Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Vizuális tanuló vagy, aki a szivárvány minden színét használja jegyzeteléskor, vagy esetleg hangosan kell olvasnod ahhoz, hogy megjegyezd az információkat?
Biztosan többször találkoztál már hasonló kérdésekkel, ezért is hiszed azt, hogy jobban teljesítesz, ha számodra előnyösebb tanulási stílust (pl. vizuális, auditív, motoros) alkalmazod. Elismert idegtudósok szerint azonban egyelőre nem létezik erre egyértelmű bizonyíték, vagyis a tanulási stílusok jótékony hatása csak egy széles körben elterjedt neuromítosz, amely korábbi tudományos tények félreértelmezésén alapul. Ha kíváncsi vagy a miértekre, görgess tovább!
Korábban írtunk arról, hogy mekkora kamu a jobb vagy bal agyféltekei dominancia, vagy az, hogy agyi kapacitásunknak csak tíz százalékát használjuk, de lehetőleg azt se hidd el, hogy zsugorodni kezd az agyad, ha napi 6-8 pohárnál kevesebb vizet iszol!
A tanulási stílus az az elképzelés, hogy sokkal hatékonyabban tanulunk, ha az instrukció vagy feladat, amit kapunk, az általunk preferált tanulási módszerhez van szabva.
A kategóriák
- Auditív tanulási stílus: a tanuló főképpen a verbális ingerekre összpontosít. Amikor önállóan tanul, akkor kedveli, ha az anyagot szóban is hallhatja. Értékeli az írott szöveg felolvasását, illetve élő szöveg hallgatását.
- Vizuális tanulási stílus: akik vizuális típusúak, leginkább a látottakra koncentrálnak a tanulás során. Az így tanulók mindennél többre értékelnek egy jó ábrát, ami nekik többet mond száz szónál. Számukra nemcsak az ismeretek rögzítése, hanem a felelevenítése is legtöbbször vizuális formát ölt.
- Kinesztetikus/mozgásos tanulási stílus: az ilyen tanuló az anyag bevésődését cselekvéssel, például jegyzeteléssel valósítja meg, tanulás közben általában gesztikulál, néha fel-alá járkál. Az anyag rögzítése ezekhez a mozdulatokhoz kapcsolódik, amelyeket aztán az ismeretek felelevenítésekor heves gesztikulációval kísérve reprodukál az illető.
- Egyedül boldoguló tanulási stílus: vannak, akik csak egyedül szeretnek dolgozni, akiket kifejezetten zavar, ha mások is jelen vannak a tanulás során.
- Társas tanulási stílus: van olyan tanuló, aki állandóan kérdez, szeret aktívan részt venni valamely közösségben, aki szereti megosztani másokkal a problémáit, és aki aztán a megoldást is másokkal együttműködve találja meg.
- Impulzív tanulási stílus: az impulzív tanulók gyorsan reagálnak, előszeretettel vitáznak, tanulnak, oldanak meg problémákat csoportban. Az ötleteket gyorsan, mérlegelés nélkül dobják be, a megoldásra inkább ráéreznek, minthogy azt módszeresen megkeresnék. Az ilyen stílus szerint tanulóknál a válasz legtöbbször különösebb megfontolás nélkül, inkább intuitív módon születik meg. Az első eszükbe jutó ötletet adják elő, nem gondolják át válaszaikat, vagyis még, ha jó eredményt is adnak meg, nem tudják megmagyarázni azt.
- Mechanikus tanulási stílus: a mechanikusan tanulók válasza mindig reprodukáló és megértésmentes, ami leginkább a magolás esetén fordul elő. Az így tanulók tanulása a részletek megjegyzésére épül, az összefüggések feltárása alig fordul elő. Ennek a tanulási formának a célja a rövid távú, minél pontosabb ismeretfelidézés.
