Ötből négyen gyilkolnánk

 

„Parancsra tettem” – hangzott el nagyon sokszor a náci bűnösök híres nürnbergi perében. Ez a védekezés arra ösztönözte a Yale egyik fiatal tudósát 1961-ben, hogy egy kísérlettel megvizsgálja, valójában mennyire vagyunk képesek gyilkolni akkor, ha parancsot kapunk rá. Az úgynevezett Milgram-kísérletben az alanyok kb. hatvan százaléka jutott el odáig, hogy kérésre/parancsra halálos áramütéssel sújtson valakit. Ennél is rosszabb eredményt hozott a kísérlet televízióra alkalmazott, modern verziója. Az egyik francia közszolgálati tévében néhány napja leadott ál-showban a neves műsorvezető és közönség bíztatásának hatására öt közül négyen csaptak (volna) halálra egy embert. Erősödik bennünk a gyilkos ösztön? A Díványon Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely (MR2-Petőfi rádió) válaszol. (Az eredeti kísérletről bővebben a wiki-n itt, a Magyar Narancsban pedig itt olvastunk, a televíziós showról pedig ez a hír szól.

Tari Annamária

Stanley Milgram az engedelmességről folytatott híres szociálpszichológiai kísérletét 1963-ban publikálta a Yale egyetemen. A mai hír, miszerint 47 évvel később rosszabb eredményekre lehet jutni egy tévécsatorna felvételén, kétféle dolgot igazol. Az egyik, hogy az emberek ma sem viselkednek másképp a fő tulajdonságok: a csoportban elfoglalt pozíció, a rangsor kivívása, a tekintélytisztelet és az engedelmesség tekintetében.
A másik, hogy ezek szerint mindig vannak olyan élethelyzetek, amikor a sodorhatók sodródnak, az önalávetők vakon engedelmeskednek, a gyengék örülnek a hatalomnak és élvezettel gyakorolják azt, ha lehetőséget kapnak rá. Még akkor is, ha erre jajkiáltásokat hallanak a másik oldalról.
Aronson (Társas lény c. művében) még olvashatunk vigasztaló sorokat a Milgram kísérletről. Eszerint nagyon befolyásoló tényező, hogy ki a kísérletvezető. Ha egy híres Yale tudós volt (akinek jóindulatot és feddhetetlenséget tulajdonítanak, nem pedig kegyetlenséget), akkor a résztvevők 65%-a maradt a kísérlet helyszínén. Amikor viszont egy külvárosi telep vezetője, akkor csak 48%-uk. 17%-kal többen szavaztak bizalmat tehát a szimpatikus tekintélynek és maradtak a helyszínen további áramütéseket adagolva. A Milgram az eredeti csoportot üzletemberek, értelmiségiek, hivatalnokok és munkások véletlenszerű mintájából állította össze. Tudjuk, hogy 62%-uk ment el a gyilkolásig, bár néhányukat nógatni kellett. De megtették.
A mai eredmények szerint ez 81%.
Mi gondoljunk magunkról?
Milgram kísérleteinek az idején pszichiátereket kérdeztek, mit gondolnak – elméletileg – hogyan viselkednének az emberek egy ilyen helyzetben, azok azt válaszolták: szerintük a személyek 4% menne el addig, amikor az áldozat már nem válaszol, és mindössze 1% folytatná a halálos dózisig.
A valóság rácáfol erre a hipotézisre.
Az embereknek több, mint a fele az ilyen szituációban kivetkőzik emberi mivoltából és alávetett módon engedelmeskedik a „parancsnak”. Most már csak az a kérdés, vannak-e ilyen parancsok az életben, amiket ugyan nem a kísérletvezető ad, de amiknek eredményeképpen másoknak fájdalmat és rossz érzéseket, esetleg félelmet vagy szorongást okozunk?
És mire véljük a nagyobb gyilkolási arányt? Egy mai thrillert nem vetíthettek volna 1963-ban. Akkor az emberek nem akartak ennyi vért és kínt látni. Elég volt az utalás és a fantáziája mindenkinek működött. Ma az Információs Korban - az indulattól átitatott névtelen kommentek világából nézve – már gyermekmesének tűnnek a korábbi képkockák.
A fogyasztói társadalomban nyíltabb az agresszió, mindennaposak az egyéni kínok, és a harcok. Megélhetésért, előrejutásért, pénzért és hatalomért.
A szociális engedelmesség szorosan együttjár a pozíció utáni vággyal. Tehát minél lejjebb áll valaki a rangsorban, annál inkább van szüksége magas fokú alávetési készségre. Ha most eszünkbe jut a „felfelé dörgözőzöm, alulra rúgok” eufemizáltan megfogalmazott népi bölcsesség, jó irányban gondolkodunk.
Az nem fog ész nélkül engedelmeskedni, vagy húzódozva bár, de mégiscsak megtenni a lehetetlent, akinek belső tartása, jó rangsorbeli helyzete, kiegyensúlyozott önértékelése van. Aki sajátmagát olyan embernek tartja, akit nem lehet kényszeríteni arra, hogy saját emberi érzelmeivel szemben cselekedjék. Aki tudja, hogy a képzeletbeli hierarchiában jogosan van ott ahol, mert ennyit tett érte, nem pedig a világot és mindenkit szidva áldozatként definiálja önmagát.
Az ember összetett lény. Több funkció és készség birtokosa. Képes dönteni és emlékezni mindarra, amit tett és nem felejti - rózsaszínben látva - , amit tenni szándékozott. A pozíció megtartásához állandó figyelem és készenlét kell. Az embernél is.
A csirkék mindössze két hétig tudják a rangsorban a helyüket, a csimpánzok akár több évig – írja Csányi Vilmos. Ez tehát egy biológiai örökségünk. Más kérdés, olykor tudjuk-e vállalni a következményeket, vagy inkább lennénk tollas kétlábúak....

