogy merre tovább. Rá akartam jönni, menekülök-e valami elől, miközben alapvetően nagyon szimpatikus az új csapat. Van ott valaki, akitől biztosan tanulhatok és fejlődhetek. A főnököm is kedvesebb, de ez egy nagy váltás. Teljesen más terület, mint amit eddig csináltam; amit egyébként szeretnék, csak nem ebben a környezetben, nem ezekkel az emberekkel, mert egyáltalán nem úgy alakult itt, ahogy akartam. Most az a problémám, hagyjam-e, hogy az árral ússzak, kipróbálva magam, és meglátjuk, hogy mi lesz, avagy már valóban el kellene engednem ezt az egészet, és új céget kéne keresnem.
–  Ühüm – bólogatok és hagyom, hogy lendületével a mondandója végére érjen. –  Erről a kérdésről már beszélgettem barátokkal, másokkal. A barátaim közül van, aki azt mondta, hogy „ne légy hülye, csináld!”, meg „hú, hát ez nagyon jó, ezzel nagyon sok pénzt kereshetsz”, azaz racionálisan közelítette meg. Az IT-területen mindenki azt mondta, hogy „csináld, mert ez a legfeltörekvőbb terület!”. A szüleim meg azt, hogy a szívemre hallgassak, és amit szeretek azzal foglalkozzak, az legyen az utam.

A barátok és a családtagok fontos támogatóink a nehéz élethelyzetekben, de mitől más a problémáinkkal coachoz fordulni? Mi az, amit a coachcsal való munkától várhatunk? 

A hétköznapi segítő torzításai

Mindennapi beszélgetéseinkben a hallottakra sokféleképpen reagálhatunk. Minősíthetjük az elhangzottakat, a beszélőt, a helyzetet és – sokszor tudattalanul – saját magunkat is. Megoszthatjuk véleményünket, elmesélhetjük tapasztalatainkat hasonló helyzetekről. Jó tanácsokat adhatunk. Saját életünkben mindig bevált titkos boldogulási recepteket oszthatunk meg. És mindeközben gyakran már nem is halljuk a másikat, mert saját reakcióink, gondolataink kötnek le.

Ráadásul az emberi kommunikáció hatékonysága alacsony. Nem csak külső tényezők (például zaj, mozgás) zavarhatják, hogy valóban megértsem mit is akar mondani a másik ember, hanem a saját belső világom (például érzelmeim, elvárásaim) is. A nyelvhasználatbeli és kulturális eltérések ezt még tovább rontják. Végül, de nem utolsó sorban, hallgatóként és a történeten kívül állóként az információs lyukakat a saját gondolatainkkal tölthetjük ki. A másik ember valóságát a telepatikus képességeink hiánya miatt nem ismerhetjük meg.

Hogy a coaching ehhez képest mégis miben más? 

Abban, hogy alapvetően csak az ügyfél gondolatainak adunk keretet, abban pedig a mi gondolatainknak a lehető legritkábban van helyük. Őszintén hiszünk abban ugyanis, hogy ügyfelünk önmagának és a saját életének a legjobb ismerője, sőt a szakértője. Mi éppen ezért nem lehetünk, nem vagyunk okosabbak nála.

A coachok általában sokat hallgatnak, és az elhangzottakat szelektálják, hogy mire építhetik tovább óvatosan, gondosan megfogalmazva kérdéseiket arra az irányra figyelve, hogy az ügyfél mit vár tőlük és a találkozótól. Kérdéseink nyíltan ítéletmentesek, odafigyelést, gondolkodást váltanak ki, fókuszukban a tisztázás áll. Ugyanakkor azt is folyamatosan azt keressük, hogy az ügyfél cselekedetei milyen pozitív dolgokat mutatnak. Fürkésszük, hogy az adott probléma megoldásához az ügyfél már a beszélgetés pillanatában milyen erőforrásokkal rendelkezik.

– Látom, hogy nagyon alaposan körbejártad a kérdést. Mindaz, amit elmondtál nekem, egy kicsit azt is mutatja, hogy figyelsz a saját jóllétedre. Mi változna meg akkor, ha ez a beszélgetés – még nem tudom, hogyan, de – beváltja a hozzá fűzött reményeidet?
– Hááát...(hosszú hallgatás)...talán biztosabban tudnék dönteni. Szeretném, ha tisztázódna, hogy mi az, amit én akarok tenni, ami engem tenne boldoggá. Szeretném nem azt érezni, hogy valaki belelökött egy helyzetbe, ahol tárt karokkal fogadnak. Hanem azt szeretném, hogy én is ezt akarjam.

Visszajeleztem neki arról az erősségéről, amiről azt feltételeztem, hogy segíthet a problémája megoldásában. Az, hogy figyel saját magára és arra, hogy egy adott helyzetben jól érezze magát, azzal a reménnyel töltött el, hogy számára megfelelő helyzetet képes majd magának teremteni. Mellette megjegyzem magamnak, hogy az elhangzottak alapján felelősen gondolkodik, megfontolt döntéseket hoz, alapos, tanulni  és fejlődni akar a munkájában.

A kérdésem alapja pedig kettős volt, egyrészt a beszélgetés elején még semmit sem tudtam arról, hogy mit is szeretne elérni, mi a célja. Másrészt azzal, hogy a jelenből kiemelve a beszélgetést a jövőbeli, vágyott állapot felé tereltem azt, az volt a szándékom, hogy azok a dolgok, amik az ügyfél számára a jelen realitásában limitáló tényezőként jelennek meg, kicsit eltűnjenek a gondolkodásából és helyette a vágyott jövőjének részletes felfedezésével kezdhessünk dolgozni.

A haverjaimnak sörözés közben sosem tennék fel ilyen kérdést, és sosem jeleznék vissza így az erősségeikről. Ha mégis megtenném, valószínűleg furcsán néznének rám, rosszabb esetben félrenyelnék a sörüket és hívhatnánk a mentőt a fulladozókhoz. Az pedig elkerülhetetlen, hogy egyből elkezdenénk a helyzeten nevetni.