Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A fény magányossága címmel jelent meg Kovács Krisztián negyedik regénye, melyben a hetvenes évek Magyarországára kalauzolja az olvasót
Kajetán Andor pályája csúcsán álló csillagász, akinek ismeretterjesztő előadásaiért megőrül a tömeg. Gyerekkönyv-sorozata valódi bestseller, azonban a hidegháborús évek Magyarországán mindennek ára van. Egy külföldi út után egy beszélgetés a hírszerzéssel, amire nemet mondani lehetetlen. Andor özvegy, lányát egyedül neveli, egy rossz döntés pedig mindkettejük életét alapjaiban rengetheti meg.
Andor ugyanakkor a mélyben elégedetlen életével. Érdemi kutatási munkát rég nem végzett, most pedig arra biztatják, hogy elhunyt barátja eredményeit használja fel, egy szinte kész könyvet saját neve alatt kiadva. Van-e döntési lehetősége? Mikor kockáztat többet: ha a tudományt árulja el, vagy ha ellenszegül?
Kovács Krisztián negyedik regénye a hatalom, a befolyás és a tudomány vizsgálja, egyben azt is, hol húzódnak az egyéni felelősség határai. Az íróval A fény magányossága megjelenésének kapcsán beszélgettünk.
A csillagászat vagy a hatvanas-hetvenes évek szovjet befolyással terhelt valósága volt az elsődleges ihletforrása A fény magányosságának?
A csillagászat régi szerelem az életemben, még akkor is, ha teljesen humán beállítottságú vagyok, és a matematikához vagy a fizikához sosem értettem igazán. Ennek ellenére mindig érdekelt az űrkutatás, követtem a híreket, és rengeteg történelmi, illetve tudományos könyvet olvastam a témában.
Régóta bennem volt, hogy egyszer szeretnék írni egy olyan történetet, amelynek a középpontjában a csillagászat áll.
Aki ír, az folyamatosan kutat. Mindig jön egy ötlet vagy egy történet, aminek utána akar járni. Így találtam rá több olyan kötetre, melyek a Kádár-kor besúgórendszerének működését igyekeztek feltárni. Ezekből derült ki számomra, hogy a klasszikus értelemben vett besúgóhálózat mellett létezett a katonai felderítésnek egy olyan ága is, amely időnként a külföldre utazó magyar tudósokat kérdezte ki arról, kikkel találkoztak, milyen tapasztalatokat szereztek, és milyen információkat hoztak haza a hidegháború éveiben.
Nem mindenkit érintett ez, természetesen, és nem volt általános jelenség, de találni rá példákat, és ezek az emberek többnyire névtelenek maradtak.
Ekkor éreztem azt, hogy a két téma összeér.
A csillagászat végső soron az igazság kereséséről szól: arról, hogy mit keresünk itt, ezen a kis bolygón, a világegyetemben. Engem pedig elkezdett érdekelni egy másik fajta igazságkeresés is: vajon azoknak az embereknek, akik valamilyen módon együttműködtek a hatalommal, megvolt-e a saját igazságuk. Jó volt ezt a két kérdést egyetlen történetben összefűzni.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
Lepaktáltak egyébként szerinted? Volt valós választási lehetőségük?
Ez egy nagyon jó kérdés. Hol van az a pont, ahol az ember már nem egyszerűen alkalmazkodik egy rendszerhez, hanem annak a működtetőjévé válik? Egy olyan országban, mint a Kádár-kori Magyarország, ha egy hivatalos személy feltett neked három kérdést, és te válaszoltál rájuk, miközben nem adtál ki államtitkot, nem rágalmaztad a kollégáidat, és nem érezted magad besúgónak, vajon tudhattad-e biztosan, hogy rosszat teszel? Vagy hogy egyáltalán átléptél-e egy határt?
Számomra éppen ez volt az egyik legfontosabb dilemmája a könyvnek. Ezek a határvonalak sokszor annyira vékonyak, hogy utólag is nehéz pontosan meghúzni őket.
Mindenkinek magának kell eldöntenie, meddig tud vagy meddig hajlandó elmenni. Egy ilyen rendszer ugyanakkor kifejezetten abban érdekelt, hogy ezek a határok minél inkább elmosódjanak.
Engem az érdekelt, hogy ezek az emberek valóban ártani akartak-e másoknak, vagy egyszerű átlagemberek voltak, akik talán nem is vették észre, hogy közben kompromisszumokat kötnek.
Azt nem állíthatjuk, hogy ez a kérdés ma már nem érvényes.
Így van. A rendszerek változnak, de az emberi kompromisszumok természete sok esetben ugyanaz marad.
A regény az ötvenes-hatvanas-hetvenes években játszódik, a korrajzban mi segített?
