Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Személyes beszámoló a Keletiből szerzőnktől, aki maga is önkéntesként segít, amikor csak tud.
Egy szír migránssal osztozom az áramon. Felkészült, hozott elosztót is, így egyszerre több kütyüt tud tölteni. Szerencsém van a sráccal, tekintve, hogy a Keleti vonzáskörzetében nem nagyon találtam üres konnektort, már ami működött is. Egy másik gyorsétteremben nemes egyszerűséggel kikapcsolták őket, mondván: elegük lett a bevándorló áramvadászokból.
De mi mást tehetnénk?
Yana nem beszél angolul, kézzel- lábbal kommunikálunk, miközben minden irányból bedugjuk az elosztóba a telefonjainkat. Megérkezik két társa, köztük Salah, aki őszintén sajnálja, ami Európában történik, de állítása szerint nincs más választásuk. A barátaival és azok feleségeivel Észak-Szíriából jöttek, neki nincsen saját családja, öt napja van a Keletiben és most arra vár, hogy továbbmehessen. Nem, nem feltétlen Németországba, jó neki Olaszország vagy Hollandia is. "Magyarország nem opció?” – kérdezem. Széttárja a karját és azt mondja, Magyarország nem akarja őket, és úgy hallotta, nehéz itt a menekülteknek.
Salah áldatlan állapotnak nevezi az emberek tömeges elvándorlását, ő maga sem tudja, mi lesz azzal a több ezer migránssal, akik Szíriából és a környező országokból jelenleg is erre tartanak. "De mi mást tehetnénk? A bizonytalanság, ami ott van, kibírhatatlan” – és hozzáteszi: "Inkább még egyszer végigcsinálnám az utat az életveszélyes gumicsónakkal együtt, mint visszamenjek Szíriába.” Újabb áramelosztó érkezik, ebbe már hat kütyüt is tudunk csatlakoztatni, miközben folyamatosan cserélődnek körülöttem az emberek és a telefonok. Amíg a töltöttségi szint emelkedik, Yana néha mutat egy-egy fotót a családjáról, Salah pedig a nemzetközi hírekről faggat, tudni szeretné, kik fogadnák be őket? Informálom a napi hírekről, aztán az ingyen wifinek elege lesz belőlem és megtagadja a további csatlakozást.
De mindegy is, mert ezzel egy időben megjelenik a gyorsétterem biztonsági embere és közli, ez nem töltőzóna, szedjük a sátorfánkat. Nincs mit tenni, mindenki kihúzza a kábelét, Salah és a többiek megnézik, mi a helyzet a vonatoknál, én pedig visszamegyek a tranzitzónába, a Migration Aid állomására.
"A málészájúakat hazaküldöm"
Ők azok, akik hazai menekültkrízis kialakulása óta adományokkal, orvosi ellátással és jogi tanáccsal segítik a hozzánk érkezőket. Ha időm engedi, én is csatlakozom az önkéntes szervezethez, leginkább a Keletinél, ahol jelenleg többezres tömeg torlódott fel. Az utóbbi napok idegtépő pillanatai nemcsak a várakozó bevándorlókat tették próbára, hanem az itt dolgozókat is, akik közül sokan a polgári munkájuk mellett, vagy a fizetett szabadnapjaikat felhasználva igyekeznek az egyre lehetetlenebb helyzetet kezelni. Napról napra nagyobb a káosz, amit csak egy strukturált rendszerrel lehetne jobban kordában tartani, ez viszont önkéntesekkel és olyan random intézkedésekkel, amik mostanában történtek, lehetetlen.
,,Egy-egy felsőbb utasításra történő cselekmény, amelyeket a MÁV-nak vagy a rendőröknek kell véghezvinni, pillanatokon belül felrúgja azt a labilis rendszert, amit eddig sikerült felállítanunk." – mondja Gelléri Luca, aki a kezdetektől fogva részt vesz a Migration Aid segítő munkájában. "Két hetet voltam távol a pályaudvaroktól, ezt leszámítva szinte mindennap itt vagyok. El lehet képzelni, hogy akik hozzám hasonlóan már két-három hónapja vannak kint terepen, mennyire fáradtak lehetnek.” Az egyre nagyobb felelősséget magán cipelő csoport a kimerültségen túl a szervezettség hiányából fakadó problémákkal is küzd, amelyek megnehezítik az egyébként sem könnyű mindennapjaikat. "Mivel önkéntes alapon működünk, nálunk nincs fizetés, nincs főnök- beosztott viszony, így számon kérni és utasítani sem nagyon lehet" – magyarázza Luca néhány probléma gyökerét. Ilyen keretek között – érthető módon – elvárhatatlan a napi rutin, az egységes szabályzat, az állandóság. Az egyetlen biztos dolog nap mint nap, az a kordon mögött várakozó tömeg, akik ételért, vízért, ruháért, telefontöltésért, orvosi ellátásért vagy egyéb segítségért állnak sorban.
