Régi festmény a falon, porcelán a vitrinben, retró tárgy a nagyszülők lakásából. Könnyen lehet, hogy értékesebbek, mint gondolnánk. Megyesi Balázs műtárgyszakértő szerint a magyar háztartásokban ma is bukkannak fel meglepő kincsek, ha nyitott szemmel járunk.
A szakemberrel a műtárgypiac változásairól, gyűjtőkről és arról beszélgettünk, hogyan ismerhetjük fel, ha kincs lapul az otthonunkban.
Néhány hónappal ezelőtt egy este kinéztem az ablakon, és azt láttam, hogy a szomszéd ház összes nappalijában ugyanaz a televíziós műsor fut. Pont, mint a ’80-as években, mikor még csak egy adás ment a tévékben. Hogyan változott meg a munkád a Kincsvadászok óta?
Elképesztően sok pozitív visszajelzést és rengeteg kérdést kapok az utcán, és az online térben is. A napi üzenetek száma bőven átlépte a százat, emellett számtalan egyéb megkeresés is érkezik. Ez fárasztó, de nagyon jól esik. Ma is a Paulay Ede utcában álltam, amikor odajött hozzám egy úr azzal, hogy két napja elküldött nekem egy cicás festményt, és kíváncsi, mi a véleményem róla. Kicsit vicces volt, de mondtam, hogy jó, akkor nézzük meg együtt.
Nagyon örülök annak, hogy egy teljesen fiatal generáció kezd rászokni arra, hogy régiségpiacokra járjon. Én a múzeumi rendszerben is dolgozom, meg a Vigadóban is, és igenis látok nagy fejlődést abban, hogy a srácok és a lányok talán jobban lehajolnak ezekhez a tárgyakhoz, és észreveszik, hogy ilyen műtárgyak között élnek.
Mit gondolsz, tényleg rejtőznek kincsek a magyar háztartásokban?
Én azt gondolom, hogy igen, és talán az átlagnál még mindig több, mint Európában. Ez azért van, mert a második világháború környéke és az azt követő évek nagyon megtépázták a magyar ősgyűjteményeket. Gyakorlatilag a nagypolgári gyűjtemények sokszor szétszóródtak, és emiatt nagyon sok tárgy vándorolt el különféle, sokszor egészen furcsa módokon.
Mi az, amit most leginkább keresnek a gyűjtők? És mennyire befektetés ma egy műtárgy?
Várjunk, tisztázzunk pár fogalmat. A gyűjtő és a befektetés nem feltétlen jár kéz a kézben. A gyűjtő nem befektetésnek vesz, mert a gyűjteményét akarja gyarapítani. Az alapvető pszichológiai dolog mindig az, hogy ő alkot egy egészet, egy gyűjteményt. Ez nemcsak birtoklásvágyról szól, hanem egy szellemi alkotásról.
Az igazán nagy gyűjtő mindig alkotó ember, aki nem vászonra fest, hanem gyűjteményeket konzervál, mozaikokat illeszt össze, és viszi tovább azt a művészeti vagy egyéb műtárgyi történetiséget, amit fontosnak tart.
A befektető az más tészta. A befektető fogalmába szerintem most ne menjünk bele, mert én nagyon másképp gondolkodom a befektetésről, mint a műtárgyról. Én soha nem tudtam a műtárgyat teljesen financiális alapon kezelni, és valószínűleg nem is fogom egész életemben. Nekem ez mindig érzelmi kérdés.
Ezért azt szoktam mondani, amikor jönnek hozzám, hogy mibe fektessenek be, azt válaszolom általában, hogy amibe tetszik, drága barátom, mert senki nem tudja a jövőt. Mert ha veszel valamit, és beteszed a polc mögé, a könyvek mögé, leteszed a garázsba vagy a trezorba, annak az én olvasatomban kevesebb értelme van. Ezzel a módszerrel nem tudok azonosulni, ezért nem is tudok rá jó tanácsot adni.
Nekem a gondolkodásom egy picit ennél talán túlmutatóbb, ugyanakkor földhözragadtabb, mert szerintem a műtárggyal élni kell. A műtárgy azért készül, hogy éljünk vele.