A pedagógusok is tévhitekre támaszkodnak
Paul Howard-Jones, a Bristoli Egyetem idegtudományi professzora szerint valamennyien ugyanolyan módon tanulunk meg új dolgokat, és az az elképzelés, hogy mindenki a személyes preferenciájától függően vizuálisan, auditív, kinesztetikus vagy egyéb módon képes tanulni, csupán egy túlságosan széles körben elterjedt téveszme. „Talán a legnépszerűbb megalapozatlan elképzelés a laikusok és a pedagógusok körében is az, hogy egy diák akkor képes a leghatékonyabban dolgozni, ha az általa preferált tanulási stílushoz igazítjuk a tanítási módszert” – írja Howard-Jones 2014-ben megjelent tanulmányában.
A szakértő szerint ráadásul néhány kutatási eredmény éppen ennek ellenkezőjét bizonyítja, vagyis azt, hogy a gyerekek jobban tanulnak, ha olyan módon látják el őket információval, ami bizonyos mértékben kibillenti őket a komfortzónájukból. Howard-Jones vizsgálatai alapján egyébként az idegtudományi mítoszok, amikben a tanárok hisznek, egyenes arányosságban vannak alapműveltségükkel, azaz minél általánosabb a pedagógusok ismeretanyaga és tudása, annál nagyobb az esélye, hogy igaznak vélnek és elhisznek ilyen megalapozatlan feltételezéseket.
2012-ben brit kutatók 242 pedagógust kérdeztek az Egyesült Királyságból és Hollandiából arról, hogy a különböző idegtudománnyal kapcsolatos népszerű feltételezések szerintük valóban helyesek-e vagy inkább csak mendemondák. Az eredmények alapján a vizuális, auditív és kinesztetikus tanulási stílusba vetett hit bizonyult a legerősebb meggyőződésnek: a brit tanárok 93 százaléka, míg a holland oktatók 96 százaléka értett egyet a meggyőződéssel. (A második legnépszerűbb tévhit egyébként a jobb és bal agyfélteke dominanciáján alapuló tanulási hatékonyság volt.)
Philip Newton, a Swansea-i Egyetem kutatója is jókora anyagot gyűjtött a tanulási stílusokról, hogy megértse, milyen lehet a benyomásuk és hozzáállásuk azoknak a tanároknak, akik felületesen olvasgatnak a témában. Azt találta, hogy a publikációk ugyan nem igazolják egyértelműen a tanulási stílusok megkülönböztetésének tudományos megalapozottságát, a jelenlegi tanulmányok 94 százaléka mégis pozitív színben tünteti fel azt. „A tanulási stílusokhoz igazodó oktatási módszerek kidolgozása nem helytálló, a jelenlegi kutatások és a szakirodalom mégis alátámasztja azok létjogosultságát, mindez pedig nemcsak az oktatást mint kutatási területet ássa alá, de a tanulókra is negatív hatással van” – írja a szakértő a Frontiers in Psychology című szaklapban.
Még több érv
2004-ben Frank Coffield, a Londoni Egyetem professzora egy kutatást végzett a 13 legnépszerűbb tanulási stílus modelljéről, és nem talált semmilyen evidenciát arra, hogy bizonyos tanítási technikákat egy adott tanulási stílusnál kellene alkalmazni. „Az alacsony költségvetésű és könnyen megvalósítható osztálytermi megközelítések és próbálkozások a pedagógusok körében nagy népszerűségnek örvendenek – különösen akkor, ha azokat a diákok is jól fogadják –, holott nagyon ritka, hogy egy osztályban lévő tanítási módszert szigorúan és tudományos alapon vizsgálnának” – nyilatkozta Coffield a The Guardiannek.
