Káosz a felnőtt lányom élete, hol rontottam el a nevelését?

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!

Csalódott olvasónk úgy érzi: az ő hibája, hogy felnőtt lánya mindenkivel konfliktusba keveredik, és tiszta káosz a magánélete. Megoldást keres számára – de vajon tényleg ez egy anya feladata?

„Az anya a legjobb barát és a legnagyobb ellenség egyben” – mondogatta folyton gimis osztálytársam és barátnőm, amikor a szüleink legújabb agymenéseiről beszélgettünk. És hát valóban, van, amikor az édesanyánk segít ki bennünket a legnagyobb érzelmi gödörből, máskor pedig épp ő taszít bele. Persze vélhetően ugyanígy beszélt rólunk, gyerekekről a mamám és az ő legjobb barátnője is – hiszen időnként anyám és én kézenfogva vásároltunk az IKEA-ban, máskor viszont titkoltam a rossz jegyeimet és a szemébe hazudtam, hogy a Szigetre megyek bulizni, miközben egy sráccal volt randim. Ha pedig lebuktam, nem vállaltam a felelősséget. Egy anya és egy gyermek viszonya tele van buktatókkal, ám fennakadni ezeken nem érdemes – mert egymás életének és személyiségének non-stop kritizálásából csak fájdalom, rossz emlékek és megoldandó családi problémák születhetnek. Egy olvasónk ezúttal nem magának, hanem felnőtt lányának kért segítséget a Dívány tanácsadóitól, mert úgy érzi, gyereke mindenkivel konfliktusba keveredik, és úgy hiszi, ő tehet erről, a neveléssel rontotta el. 

Olvasónk levele – A lányom mindenhol szelet vet, mit rontottam el?

„54 éves, férjezett asszony vagyok, van egy kislányom és egy kislány unokám. Az én életem többé-kevésbé rendben van. A segítséget nem a magam, hanem a kislányom részére kérem. Azt gondolom, az egészet én rontottam el. Mindig izgága, sok problémával teli gyerek volt. Már az óvodában azt kaptuk a nevelőtől, hogy ’pocsék természete van'. A középiskolában makacs, önfejű, öntörvényű gyereknek titulálta az osztályfőnöke. Igen, valóban mindig elérte, amit akart, bár büntetést is kapott, ha nem fogadott szót – egyszer például csinált nekünk 280 000 forintos telefonszámlát, csak mert épp Amerikában volt a barátnője. Ezért kapott egy pofont, és abban az évben nyáron dolgoznia kellett.

Sok fiatalember volt az életében. Ez senkit nem érdekelt volna, ha néha nem párhuzamban tart kapcsolatot kettővel. Mi immár 38 éve vagyunk együtt. Normálisnak tartjuk, ha egy kapcsolat kihűl és elválnak egymástól. De nem így, hogy rögtön átfedéssel ott a másik. Szerintem ugyan normális módon próbálgatta a szárnyait, az apja szerint nem. Nehezen jöttek ki egymással, de 2010-ben megismerte a jelenlegi férjét és kiköltözött Németországba. A fiú segítette őt a beilleszkedésben. Ez főleg a nyelvhasználat javításában nyilvánult meg. A kinti szülők közül a papa örömmel, a mama tartózkodással fogadta őt. Igazából egyedül volt egy idegen világban. 2010-ben megszületett a kisunokánk. A férj éjjel dolgozott. Sokat vállalt a kislány ellátásában. Délig aludt, délután etetett, fürdetett, stb. Beszélgetésre nem volt igénye. Többnyire a lényeges dolgokat beszélték meg. A szex nem volt jó. Ritkán voltak együtt és gyorsan véget ért. A lányom hiányolta a gyengédséget a mindennapokban is, a beszélgetéseket, hiszen itthon mindent megbeszéltünk, mindennap. Rámaradt minden elintézni való, háztartás, és a többi. Megpróbáltam a vejemmel erről beszélni. Nehéz volt, mert ő nem olyan nyílt, mint mi. Neki is voltak sérelmei. Ekkor történt meg a legújabb csavar: a vejem legjobb barátja – aki tudott a gondjaikról – megkaparintotta a lányomat. Ezt ellenzem! Nem korrekt a barát és ezt el is mondtam. Az unokám óvodába ment. Hosszú ideig keserves sírással váltak el egymástól. Apjával is. A lányom dolgozni kezdett. Volt olyan időszak, amikor a szabadnapjain is dolgozott. Sőt éjszaka takarított, hogy rendbe jöjjenek anyagilag. És itt van az én aggályom.
Mindenhol szelet vet. A magánéletében, a barátai körében, a munkahelyein. Mindenhol konfliktusokba keveredik. Mindenkit kedvesnek talál, amikor megismerkedik, majd valmiért konfliktusba keveredik vele. Most különköltözött a férjétől. Kulturáltan viselkednek, nevelik a kislányukat. Néha együttalszanak. De együttalszik a szeretőjével is. Számomra káosz az élete. Keres valamit. Nem tud megnyugodni.A  kislányt nagyon szereti. Bár a nevelése eltér a számomra elfogadottól.
Mit rontottam el? Helyre tudom-e hozni? Ha igen, akkor mit tegyek? Válaszukat előre is köszönöm!"