Nagy szerencsém volt, mert rábukkantam dr. Almár Ivánra, aki személyesen élte végig a II. világháború utáni magyar csillagászat és űrkutatás történetét, sőt aktív alakítója is volt annak. Elképesztő szellemi frissességgel mesélt az elmúlt hetven évről, ami valódi ajándék volt számomra. Erről az időszakról ugyanis elsősorban a tudományos eredmények maradtak fenn: tudjuk, hogyan fejlődött a technika, mikor jelentek meg az első számítógépek, vagy hogyan működtek a Szputnyik-megfigyelő állomások.
Arról viszont jóval kevesebb forrás szól, hogyan dolgozott és gondolkodott egy hétköznapi csillagász, hogyan élte meg a hidegháború kiéleződését vagy éppen az enyhülés éveit.
Iván ezeket a történeteket mesélte el nekem. Rengeteg olyan anekdotát hallottam tőle, amelyeknél rögtön azt éreztem: ezt szeretném valamilyen formában beépíteni a regénybe.
Amikor megkerested, azonnal benne volt a dologban?
Abszolút. Ez önmagában is megtisztelő volt, mert úgy kerestem meg, hogy van egy regénytervem, de nagyon kevés háttéranyag áll rendelkezésemre. Elmondtam neki, hogy valószínűleg lesznek együgyűnek tűnő kérdéseim, és szeretném elkerülni, hogy a könyvbe olyan tévedések kerüljenek, amelyek egy csillagász számára azonnal szemet szúrnak.
Közben láttam rajta ugyanazt, amit a nagyszüleim generációján is. Eljutunk egyszer egy olyan életkorba, amikor az ember legfontosabb kincseivé a saját történetei válnak.
Nekem régóta vesszőparipám, hogy nem kérdezzük eleget az idősebb generációt, ezért rengeteg emléket és tapasztalatot veszítünk el. Ivánt viszont koncentráltan tudtam kérdezni, ami kivételes helyzet volt.
Nagyjából három-négy alkalommal találkoztunk. Meghívott a lakására, órákon át beszélgettünk, és végtelen türelemmel mesélt a korról, a tudományról és a csillagászatról. Én lelkes laikusként sok mindent értek ebből a világból, sok mindent pedig nem. Ő pedig ugyanolyan türelemmel magyarázta el nekem a kozmológiai állandót, mint a korszak történelmi hátterét.
Az anekdoták mellett a valóságban be nem következett történetekkel is színesedett a regényed. Hogyan kezelted, irányítottad a valós és a fiktív sztorielemek kapcsolatát?
Mindig elég szabadon. Ha két történet vagy szereplő a valóságban akár találkozhatott volna, de ez nem történt meg, és a találkozás segít jobban megérteni a korszakot vagy előreviszi a történetet, akkor nem félek meglépni.
James Michener Space című regénye nagy hatással volt rám ebből a szempontból. A könyv az amerikai űrprogram történetét követi a második világháború végétől az Apollo-korszak lezárulásáig.
Hosszú száz oldalakon át szigorúan követi a történelmi tényeket, aztán egyszer csak meghoz egy merész döntést: megír egy olyan Apollo–18 küldetést, amely a valóságban soha nem történt meg.
Ettől még nem válik hiteltelenné az addigi történet, csupán felteszi a kérdést, hogy mi lett volna, ha.
Én is hasonló szabadsággal dolgoztam. Carl Sagan például soha nem járt Magyarországon, de érdekes volt eljátszani a gondolattal, milyen hatása lehetett volna egy olyan karizmatikus tudósnak és ismeretterjesztőnek, mint ő, itt a Vasfüggöny mögött. Ezek számomra izgalmas irodalmi kísérletek, amelyeket minden további nélkül vállalok.
Kajetán Andor, a főhős nemcsak csillagász, hanem apa is. Ez mennyire alakította a viselkedését egyes helyzetekben?
A szülőség szerintem az emberi lét egyik legnagyobb misztériuma. Nagyon kevés olyan emberrel találkoztam, aki a gyereke születése után ugyanúgy tudott működni, mint előtte. Le a kalappal azelőtt, aki képes erre, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez lenne a természetes. Egy gyerek érkezésével ugyanis óhatatlanul átrendeződnek a prioritások. A szakmai ambíciók vagy a saját tehetségünk csiszolása háttérbe szorulnak, mert az elsődleges az lesz, hogy életben tartsunk egy kis embert, később pedig segítsünk neki önálló emberré válni.
Kajetán Andor esetében ezért különösen érdekelt, hogy egy ilyen helyzetben hogyan próbálja megóvni a lányát attól a világtól, amelyben ő maga mozog.