Harold Pashler, a Kaliforniai Egyetem pszichológiaprofesszorának 2008-ban végzett vizsgálata is döntő fontosságú. A szakértő szerint az óvodától az egyetemig annyira túlsúlyban van a tanulási stílusok és tanítási eszközök közötti összefüggés koncepciója, hogy egyfajta „virágzó iparággá” nőtte ki magát az elképzelés, ami alapján pedagógusoknak szóló segédkönyvek ezrei készülnek, holott nincs is egyértelmű bizonyíték a korrelációra. „Bár a tanulási stílusokról szóló szakirodalom hatalmas, csak nagyon kevés vizsgálat használt kísérleti módszert, amivel valóban tesztelhető lenne a tanulási stílusok oktatásban való létjogosultsága. Ráadásul azok közül, amelyek mégis alkalmaztak ilyen metodológiát, jó néhány eredménye ellentmond a hipotézisnek” – fogalmaz Pashler Learning Styles – Concepts and Evidence című tanulmányában.
Matematikailag nonszensz hipotézis?
A másik probléma az, hogy rengeteg módja van annak, hogy leírjuk az emberek tanulási stílusát. Egy 2004-ben megjelent tanulmány szerint hét különböző tanulási stílus jelent meg a szakirodalomban. Ahogy Paul Kirschner és Jeroen Merrienboer írják tanulással kapcsolatos mítoszokról szóló cikkükben, ha minden egyes tanulási stílust dichotómnak tekintünk (pl. audális vs. vizuális), az azt jelentené, hogy 271 (kettő a hetvenegyediken) kombinációja létezik az ismert tanulási stílusoknak, ami jóval nagyobb szám, mint ahány ember él a földön. Ráadásul még, ha el is fogadunk egy adott sémát a tanulási stílusok mérésére, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen típusú kérdőívek nem megbízhatóak, és az emberek önbevalláson alapuló beállítottsága nem korrelál megfelelően a tényleges teljesítményükkel. Magyarul: lehetséges, hogy valaki azt állítja, hogy sokkal eredményesebben tanul vizuálisan, mint verbálisan, miközben a teljesítménye nem feltétlenül támasztja ezt alá. Annak tehát, hogy hogyan boldogulunk egy kémiateszten, nem a tanulási stílus és a tanítási módszer egymáshoz való közelsége a megbízható előrejelzője, hanem korábbi, kémiában elért eredményeink.
Minek köszönhető a tévhit népszerűsége?
A különböző tanulási stílusok ötlete a többszörös intelligencia elméletéből származik, amit a 80-as években Howard Gardner, a Harvard Egyetem pszichológusa dolgozott ki. Gardner hét különböző típusú intelligenciát (vizuális-térbeli, testi-mozgásos, zenei, interperszonális, intraperszonális, nyelvi és logikai-matematikai) azonosított, és azt állította, hogy ez alapján megkérdőjelezhető az az oktatási rendszer, amely feltételezi, hogy mindenki képes ugyanazokkal az alapanyagokkal és eszközökkel tanulni. A pszichológus ezután tovább fejtegette saját teóriáját, és oktatási reformokra törekedett – nagy sikerrel: a tanulási stílusok megközelítést a pedagógusok is örömmel fogadták, ahogy az oktatási minisztériumok is támogatták, holott minderre a mai napig nem létezik tudományos bizonyíték.
A Nature Reviews Neuroscience című folyóiratban Howard-Jones többek között azt is taglalja, hogy ez nem feltétlenül szándékos átverés, hanem a hiányos információk, illetve a tudományos tények félreértelmezésének eredménye. „A tanulási téveszmék mögött egyrészt az a tudományos tény áll, hogy az agykéreg különböző területei más-más szerepet töltenek be a látásos, a hallásos és a szenzoros feldolgozásban, ezért a diákoknak különbözőképpen kellene tanulniuk attól függően, hogy agyuk melyik területe működik jobban, ám az agy összekapcsolhatósága és bonyolult ideghálózata miatt sántít ez a feltételezés” – írja Howard-Jones. „A neuromítoszok részben technikai nyelvi akadályok miatt születnek, ami a laikusok számára nehezen érthetővé teszi a tudományos szaklapok nyelvezetét, így sokan leegyszerűsítik a komplex tényeket, amelyeket aztán a saját elképzelésük és vágyaik által hajtott újítók promotálnak, akik őszintén – de hitükben megtévesztetten – igyekeznek különcként forradalmasítani a tudományt és a társadalmat” – fűzi hozzá a szakértő.
