Tompika, az orangután már többször szabotálta kifutója áramellátását, Easy Boy, az orrszarvú fitneszvacsorát fogyaszt, míg a szalamandrakölykök átmenetileg a rovarházban csöveznek. Az Állatkertben a látogatók távozása után is izgalmas élet zajlik, amelybe havonta egyszer bárki beleshet.
Már a római birodalom idején is léteztek állatkertek, hisz a gyarmatokról sok egzotikus állattal érkeztek haza a hódítók, s ezeket a szabad polgárok pénzért megnézhették. Az első modern értelemben létrehozott állatkert Bécsben nyitotta kapuit 1753-ban. A budapesti kert a 12. legrégebbi a világon. Az 1866-ban Pesti Állatkert néven nyílt létesítmény alapításában nagy szerepe volt Xántus János földrajztudós utazónak is, akiről az a hír járja, hogy Karl May, sok népszerű indián könyv szerzője, róla mintázta Old Shatterhand figuráját.
„Az állatokat jól megetettük, reméljük, mindenki épp bőrrel megússza.” Ezekkel a szavakkal köszöntötte a „Színfalak mögött” elnevezésű sétára egybegyűlteket Sebestyén Zsolt, a Fővárosi Állat- és Növénykert szakembere. Legalább 40 fős csapatunkat három részre osztották, így jómagam és társaim Huszár György szakvezetővel indultunk az izgalmasnak ígérkező estére.
Lajoska csempéz, Vilike csavaroz
Az állatkerti séta négy helyszínre vitt bennünket, bár kísérőnk szívesen mesélt minden olyan állatról, aminek a kifutója mellett elmentünk még akkor is, ha az állat éppen nem látszott. Így hallhattunk sztorikat három orángutánról: Lajoskáról, Vilikéről és Tompikáról. Lajoska festett és szerette a csokit, ezen kívül a barterügylet jellegét is hamar megtanulta. Amikor lakhelyén néhány csempedarabot hobbiszerűen leszedett a falról, ápolója egy-egy csempéért cserébe csokoládét kezdtek adni Lajoskának. S mivel egy idő után Lajoska már törte is a csempelapokat, csak fél csempét adott, így a fizetésként kapott csokoládét is kénytelen volt felére csökkenteni a szakember. Vilike pedig szakszerűen tudott bánni a csavarokkal, mindent létezőt annyira meghúzott, hogy ember legyen a talpán, aki azokat kicsavarja. Tompika elég hamar rájött arra, hogyan tudja megszakítani a villanypásztor áramkörét egy ronggyal. Huszár György szerint az Állatkert levegőjében vagy vízében lehet valami, mert minden állatból vagy mérnök lesz vagy művész.
A süni harap, de mégsem
Sétánk első állomása az Állatorvosi rendelő volt. Beteg állattal szerencsére nem találkoztunk, pusztán néhány apró rigóval és egy kéttagú süncsaláddal. Sok kisállatot kap mostanában az Állatkert, többnyire az árvíz sújtotta területekről, ezeket ápolják, mielőtt szabadon bocsátanák őket. Minden figyelmeztetésre fittyet hányva - miszerint a kis sün haraphat - hagytam, hogy a tüskés a tenyerembe másszon. Nem tudom mekkorák a fogai, de gyanítom, hogy játékos kedvében a macskám nagyobb kárt tud bennem tenni.
A rendelőbe érkező helyi állatok kábításához használt altatópuskát is megnézhettünk, illetve a színes bojttal ellátott repülőfecskendőket, különböző méretű tűkkel, hisz nem mindegy, hogy egy kisebb rágcsálót, egy farkast vagy egy elefántot céloznak meg. Az állat aztán megérkezik a műtőbe, amit nekünk egy bólogató fejű buldoggal illusztráltak.
Bojszi, a hisztis orrszarvú
Következő állomásunk a Szavannaház volt, ahol Easy Boy, becenevén Bojszi, az orrszarvú várta vacsoráját, egy hatalmas láda almát. S a fő attrakció az volt, hogy az ételt mi, a látogatók, szervírozhattuk. Persze nem úgy, mint ahogy a szomszédos Gundelben tennék, hanem megfogtunk egy-egy almát és bedobtuk az orrszarvú karámjába, figyelve arra, hogy ne őt célozzuk meg. Hamar elfogyott a láda gyümölcs, Bojszi gyorsan felfalt mindent, majd hangos hisztibe és rohangászásba kezdett. Nyilván a kifutóra akart kimenni, pedig alig félórája volt még csak a házban.
