Idén is volt Pozsonyi Piknik, ahol mindenki maga hozhatta az ételt. Gazdit kerestünk Lordnak, megtanultuk, hogy a kutyának miért ne adjunk fagylaltot és rábukkantunk a főváros legdrágább fröccsére. Riportunkban arra voltunk kíváncsiak, hogyan viselkedik a városi ember egy ingyen ételeket kínáló batyus utcabálon.
Második alkalommal rendezték meg a Pozsonyi Piknik nevű rendezvényt Budapesten, amelynek a legfőbb érdekessége, hogy mindenki maga hozza az ételt, amit aztán felajánl a közjó javára. 13 óráig ott voltunk, de a polgármesteri apró kondéron kívül nem láttunk más ételt, ám a négytagú zsűri kitartóan székelt a felajánlott ételeket rendszerező asztal mögött. Ugyanis a közösbe dobott harapnivalót nem csak elpusztítják, de díjazzák is.
Mellimplantátum és a nem vagyoni kártérítés
Az idei fesztivál gerince a pozsonyi kifli verseny volt, melyre bárki, bármivel nevezhetett, amennyiben a végterméket pozsonyi kiflinek keresztelte. A Pozsonyi Piknik idejére az egész Pozsonyi utcát lezárták, az utca végére pedig felhúztak egy nagyszínpadot, ahol a nap folyamán számtalan fellépő szórakoztatta a lufival flangáló látogatókat. Az utca két oldalán álló sátrak küldetése nemcsak az össznépi utcabál hangulatát tükrözte, mert az akasztott tarka pamutponty mellett találkoztunk luxusingatlant, forradalmi ökolabdát és bioszolgáltatást kínáló cégekkel is.
Fura volt a hársmézet áruló sátor mellett a „mammográfia” a „mellimplantátum” és a „feszes emlő” kifejezésekkel találkozni hirdetésekben, de hátha valaki pont így szereti a sósperecet. Az egyik sátorban megtudtuk, hogy ha más hibájából balesetet szenvedtünk, megsérültünk, megbetegedtünk, jó hírnevünket, becsületünket, méltóságunkat megsértették, személyes szabadságunkban korlátoztak vagy személyiségi jogainkat más módon csorbították, nem vagyoni kártérítés (sérelemdíj) illet minket.
Lord kutya wunderbar gazdit keres
Nem tudjuk, ki és miért nevezte el Újlipótvárost Lipóciának, de a félhivatalos himnuszát többször végig kellett hallgatni, csakúgy, mint a nagyszínpadon sramlizó, Uhrin Benedek szabad hangzásvilágát közvetítő bandát. A Pozsonyi Pagony játszóházba németül énekelt egy nő a színpadra felmászott gyerekeknek, közvetlenül mellette pedig egy modellrepülő és egy bicaj nászából született alkalmatosságból, lepkeháló segítségével vadászhatták le az érdeklődők a dróton érkező plasztik felhőket. Az eső végig lógatta a lábát, de szerencsére csak takarékosan mutogatta magát.
Megismerkedtünk a Vigyél haza! Alapítvánnyal, melynek vezetője Óvári András elárulta nekünk, hogy egyre növekvő számú önkéntessel dolgoznak, hogy minél több sérült és eldobott állatnak gazdit keressenek: „A hozzánk érkezett állatokat gyakran úgy kapjuk, mint valami leadott ruhát, egyszerűen megunta a gazdája és így látta módját, hogy megszabaduljon tőle. Mi meggyógyítjuk a rászoruló kutyákat, és próbálunk nekik tisztességes gazdát keresni. Ebből a célból hoztuk létre a Sétáltató napot, melynek során egy próbaúton a gazdi eldönthette, hogy szeretné-e az állatot vagy sem. Nemrégiben nagysikerű segélykoncertet rendeztünk az árvízben bajbajutott kutyák és menhelyek javára - ebben a küldetésünkben számos híresség is mellénk állt. Sokan azt gondolják, hogy a fajtiszta kutyákkal, akiket pénzért vesznek, sokkal jobban járnak, pedig egy keverék néha jobban megéri. Sok sikertörténetünk van, és megfigyeltük azt is, hogy az idős emberek szívesebben fogadnak örökbe idősebb kutyákat, aki egész nap csak ott üldögél a fotel mellett.”
Megismerkedtünk az alapítvány egyik lelencével, Lorddal, aki szintén gazdit keres. Megtudtuk, hogy a fekete színű, középkorú és keverék kutyák számára a legnehezebb gazdát találni. Egy szóróanyagban rábukkantunk a hasznos tanácsra, miszerint nyáron a kutyának nem javasolt fagylaltot adni, mert - bár szeretik - nem képesek nyalogatni, hanem az egészet bekapják, amitől megfájdul a torkuk.
Lufiáradat és aranyárban mért fröccs
Továbbhaladván arra jöttünk rá, hogy dél felé közeledve szinte minden sátor lufilelőhellyé alakult át, most már nem csak a kezekben, de a szatyrokból is ott bólogatnak a fesztiválballonok. Korán érkeztünk, mert még nem nyitottak a borbázisok, ezért kerestünk valami leülős-borozós helyet. Eleinte nem tudtuk, miért üres a Kiskakukk vendéglő terasza, de amikor elénk tolták az 1840 forintos számlát két vacak fröccsért, már meggyőződtünk róla, hogy a turistaátverés fesztivál idején sem szünetel. Ki tudja, talán Chateau Margaux-ból készült és akkor tényleg megérte, de nem valószínű.
A pörköltös bogrács már javában állt, sőt, lassan el is készült benne a gyönyör - a kerület polgármestere, Tóth József fakanala nyomán. Előtte viccesen öltözött nyugdíjasok sorakoztak, nehogy kimaradjanak. Lassan szállingózni kezdtek a műanyag biliből táplálkozó járókelők: egyik kezükben az edényt fogták, másikban egy szelet kenyeret. Nem álltunk a sor végére, inkább megnéztük, mi van még: megtaláltuk a Yankee hot dogot, ami sörrel együtt 650 forint volt, de aki olcsóbban kívánt étkezni, vehetett 290-ért perecet vagy 180-ért pogácsát.
Ottlétünk alatt nem ölték a nyugdíjasok egymást a kajáért, mint tavaly - ezúttal megfelelően reagált a magyar az ingyenes rendezvényre. Eukomform módon viselkedett a nép, persze nem tudjuk, mi történt a nap hátralevő részében. Láttunk három rendőrt is, szép nyári egyenruhában. Talán azért rendelték ki őket, hogyha valaki túl sokat eszik, majd gumibottal kiverik a kezéből a kanalat.
Kéziratokra lehetett licitálni
A mentőkocsi jelenléte is üdvös volt annak, aki később netán gyomormosásra szorult. Nagy siker volt a tavalyi Pikniken a jótékonysági árverés. Akkor Göncz Árpád, egykori köztársasági elnök személyes tárgyai, művészi fotók és grafikák kerültek kalapács alá. Akik ott voltak, biztosan emlékeznek Király Júliára, a Nemzeti Bank alelnökére, aki elképesztő vehemenciával kiáltotta ki a különleges tárgyakat (Árpi bácsi „kinőtt” olvasószemüvegét, Bill Clinton ajándéktollát, vagy éppen Tettamanti Béla tusrajzát). Az idei árverés az irodalomról szólt: kortárs és XX. századi magyar írók, költők kézirataira lehetett licitálni.
