Hogy buszon fecsegni egy vadidegennel nyomasztó lenne? Elsőre talán. De sokkal jobb kedvünk lesz tőle.
A néni leül, mohón figyel, igyekszik elkapni az arra tévedő tekintetet, ha pedig megkapja, lecsap rá azonnal, és egy pillanattal később már ömlik belőle a szó. Két megálló után már tudjuk az összes nyavalyáját, ismerjük az unokáit, és kiderül az is, hogy a veje miért olyan hálátlan szörnyeteg. Mi pedig rosszabb napjainkon (vagy mindig, embere válogatja) ott feszengünk mellette, és átkozzuk magunkat, hogy miért nem bírtunk valahogy, valami fura trükkel a buborékunkon belül maradni, bezárkózva, a saját világunkba. Ismerős?
Vannak helyzetek, amikor a legkevésbé sem kívánatos az idegenek társasága. A tömegközlekedési eszközök például a legtöbb embernek tipikusan ebbe a kategóriába esnek. De vajon mi van akkor, ha nem egy nyomasztó kitárulkozásba szaladunk bele, hanem egy tényleg érdekes beszélgetésbe? Valami olyanba, ami kölcsönösségre épül, amiben van összekacsintás, egy kis nevetés, talán némi érdekes információ is? Vajon ez mit tenne a hangulatunkkal?
Egy új kutatás szerint dobna rajta. Sokat. Egy chichagói kutatócsoport kilenc különböző vizsgálatot végzett, amiban átlagos utazókat kértek arra, hogy vagy közlekedjenek, ahogy szoktak, vagy próbáljanak beszélgetést kezdeményezni egy idegennel, vagy egyszerűen csak üljenek magányosan. Az eredmények szerint pedig a három lehetőség közül a dumálós verzió messze a legkellemesebb élményt nyújtotta az embereknek.
Úgy tűnik, hogy idegenekkel kedvesnek, barátságosnak és nyitottnak lenni nemcsak udvarias dolog, nemcsak a másiknak okozunk vele örömet, de a saját napunkat is klasszabbá tesszük vele.
Nem véletlen, hogy a boldogságkutatók szerint mások társasága az, ami igazán boldoggá és elégedetté tesz minket, hogy sokkal jobban érezzük magunkat, ha voltak a napunkban érdekes pozitív élményeink, ha kapcsolatba lépünk másokkal, ha tanulunk új dolgokat a környezetünkről. Ezeket pedig jó eséllyel megadhatják azok a buszon mellettünk ülő távoli idegenek is.
