Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Több mint 250 ezer négyzetkilométernyi erdőt telepített Kína az 1970-es évek vége óta, hogy megállítsa a Góbi sivatag előretörését. A gyakran a környezetvédelmi törekvések szimbólumának tekintett projektről, a kínai Nagy Zöld Falról azonban most bebizonyosodott: nem várt következményei is szép számmal akadnak.
Hogyan lehet megállítani egy sivatag előretörését, csökkenteni a porviharok hatását, és megvédeni a földműveléssel foglalkozó közösségeket? Fákkal – gondolták Kínában, és ennek megfelelően is cselekedtek: az 1970-es évek vége óta elképesztő mennyiségben telepítettek erdőket a Góbi határára.
A fásítás nem várt hatása
A Nagy Zöld Fal (hivatalos nevén Three-North Shelter Forest Program) nevű projektet általában mint a környezet védelmét célzó kezdeményezések etalonját szokták emlegetni, és a pozitív megítélés sokáig megalapozottnak is tűnt. Hiszen mi lehetne a probléma mintegy 260 ezer négyzetkilométernyi erdő telepítésével, az ország fákkal borított területének 10 százalékkal történő megemelésével?
Az Earth’s Future nevű szaklapban megjelent tanulmány szerint az, hogy a hatalmas mennyiségű erdő felborította a régió vízháztartását. A fák olyan mértékben növelték meg a párolgást, hogy hatására a keleti monszúnos és az északnyugati területeken egyértelműen csökkent a csapadék mennyisége.
A víz persze nem tűnt el: a Tibeti-fennsíkon érezhetően több csapadék hullott a 2001 és 2020 közötti időszakban.
Mint egy hatalmas vízpumpa
Ez persze az érintett területeken élő gazdáknak és helyi közöségeknek nem sok vígaszt jelent: számukra a változás azzal jár, hogy kutak, amelyekből korábban az egész száraz évszakban lehetett öntözni és itatni, hamarabb kiszáradnak, az öntözőszivattyúkat pedig többet kell használni, ami magasabb villanyszámlákat eredményez.
Pedig a Nagy Zöld Fal célja épp az lett volna, hogy megvédje a gazdaságokat a Góbi sivatagtól és az onnan érkező porviharoktól. Hol csúszhatott a projekt félre?
A mintegy 4800 kilométer hosszan elnyúló fal növesztéséhez sok helyen nyárfákat használtak: a zöld övezet néhol inkább hasonlít monokultúrás ültetvényre, mint valódi erdőre. Ennek a fafajtának kétségtelenül vannak előnyei, például roppant gyorsan nő. Ám hátránya is akad, nagy a vízigénye. Az így létrejövő erdők óriási vízpumpákként működnek: mélyre nyúló gyökereikkel kiszivattyúzzák a talajból a nedvességet, és párolgás, valamint transzspiráció révén a levegőbe juttatják azt. Noha a folyamat révén hűl a felszín, a nedvesség a széllel más területekre, például a Tibeti-fennsíkra jut.
A talajvíz nagyrészt változatlan mennyiségéből így kevesebb jut a gazdáknak: épp az a zöld fal szívja el előlük, amelyet a védelmükre hoztak létre.
Mélyfagyasztott méhek a sivatagban
A sivatag megállítására a kínainál szerencsére jobb példát is lehet találni az utóbbi évekből. A homok és a szárazság, a használhatatlan, művelésre alkalmatlan földterületek terjedésének megállítása az afrikai kontinensen élőknek is életbe vágó kérdés. Alapelgondolásuk hasonló volt a kínaiakéhoz: egy zöld falat létrehozni növényekből, amelyek határt szabnak a Szaharának. Először itt is fákkal próbálkoztak, ám hiába: a fásszárúak nem maradtak meg. Felmerült, hogy beporzókkal lehetne segíteni a növényzet gyarapodását és terjedését, ezért méheket szállítottak a sivatag peremére.
Nem is akármennyit: a fagyasztott kaptárakban több millió méh érkezett a Szaharába.
A szörnyű hőségben azonban a legmelegtűrőbb méhek sem tudtak életben maradni. A forróság megolvasztotta a méhviaszt, így a kolóniák otthona is veszélybe került. A rovarok nem tudták magukat kellőképp lehűteni a kasban, és előbb-utóbb elpusztultak.
A földdel kell kezdeni
A kutatók rájöttek, hogy amíg a talaj nem képes támogatni az életet, minden próbálkozásuk kudarcra van ítélve. A megoldást tulajdonképpen egy meglepően egyszerű húzás hozta meg. Félhold alakú, sekély gödröket ástak a földbe, amelyek megoldották a régió legnagyobb problémáját: a víz megtartásának kérdését. A keményre száradt talaj ugyanis a lezúduló csapadékot nem tudta beszívni, és a víz egyszerűen átfolyt a területen.
A félhold alakú gödrök épp annyira lassították és tartották meg a nedvességet, hogy a talaj fel tudott puhulni, és be tudta szívni a víz egy részét.
Így már a mélyedésekbe elvetett, roppant szárazságtűrő helyi fűfajták is meg tudtak telepedni. A folyamat innentől beindult: a fű előbb csak a gödrökben, majd a mélyedések közötti területeken is nőni kezdett, a talaj összetételének, nedvességtartalmának és struktúrájának javulásával bokrok, majd fák telepedtek meg, a hűvösebb közegben madarak és rovarok, köztük méhek jelentek meg.
Noha az afrikai folyamat hosszú időt vesz igénybe, azokat a területeken, ahol korábban csak betonkeményre száradt, szikkadt talaj volt, amelyben szinte semmi nem élt meg, ma zöldellő rétek, bokrok és fák borítják.
Nemcsak egy sivatag előretörése, egy tó visszahúzódása is komoly problémákat okozhat egy helyi közösségnek: így járt Moynaq városa, amelyről ma már nehéz elképzelni, hogy valaha nyüzsgő halászkikötő volt.