Persze nemcsak könyvek ezrei, de nemzetközi konferenciák és szövetségek is népszerűsítik a téveszméket, amelyek így igyekeznek értékesíteni különféle tanárképzési programokat. A BBC tulajdonában lévő Teaching English weboldal szerint is sokkal sikeresebbek lesznek a diákok, ha a tanítási módszert az ő tanulási stílusukhoz igazítjuk, ezért is fontos – szerintük – megkülönböztetni a jobb és bal agyféltekés, az analitikus és dinamikus vagy az auditív és vizuális tanulási stílust. Egy nemrégiben publikált nemzetközi felmérés eredményei alapján pedig az angol és a kínai tanárok 96 százaléka hisz ebben.
A szülők – érthető módon – szeretik azt hinni, hogy a gyerekek személyre szabott tanulási élményt kapnak az iskolában, a tanárok pedig azt, hogy kielégítik a diákok egyéni szükségleteit, és sokan nagyon motiváltak, hogy még jobban csinálhassák ezt. De hozzá kell tenni azt is, hogy senki nem szereti azt gondolni magáról, hogy szellemileg gyengébb, kevesebb, mint társai. Sokkal kedvezőbb az egónk számára, ha azt állítjuk, hogy a lecke a tanítás módszere miatt volt nehéz, mintha belátnánk, hogy nem figyeltünk eléggé vagy nem vagyunk elég motiváltak/okosak.
Akkor hagyjunk fel különböző oktatási módszerek kidolgozásával?
Sok elismert szakértő szerint a tanulási stílusokhoz igazodó tanítási módszerekkel kárt is okozhatunk. Ahogy Scott O. Lilienfeld és kollégái írják az 50 pszichológiai tévhit című könyvükben, a megközelítés arra ösztönzi a tanárokat, hogy a tanulók intellektuális erősségeinek megfelelően oktassanak a gyengeségeikre való fókuszálás helyett, holott ki kellene javítaniuk és kompenzálniuk a hiányosságokat is – ahelyett, hogy mindig elkerülnék azokat.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy nincs értelme, vagy nincs lehetőség arra, hogy a tanítási stílust átalakítsuk a hatékonyabb tanulás érdekében. Kirschner és Merrienboer például rámutat arra is, hogy a kezdő diákok számára nagyon hasznos, ha gyakran hozunk fel példákat, szemléltető történeteket, míg a nagyobb szakértelemmel bírók ügyesebben dolgoznak, ha maguknak kell a feladatokat megoldaniuk. Más kutatások szerint pedig sokkal hatékonyabb a tanulás, ha több tevékenységet kombinálunk, például amikor egy passzív jellegű előadás alatt rajzolunk vagy színezünk.
Az újabb vizsgálatok tehát arra utalnak, hogy a tanárok ugyan egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak a neurológia felé, hogy az ismereteket minél sikeresebben beépíthessék az oktatási tervbe, nehezen tudnak különbséget tenni az aggyal kapcsolatos helyes és helytelen információk között. Ez aggasztó, hiszen az iskolák időt, pénzt és energiát fektetnek be olyan tanítási technikákba, amelyek félreértésen alapulnak. Howard-Jones és kollégái szerint a megoldás az lenne, ha a pedagógusokat több információval látnák el az agy alapú oktatási programokkal kapcsolatos tévhitekről és a bizonyítékok hiányáról. Azt is hangoztatják, hogy a kutatóknak mindenki számára érthetően kellene elmagyarázni, milyen következtetések vonhatók le a vizsgálati eredményekből, illetve szorosan figyelemmel kísérni a média munkáját. Ilyen jellegű együttműködésekkel visszaszoríthatnánk a tévhitek elterjedését, illetve azok negatív hatásait az osztálytermekben.