Azért léteznek trendek a műkincs piacon?
Ez egy harmadik pillér. A gyűjtők is hathatnak egymásra. Néha fókuszpontba kerülnek új vagy kevésbé megismert dolgok, és akkor hirtelen kitágul a nézőközönség számára. Ilyen volt például az elmúlt időszakban a modern, hatvanas-hetvenes évek művészete, amit mostanra jó helyre tettünk, és értékelni tudjuk. Ez mindig változik, pont úgy, mint a divat.
Az is befolyásolhatja egyébként, hogy milyen kiállításokat rendeznek akár Magyarországon, akár Európában, milyen könyvek íródnak, és mik kerülnek a figyelem fókuszába.
A te életedben melyik volt az a tárgy, amelynek a története vagy az értéke a legtöbbet jelentette számodra?
Van egy cukordobozom, ami egy nagyon érdekes tárgy. Az Ecseri piacon vásároltam húszéves koromban, mikor másodéves egyetemista voltam. Nagyon tetszett, de jött a nyár és eladtam egy kereskedő-gyűjtő ismerősömnek. Akkoriban kerestem is rajta. Majd most 16 évvel később a Falk Miksa utcában jártam, és egy kirakatban megláttam ezt a cukordobozt. Egy-két sérüléséből teljesen biztos voltam benne, hogy ez az a cukordoboz, ami az enyém volt korábban.
Bementem és megvásároltam, de előtte megkérdeztem, hogy kitől vette. Az illetőt ismertem a gyűjtői körből, felhívtam, és végül felgöngyölítettük, hogy körülbelül öt-hat kézen ment át ez az ezüst cukordoboz, mire visszakerült hozzám. Most minden nap tudok gyönyörködni benne.
Megyesi Balázs művészettörténész az ELTE-n végzett, de már egyetemi évei alatt a régiségpiacokon tanulta a szakmát. Nemzetközi szakértők mellett dolgozott, eleinte sofőrként és hordárként segítve őket – csak azért, hogy közelről láthassa a műtárgyak világát, és tanulhasson a tapasztalt szakemberektől.
Mit tanácsolnál, mire figyeljünk, ha régi tárgyakat örökölünk a felmenőinktől? Hogyan ismerhetjük fel, hogy nem egy egyszerű festmény vagy porcelán került a birtokunkba?
Tisztában kell lennünk azzal, hogy a független értékbecslő segítsége mennyire fontos. Ez az értékbecslő lehetőleg ne ingyenes legyen, és ne engedjünk fel bárkit a lakásunkba, mert értékeket őrzünk. Aki ingyen beszél, az valahol máshol akar majd keresni. Ez ugyanolyan szakma, ugyanolyan tudást igényel, mint bármely más szakértési területen.
Ha bizonytalanok vagyunk, menjünk el bátran más szakértőhöz is. Semmiképpen ne érezzük azt, hogy nyomás alatt vagyunk, hogy el kell adnunk valamit. A nagy döntések előtt mindig igyekezzünk aludni egyet, és kérdezzünk meg más véleményeket is.
Nagyon figyeljünk arra is, hogy ma sokan használnak különböző képkeresőket, ChatGPT-t, mesterségesintelligencia-alapú segítségeket. Ezeket segítségként fogjuk fel, ne pedig biztos támpontként, mert nagyon félre tudnak vinni.
Ha körbenézünk egy átlagos magyar háztartásban, melyik az a tárgytípus, amiről legkevésbé gondolnánk, hogy értékes lehet?
A lakberendezésünkben sok olyan dolog lehet, ami nem feltétlenül néz ki műtárgynak, mégis értékes. Ilyenek például a hatvanas évek tárgyai, amelyek között felnőttünk. Tipikus eset, hogy megszokta őket a szemünk, ott voltak mindig a szülők vagy a nagyszülők polcán, ezért nem gondoljuk, hogy ritkák vagy különlegesek lehetnek. Én azt mondom, hogy bármilyen szegmensben lehetnek különlegességek. Nyitott szemmel kell léteznünk.
Olvasd el a következő cikkünket is, amelyben eláruljuk, hogy a világ mely pontján találhatunk drágaköveket.