Hogyan tarthatja távol a politikai és erkölcsi dilemmáktól úgy, hogy közben előbb-utóbb mégis fel kell készítenie arra, milyen világban kell majd helytállnia?
Ez bármelyikünk életének dilemmája lehet.
Igen, és valószínűleg száz évvel ezelőtt is ugyanilyen dilemma volt. Talán kevesebbet beszéltek róla a szülők, és kevesebbet elemezték saját magukat. Ma sokkal több eszközünk van arra, hogy töprengjünk ezeken a kérdéseken, és sokkal több helyről kapunk hozzá impulzusokat is. Attól azonban ugyanaz az alapvető aggodalom dolgozik bennünk, mint korábban: hogy vajon jól csináljuk-e, és meg tudjuk-e adni a gyerekeinknek azt, amire valóban szükségük van.
Andort a körülményei befolyásolják, és a politikai körülmények is nyomást gyakorolnak rá, de lehet a tudomány valaha befolyásolásmentes? Vannak költségek, politikai szándékok, ezektől nehéz elvonatkoztatni….
Szerintem mindig kérdés, hogy egy ösztöndíj, egy támogatás vagy akár egy politikai rendszer milyen hatással van a tudományra. A lényeg azonban nem az, hogy van-e befolyás, hanem az, hogy torzítja-e az eredményeket. Az elmúlt hónapokban láttunk olyan közvélemény-kutatásokat, amelyek nyilvánvalóan politikai szándék mentén torzultak. A tudomány viszont alapvetően empirikus: a csillagászatban meghatározhatók bizonyos távolságok, mérhetők bizonyos fizikai adatok. Ha ezek torzulnak, akkor már nem beszélhetünk független tudományról.
A kulcskérdés szerintem az, hogy a számok valóban azt mutatják-e, amit a kutatás eredményei kiadnak. Ha igen, akkor a finanszírozás önmagában még nem feltétlenül probléma.
Az viszont már más helyzet, ha a támogatás kimondva vagy kimondatlanul elvárja a kívánt eredményt. Ha a kutatás célja az, hogy minél többet tudjunk meg a világról vagy a világegyetemről, akkor nehéz politikai befolyásról beszélni. Ha viszont az eredményeket egy ideológia vagy hatalmi érdek szolgálatába állítják, akkor már torzul a rendszer. Ahogy a kompromisszumoknál, itt is nagyon vékony a határvonal.
És a művészet tud befolyásmentes lenni? Íróként neked is van polgári foglalkozásod mert meg kell élni, más írók is lapot szerkesztenek vagy kiadóban dolgoznak, mert az írásból megélni, nem tudom, hogy ki lehet-e mondani…
Ebből nagyon kevesen tudnak megélni, ezt nyugodtan ki lehet jelenteni, nem titok. Persze akad néhány kivétel, de a legtöbb írónak van valamilyen polgári foglalkozása, vagy olyan vállalkozása, amely lehetővé teszi számára, hogy az ideje egy részét az írásra fordítsa. Magyarországon az írás önmagában ritkán biztosít megélhetést, ezért a legtöbben több lábon állnak.
Így mennyire maradhat befolyásmentes a művészet, hiszen a megélhetésért is tenni kell mellette?
A művészetnek ideális esetben függetlennek kellene lennie a politikai nyomástól, de akkor is sokat elárul egy korról, ha nem az. A tudományban vannak mérhető eredmények, számok és adatok, amelyek leírnak egy jelenséget, a művészet ezzel szemben az ember viszonyát mutatja meg a világhoz. Egy olyan regény, amely nyíltan egy ideológia szolgálatában születik, ugyanúgy elárul valamit a társadalomról és a hatalomról, mint az, amelyik éppen ezek működését próbálja kritikusan feltárni.
Jó példa erre Mihail Solohov Csendes Donja és Alekszand Szolzsenyicin Gulag-szigetvilága. Mindketten Nobel-díjat kaptak, de egészen más viszonyban álltak a szovjet rendszerrel.
Solohov műve a szovjet eszmevilág egyik fontos irodalmi emlékműve lett, Szolzsenyicin pedig a rendszer legsötétebb oldalát mutatta meg. Mégis mindkettő fontos korrajz. A művészet ereje éppen abban rejlik, hogy akkor is üzen valamit egy korról, amikor a hatalom mellett beszél, és akkor is, amikor vele szemben.
A te polgári foglalkozásod a kiadód kommunikációs vezetői posztja. Ebben a sapkában hogyan látod a magyar irodalom, könyvkiadás helyzetét?