Horváth Gergely

Talán mégsem kifejezetten az van, hogy ötből négyen gyilkolnánk, hanem inkább ötből négyen komoly gondjaink vannak azzal, hogy nemet mondjunk, még akkor is, ha ez a másik ember halálával jár. Nem mindegy. Azért nem mindegy, mert ez az eset arról is tudósít, milyen nehéz nemet mondani, és erre a „nem”-re lényegesen nagyobb eséllyel találunk rá magunkban, ha „csak” egy erősebb jelenlétnek engedünk, mintha vonzana az ölési vágy.

A helyzet az, hogy e „nem-mondás”-ra való képességünk jól jelzi, hogy szilárd talaj vagy jég van-e a talpunk alatt. Egy etikai vagy morális alapzat tiszta és erős értékrend esetében segít döntéseinkben: mi helyes és mi nem. Vagy: mit vállalunk be, és mit nem. Számomra rendkívül láttató a bűnbeesés mozzanata, legyen akár konkrét vagy metaforikus: a kísértésre előbb a Nő nem mond nemet, aztán a Férfi nem mond nemet a Nőtől érkező csábításra. Egyikük sem tartotta meg az Istentől kapott rendet – fel is borult. Ezzel a 21. században sem vagyunk másként, vagyis hacsak nem tartunk minden emberi életet egyformán fontosnak, simán belecsúszhatunk olyan szituációkba, amikor gyilkossá válunk.

Úgy vélem, a legtöbben mégis egyfajta etikai ingoványban járunk, melyben olykor szilárdabb, olykor süppedősebb a talaj. Alkalmi megfontolások többdimenziós koordinátarendszerében próbáljuk kijelölni a magunk helyes döntéseit. De mert az erkölcs is relatív, az érték értelme szituációtól függ. Abban például mindannyian megegyezünk, hogy hazudni csúnya dolog, de ha bírósági tárgyaláson csak adott történések egy részét mondtam el (egyébként igazul), akkor mégsem a teljes igazságot mondtam el.

A gyilkos ösztön mindannyiunkban ott van. Ha nem zárjuk rá határozottan a tiltás rácsát, megpróbál kiszökni. És nem azzal indít, hogy pisztolyt rántat velünk, hanem egyszerűen elkenjük a határokat, elfogadhatóvá teszünk a magunk számára olyan cselekedeteket, amelyektől nem alszunk jól. Ha nem veszünk tudomást a világ változásáról, ha nem reagálunk-e változásokra, könnyen idegenül járunk benne. Viszont ha kapaszkodónkat, az értékrendünket is a divatok diktálják, idegenek leszünk a saját magunk számára is. Akkor pedig könnyen arra ébredhetünk, hogy ismeretlenekre rákapcsoljuk a magasfeszültséget egy kamu tévéshowban. És akkor még szerencsénk volt.

Tari Annamária

Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus

Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik.

Horváth Gergely

Rádiós műsorvezető, író

1972-ben született Budapesten.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai.

Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.

Üzenj a szerzőknek

Hozzászóláshoz klikk ide