Lőrincz Gabriella 25 évig dolgozott a Magyar Televízióban. A legtöbben bemondónőként emlékszünk rá, ő maga viszont sokkal fontosabbnak tartja 12 részes filozofikus filmsorozatát. 2007-ben vonult vissza a tévézéstől; az utóbbi években Paál Zsuzsanna grafikus mellett könyvek készítésében vesz részt.
Lőrincz Gabriella arcát mindenki ismerte, aki az 1980-as években bekapcsolta a televíziót. Én is. A beszélgetés előtt eszembe jutott, ahogy gyerekkoromban, a kisszobában a piros Junoszty tévé előtt ülve várom, hogy kezdődjön az Esti mese, ő pedig megnyugtató hangján kíván jó éjszakát a kedves gyerekeknek, köztük nekem is.
Azóta eltelt negyven év. Egy novemberi estén, egy budai cukrászdában Lőrincz Gabriellával és Paál Zsuzsanna könyvtervező művésszel egy 19. századi francia szerző könyve kapcsán beszélgetünk. A Természetlátomások kettejük közös munkája; de mellette szó esik múltról, tanulságokról, okokról és célokról, a természet és az ember kapcsolatáról, és arról is, hogy mi dolgunk a világon.
Készültem én kérdésekkel, de bevallom, kicsit zavarban vagyok. Amikor tájékozódtam az életútjukról, munkásságukról, az volt a benyomásom, hogy két nagyon kreatív, gondolkodó és önmagával békében lévő, az élet értelmét kereső és talán már meg is találó nővel fogok ma beszélgetni.
Lőrincz Gabriella (nevet): Ez jön le rólunk?
Talán nem a legrosszabb első benyomás… De kezdjük ezzel a nagyon szép könyvvel, ami a szó szoros értelmében véve szép. Hogyan találtak rá Alphonse Karr könyvére?
Paál Zsuzsanna: Inkább azt mondanám, hogy a könyv, pontosabban egy idézet talált meg:
„Megfigyeltem a természetet és megtaláltam abban magamat.”
Vagyis, hogy mit jelent tulajdonképpen a kert. Nemcsak a növények társulása, hanem egy önreflektív helyzet, amit mi magunknak hozunk létre, azáltal, hogy szemlélődünk és alkotunk a kertben. Hasonlít Narcisszoszra, miként a vízbe belepillant, és meglátja benne önmagát. Elkezdtem keresgetni, hogy ki a szerzője ennek az idézetnek, végül egy antikváriumban megtaláltam ezt a könyvet, amit Alphonse Karr írt, egy francia szerző, aki a 19. században a Le Figaro főszerkesztője volt. Az első száz oldal nagyon tetszett, rögtön megjelentek előttem a képek is hozzá, és úgy éreztem, hogy szívesen dolgoznék vele, ha a szöveg kevésbé volna terjengős. Ekkor kapcsolódott be a folyamatba Gabi, akivel már korábban is készítettünk könyveket. Gyönyörűen átdolgozta a szöveget.
Lőrincz Gabriella: Két évig tartó folyamat volt, amíg megrövidítettem, helyenként újraalkottam a szöveget és közben megszerettem ezt a kort és az író világát. Ez egy levélregény, s az elkészült „leveleket” felolvasva, egyesével küldtem át Zsuzsának, hogy elkészíthesse a rajzait hozzá. Innen jött az ötlet, hogy hangoskönyv is szülessék belőle, hiszen így már a mai ember számára is könnyen befogadható. De ezt majd a mű eredeti címén lehet meghallgatni: „Utazás a kertem körül”.
Különlegesek az illusztrációk is.
Paál Zsuzsanna: Nem is annyira illusztrálni szerettem volna, hanem kinyitni egy kaput. Az volt a legfontosabb, hogy asszociálni lehessen a képekről. Ezért lett posztmodern stílusú a könyv képi világa. Azt jelenti, hogy különböző művészeti korokban használt stílusokat ötvöztem, és képi montázsokat alkottam, melynek része a szürrealista képi világ. De megjelenik stilizálva Alphonse Karr is, különböző élethelyzetekben, ahogy szemléli a kertet. Róla nagyon sok karikatúra készült, azok is inspiráltak, és a 19. század vizuális világa, amit aztán igyekeztem vegyíteni a modern montázstechnikákkal, ahol egy-egy kép több rétegből áll. A középkori kódexekben az ornamentális, nagyon gazdag képeknek az volt a szerepük, hogy aki a kódexet forgatja, nézegeti, megpihentesse a szellemét ezeken a képeken, egy kicsit meditatív állapotba kerüljön.
Nekem is az volt a célom, hogy hagyjak az olvasónak egy lélegzetvételnyi időt, miközben a képeket nézegeti, feldolgozza az olvasottakat.
Mint ahogy a kert egyik funkciója is az, hogy leüljünk, kicsit elidőzzünk, vagy végignézzük, ahogy leesik egy levél, és elcsendesedjünk a gondolatainkban.
Hogyan alakult ki a kettejük munkakapcsolata, együttműködése?
Lőrincz Gabriella: Ennek érdekes története van, és a megérzések világához kötődik. Ma már meggyőződésem, hogy az ember megsejti, kivel lesz dolga, feladata az életben.