A világ súlya a vállamon

Az embernek különös tehetsége van ahhoz, hogy a világ minden problémájáért magát tegye felelőssé – és valahol igazunk is van, hiszen a tudatosságunkkal sokat teszünk a közös jóért, a negativitásunkkal pedig káoszt teremtünk magunk körül, személyes és globális értelemben egyaránt. Ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy soha nem leszünk képesek a világ minden problémáját személyesen megoldani. Legyen szó szerelemről, barátságról vagy családi viszonyról, rengeteget szenvedünk azon, hogy valaki más hogyan éli az életét, és szerintünk hogyan kellene tennie. Pedig a világon semmi közünk hozzá, mert a szeretet nem erről szól. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy mindent tolerálni kell. Ahogyegy jó barát szemébe is meg kell mondani (vagy legalább képesnek kell lenni rá): „a döntéseid alapján teljesen más értékrendek szerint gondolkodunk”, a családtagjainkkal szemben is lehetünk őszinték. Ám – és itt van a kulcs – elvárások, sértegetés, sértődöttség, harag, és csalódottság nélkül. Mert amint ezek megjelennek, már senkinek sem tiszták az érdekei, és mindenki csak egóból cselekszik. És akkor jön a „de nekem van igazam”, „de ne szólj bele" meg az „ugye megmondtam”, és így tovább. A teljesen felesleges, mindenkit csak összezavaró és felbosszantó, drámai mondatok, amik elterelik a figyelmet a lényegről: arról, hogy csakis a saját portánkon kell sepregetnünk. Az egyik kedvenc gondolatom Teréz anyától: „ha mindenki tisztán tartaná a saját környezetét, az egész világ tiszta lenne.”

Fotó: Shutterstock

Kártékony kapcsolatok, veszedelmes viszonyok

Igyekszünk elterelni a figyelmet a saját életünket megbénító akadályokról, vagy egyszerűen csak nem akarjuk megengedni magunknak, hogy végre félretegyük az aggodalmat – mert amíg van min aggódni, addig fontosnak érezzük magunkat és érezzük, hogy élünk. Pedig nem árt néha megpihenni, venni egy mély lélegzetet, majd azt mondani: „Nem az én gondom. Ott leszek neki, ha szüksége van rám, azon kívül nem tehetek más érte, mint hogy szeretem és nem bántom.” Ennyi. Ami viszont szintén rendkívül fontos: ha valakiből tényleg kártékony, őrjöngő őrült lett, mindent és mindenkit magával húz a hülyeségbe, és lehetetlen vele beszélgetni egyet, attól sajnos egyszerűen arrébb kell állni. Bármennyire szeretjük is a szüleinket, és bármennyire imádnak ők is minket, gyerekeiket, le kell szögeznem: találkoztam már olyan esettel, amikor egy gyermek jogosan és helyesen döntött úgy, hogy egyszerűen leveszi a kezét az apjáról, miután az rendszeresen részegen járt haza, agresszív volt az egész családdal, és a „neked jó így élni?” kérdésre azt felelte, hogy amíg lyuk van a seggén, addig neki minden jó. Hasonló esetben azt sem tartom kegyetlennek, ha egy szülő azt mondja: „Édesem, boldog vagy te? Nem tudom, mert nem engedsz közel magadhoz. Ha ez nem változik meg, érzelmileg is és a hétköznapi kommunikációban ki fogunk maradni egymás életéből.”

Az egyiknek káosz, a másiknak mennyország

Tóth-Horváth Gábor pszichológus szerint a múltbéli hibákat egyetlen szülő sem tudja helyre hozni, de nem is ez a cél – sokkal inkább az, hogy a jelenben egészséges, jó viszonyt alakítson ki az édesanya a gyermekével. „Nem tudja helyrehozni, és nem tudhatja, hogy egyáltalán elrontotta-e. Ha a lányában nincs készség, vágy, hogy változtasson az életén, az ön minden igyekezete csak kényszer lesz számára. Nem megmondani kell szeretteinknek, mi a jó nekik. Meg kell kérdezni őket, hogy kíváncsiak-e a véleményünkre. És ha nem, akkor is támogatnunk kell őket – esetleg felhívva a figyelmüket a veszélyekre” – mondta a Díványnak. A szakértő szerint beavatkozni egy felnőtt nő életébe meglehetősen kockázatos: „Ami az ön számára káosz, az más számára az ideális élet. Mindannyian más ízléssel, értékrenddel, gondolkodásmóddal éljük az életünket és hozzuk meg hétköznapi döntéseinket – én például undorodom a pacalpörkölttől, de attól még másnak lehet ez a konyhaművészet csúcsa.” A pszichológus azt tanácsolja: a „neked jó így élni?” legyen a legélesebb kritika, amit megenged magának – ezen túl már minden a gyermeke döntése. Ha szülőként csalódottság és aggodalom helyett elégedettséget és nyugalmat szeretne érezni, amikor a gyermekére gondol, akkor ahhoz elfogadásra van szükség, nem pedig elvárásokra.