Ha már a Szavannaházban voltunk meglátogattuk a 38 és 39 éves Hellát és Cittát, a két ázsiai elefántot. Apropó, ha véletlenül látnak egyszer egy elefántot egy fa mögött, meg tudják mondani, hogy az afrikai vagy ázsiai? (Nem, a füle se látszik, az egyszerű lenne.) A megoldás a háta, az ázsiainak domború, az afrikainak pedig homorú.
A vadkutya este vígad, a medvéket szigorúan őrzik
A nagytermetű hölgyek után a medvék felé igyekeztünk, de a szurikáták mellett nem lehet csak úgy elsétálni, főleg mivel most kicsinyeik is vannak. Majd jöttek az ázsiai vadkutyák, akiket a Dzsungel könyve rajongói dól néven ismerhetnek, mi nemes egyszerűséggel csak vörös kutyának hívtuk őket. Mostanában sűrűn megfordultam az Állatkertben, de a dólokat eddig csak aludni láttam, most pedig rohangáltak, ettek, vagy épp fürödtek apró tavukban. Nehéz volt tőlük elszakadni, igazán kedves a pofájuk, de várt bennünket a medve-lak.
Szokatlan látvány fogadott ott bennünket, hisz többnyire a sétányról nézi az ember az állatokat, de a legszigorúbb börtön biztonsági kapuival és záraival versenyző medvebelsőre nem számítottam. Pedig kellett volna, a medve sem az a fajta, aki szép szóra bent marad, míg ápolói kiteszik a friss ételt és rendet raknak a kifutón. Az itt lakó három szíriai barnamedve és a személyzet különválasztásáról többszáz kilós rácsos és tömör ajtók gondoskodnak. Az érdekes az egészben pedig az, hogy Veronika, az ápoló, egy roppant vékony és filigrán termetű fiatal nő, aki mosolyogva bíztat mindenkit, hogy próbálkozzunk egy ajtónyitással, s már mutatja is melyik kart kell tekerni. Nem könnyű feladat, most már értem hogyan tartja formában magát Veronika, és akkor még nem is beszéltünk a temérdek mennyiségű étel hordozásáról.
Én a vízilovakkal vagyok
Utolsó állomásunk felé megállunk pár percre a vízilovaknál. A hangulat már annyira oldott, hogy Huszár György - aki jó szakember, és remek előadó - elsüt pár állatos viccet, aztán mesél a vízilovakról is. Mindeközben a fölöttünk lévő ágakon hangos szárnycsapdosásra kapom fel a fejem, kissé ijedten, hisz itt mindig történik velem valami. Túravezetőnk azonnal megnyugtat, csak a gyöngytyúkok gallyaztak fel, vagyis helyezkedtek a magasba az éjszakai alváshoz.
Az ezerlábú pont olyan, mint egy zuhanycső
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel - Dante sorai jutnak eszembe, nem véletlenül, számomra az est legfélelmetesebb helyszínére érkeztünk. A Rovarház gyönyörű épületében szűk csigalépcső vezet az alagsorba, ahol maguk a rovarok laknak. Még szinte be se léptem, érzem, hogy mászik rajtam valami, de szerencsére nem. Óvatosan közelítek a terráriumok felé, ez nem az én világom, persze a kíváncsiság győzedelmeskedik. Szalamandrakölykök fogadnak, akik egy diplomamunka miatt vendégeskednek itt, majd Huszár György keze megtelik sok színes bogárral. Erőt veszek magamon, s mivel már nem élő példányokról van szó, közelebb lépek. Némi győzködés után én is kezembe veszem a rózsabogarak egyikét. Még nem múlt el minden veszély, mert azonnal előkerül egy óriás ezerlábú, ami karkötőként díszíti szakemberünk csuklóját. Itt kicsit tovább kell győzködni, hogy „pont olyan, mint a zuhanycső”, de a végén mély levegőt veszek és hozzáérek az állathoz. Ezek után a körülbelül 50 madárpók meg se kottyan, szerencsére ők gondosan elzárva maradnak. Egy levedlett skorpiópáncélt már rutinosan emelek meg, de azért a végén jól esik kimenni megint a szabadba. Gyakorlatilag térdig járok az új és hihetetlen élményekben, többen maradnánk még, de a Kertnek és munkatársainak is nyugovóra kell térni.
A jó két órás sétát mindenkinek csak ajánlani tudom, az állomások a havonta egyszer megtartott rendezvényen változnak, így többször is érdemes részt venni rajta.