Az, hogy a könyvpiac forgalma évről évre mutat némi növekedést, a felszínen mindenképpen pozitív üzenet. Hogy ebben mekkora szerepe van például a könyvár-törvénynek, az már egy összetettebb kérdés. Az viszont biztos, hogy a magyar könyvkiadásban dolgozni folyamatos küzdelem.
Minden könyves szakembernek megvannak a saját „szerelmei”, azok a műfajok vagy könyvek, amelyekért különösen rajong. Csakhogy az irodalmi széljárás nem mindig ezeknek kedvez.
Ha azonban az egész piacot nézem, akkor a legnagyobb problémának a túltelítettséget érzem. Elképesztő mennyiségű könyv jelenik meg Magyarországon, majdnem annyi, mint Németországban, miközben a két piac mérete össze sem hasonlítható. Ehhez jönnek még a hibrid- és magánkiadások, amelyek szintén átalakítják a hagyományos kiadói modellt.
Komoly kihívás az is, hogyan lehet egy sikeres magyar könyvet külföldre eljuttatni. Rengeteg olyan kötet jelenik meg itthon, amelynek szerintem lenne nemzetközi potenciálja, de ehhez stabil fordítástámogatási rendszerre és tudatos építkezésre lenne szükség. Közben a piacot folyamatosan külső tényezők is alakítják, a papíráraktól az árfolyamokig, miközben belső problémákat is termel magának.
A könyvfogyasztási szokások ugyanakkor nagyon sokat elárulnak rólunk.
A Covid idején például látványosan megerősödött a romantikus irodalom és a horror. Mintha az emberek egy része a világvége-forgatókönyveket kereste volna, a másik része pedig a reményt és a happy endet. Ebből a kettősségből nőtt ki a romantikus könyvek robbanásszerű sikere is.
Ami pedig a kiadói munkát illeti, mindig az egyik legnehezebb kérdés, hogy mire lesz kíváncsi az olvasó két-három év múlva. A könyvkiadás ugyanis hosszú távra tervez. Egyszerre kell önazonosnak maradni, gondozni azokat a könyveket, amelyekben hiszünk, és közben piacképesnek is lenni. Ezen a nagyon vékony határvonalon egyensúlyozunk folyamatosan.
És akkor még nem beszéltünk a médiáról. A kulturális újságírás tere egyre szűkül, egyre kevesebb olyan felület és újságíró marad, amely egy könyvvel vagy egy szerzővel érdemben tud foglalkozni. Így ma már még potenciális sikerkönyv esetében sem magától értetődő, hogy megkapja azt a figyelmet, amelyet korábban, vagy ami járna neki.
Neked mi a szerelemzsánered?
Alapvetően szépirodalom-párti vagyok. A szívemhez legközelebb talán a második világháború utáni amerikai irodalom áll, olyan szerzőkkel, mint John Updike, Philip Roth vagy Don DeLillo. DeLillo különösen nagy kedvencem. Kár, hogy a magyar olvasó alapvetően nem tud rezonálni vele.
Ebben a világban ráadásul nagyon sok olyan posztmodern családregény született, amelyeket kifejezetten szeretek. Ugyanakkor olvasóként azt is látom, hogy ezek közül DeLillóhoz hasonlóan sok valószínűleg soha nem jelenik meg magyarul, mert egyszerűen túl szűk lenne hozzá a közönség. Ettől még számomra ezek jelentik az irodalmi otthonosság érzését.
A Népszavának adott interjúban elárultad, hogy a regény végén olvasható Horányi Hanna-vers valójában a te versed. Vannak terveid líra terén is?
Nincsenek, Isten ments!
Isten ments?
Igen, mert nálam fejben mindig nagyon élesen különvált a líra és a próza, bár könnyen lehet, hogy rosszul gondolkodom erről. Én prózaíró vagyok, sőt ma már inkább regényíróként próbálom meghatározni magam.
A líra hangütése, működése és logikája teljesen más világ számomra.
Ráadásul van még egy apró titkom: a mai kortárs költészettel nehezen találom meg a közös hangot. Weöres Sándort vagy Pilinszkyt a mai napig örömmel olvasom újra, de a kortárs magyar lírával vagy a slam poetryvel sokszor nem tudok igazán kapcsolódni. Tudom, hogy Magyarországon sokan úgy gondolják, minden író egy kicsit költő is, és minden költő egy kicsit író, de én ezt a két területet külön kezelem. Szerintem nehezebb az átjárás, mint gondolnánk.
A vers ezért inkább kísérlet volt a regényben. A történetből és a főhős életéből természetesen következett, ezért bekerült a könyvbe. Ha nem lett volna rá szükség, valószínűleg gondolkodás nélkül kihagyom.
Két magyar csillagász különös története Hell Miksa és Sajnovics János viszonya, melyről Vetle Lid Larssen írt nagyregényt.