"A málészájúakat hazaküldöm, itt nincs idő a tutujgatásra" – mondja Tamás, az aznapi koordinátor, Luca pedig kiegészíti a tömör mondatot: "Sajnos sok leendő önkéntes nem olvassa el azokat a fontos információkat, amiket leírunk a honlapunkon az itt zajló munkáról, arra viszont nincs kapacitásunk, hogy mindenkit egyenként tájékoztassunk a helyszínen. Ebből kifolyólag elő szoktak fordulni fennakadások vagy kellemetlen szituációk. Lehet luxusnak tűnk, de el kell engednünk azokat, akik hátráltatják a munkát. "- jegyzi meg.Tempó van és kiszámíthatatlanság. Nem lehet tudni, mikor érkezik adomány, holnap lesz-e elég étel, víz, pelenka vagy segítő kéz. Óriási szükség van az önuralomra és a lélekjelenlétre, mert ne felejtsük el, hogy a tranzitállomásokon napról-napra türelmetlenebb, fásultabb emberek várakoznak egyre élhetetlenebb körülmények között.
A Migration Aid koordinátorai mindig elmondják: nem mindegy, hogyan kerülnek kiosztásra az adományok. Sok lelkes segítő figyelmen kívül hagyja a figyelmeztetést vagy fogalma sincs arról, mit okozhat, amikor önmaga kezd el a tömegben osztogatni. Ebből nem egyszer születtek már feszült pillanatok.
Miss, please!
Én már rutinosan osztok, általában egy óriási zsákkal a vállamon szlalomozok a plédek, sátrak között és menet közben egy családhoz egy étkezési csomagot adok. A szokásos forgatókönyv szerint, "Miss, please!" felkiáltásokkal trappol utánam egy gyereksereg, akiket csupán azért hagyok figyelmen kívül, mert a távolabb sátrazó embereket is szeretném ételhez juttatni. Ha megállnék, két pillanattal később már nem lenne mit továbbvinnem. Mivel megszűnt a rendőrkordon, a vonatoknál is táboroznak, nekik osztom ki a maradék adagot, de mire egy fiatal társasághoz érek, elfogy a munícióm. Rezignáltan tudomásul veszik – hallottak ennél rosszabb híreket is a napokban – és visszaülnek a sínek mellé, kivéve egy fiút, aki a nyugatra tartó vonatokról kérdez, majd többször elmondja, hogy nekik muszáj továbbmenniük.
"Túl sok a harc és a halál Szíriában, nem maradhattunk otthon" – magyarázza Sami, aki húszéves feleségével és testvérével érkezett a háború sújtotta országból. Az egyik unokatestvére Németországban él, ő segítene neki munkát találni, van szakmája, tapasztalata, amíg lehetett, otthon is dolgozott. Értsem meg, fúrja szürke tekintetét az enyémbe, az újrakezdés lehetőségén nemcsak a felesége és a saját jövője múlik, hanem az otthon maradt családjáé is: "A testvéremet és az anyámat csak úgy tudom onnan elhozni, ha előteremtem a pénzt az útjukra. Ott nem maradhatnak!”
Ha segíteni szeretne, így tegye!
A Migration Aid jelenleg mindenkit arra kér, pár napig ne vigyen adományokat, mert megtelt a raktáruk. Az önálló osztogatásra sem buzdítunk senkit, hisz a Migration Aid is kiemeli: nem mindegy, hogyan kerülnek kiosztásra az adományok, nem egyszer születtek már feszült pillanatok abból, hogy a segíteni vágyók önmaguk kezdtek el adományokat osztani a kimerült, elcsigázott embereknek. Azonban ha segíteni szeretne, megteheti
- egyrészt a Segítsünk együtt a menekülteknek csoportnál. Ők a VIII. kerületi Bérkocsis utca 41. alá várják a szeletelt sajtokat (szendvicshez), a mackósajtot, a zsemlét, a gyümölcsöket és a padlizsánt, illetve a cukkinit;
- másrészt a VI. kerületi Caledonia étteremben hétfőtől vasárnapig délután 2 és 7 óra között adhatja le az alábbi dolgokat: takaró, pléd, polifoam, matrac, hálózsák, esőkabát és kézi töltésű zseblámpa. Fontos, hogy csak tiszta termékeket vigyen!