Amikor találkozunk vele, valami furcsa izgatottság, nyugtalanság lesz úrrá rajtunk, érezzük, hogy történni fog valami fontos.
Az ember így van a férjével, mestereivel, barátaival, a sorsához szorosan tartozó emberekkel, és Zsuzsával kapcsolatban is ezt éreztem, amikor tizenhat évvel ezelőtt megszólítottam egy szolnoki filmfesztiválon. Eleinte nem rögtön találtuk meg, hogy mi a közös dolgunk, de csakhamar kiderült, hogy az ő könyvei lesznek köztünk a kapocs. Könyvbemutatók, majd szövegírások vezették be ezt a mostani, legnagyobb közös vállalásunkat, hiszen itt nem kevesebbről volt szó, mint felelősséget vállalni egy újjászülető könyvért, egy Franciaországban becsben tartott író örökségének egy darabjáért, a hazai közönséggel való megismertetéséért.
Zsuzsa, ön grafikus, festőművész, könyveket és enteriőröket tervez, emellett tanít is az ELTE tanárképzői karának mesterszakán. Hogyan kapcsolódnak össze ezek a területek?
Paál Zsuzsanna: Elég nagy egységet alkotnak bennem. A könyveimben magam csinálom a tipográfiát, a borítót, a tördelést, a nyomda-előkészítést, tehát mindazt, ami általában egy kiadó szokott, egyedül szeretem elvégezni. Megteremtek egy mikrokozmoszt, amiben, úgy gondolom, következetes minden. Az enteriőröknél is így gondolkodom: grafikusként tervezek bútorkárpitot, függönyt, lakástextilt, terítőt, és gyakran a ház bizonyos architekturális elemeit viszem át a textilre. Tehát minden mindennel összekapcsolódik, és bár más a médium, a gondolkodás ugyanaz. Ami a tanítást illeti, kortárs művészettel, múzeumi műhelymunkával és múzeumpedagógiával foglalkozom. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy mindig egy gondolathoz választok megfelelő felületet: textilt, papírt vagy vásznat, vagy régebben akár installációt is. A gondolat ugyanaz, csak más anyagon kerül a fényre.
Mit adhat ma, a 21. században egy szép könyv, egy elgondolkodtató festmény vagy grafika a nézőnek vagy az olvasónak?
Paál Zsuzsanna: A hallgatóknak tartott múzeumpedagógiai foglalkozásokon megfigyeltem, hogy ugyanarról a képről mindenki mást mond, mivel mindenki önmagáról beszél. A művészet azért is fontos, mert jobban meg lehet ismerni egy embert általa. A foglalkozásokon sok olyan saját élményű, önreflektív feladatsor van, ahol a hallgatók rájönnek saját magukkal kapcsolatban egy fontos felismerésre. Én a művészetben az őszinteséget keresem. Azt, hogy amit a művész ki akar fejezni, azt hitelesen fejezi-e ki.
Gabriella, önt az egész ország ismerte a 80-as és 90-es években. Hogyan lehetett akkoriban ezzel együtt élni?
Lőrincz Gabriella: Az első néhány év zavaró volt.
Előfordult, hogy megkérdezték utcán, piacon, hogy én vagyok-e Lőrincz Gabriella, és azzal kerültem ki a helyzetet, hogy „sokan mondják, hogy hasonlítok rá”.
Kibújtam a kérdés alól, hogy ne kelljen a civil szférámat megbontani. Nem akartam mindenáron úgy viselkedni vagy kinézni egy üzletben, mint a képernyőn, jobb volt a természetességet megélni. Az ember mindenhez hozzászokik egy idő után, és kétségtelenül voltak előnyei is ennek a dolognak. De azt hiszem, hogy nem merültem túlzottan bele. Az ember, amikor nyilvánossággal kapcsolatos foglalkozást vagy hivatást választ, azért teszi, mert mocorog benne valamiféle sejtés, hogy ez vezeti el az önismeretéhez, a kiteljesedéséhez. Visszatekintve, a pályámnak nem azt a részét tekintem a legizgalmasabbnak, hogy a televízióban bemondóként dolgoztam, bár a maga helyén és idején természetesen az volt.
Az emberek szeme előtt kellett szakmailag felnőnöm, ami azért kihívás volt.
Utólag azonban úgy látom, hogy az, hogy én a televízióban dolgozhattam, megszerezhettem bizonyos képességeket és készségeket, megismerhettem különféle technikákat és embereket, azt a célt szolgálta, hogy el tudjam készíteni a tizenkét részes sorozatomat.
A Világokon át – barangolás a metafizika birodalmában című sorozatról beszélünk, ugye?
Lőrincz Gabriella: Igen. Most úgy gondolom, hogy a bemondónőként eltöltött évek voltak a bevezető éveim, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy aztán elkészíthessem azt, amit valójában a lelkem el akart készíteni. Oka is, de célja is van a történéseknek. Belülről fakad valami mély tudásunk arról, hogy mi a dolgunk, milyen feladatokkal jöttünk, és milyen út vezet hozzá.
Mióta foglalkoztatja ez a kérdés?
Lőrincz Gabriella: 18 éves korom óta. Volt egy képzőművész nagynéném, Székely Gabriella, aki Balatonfüreden élt, nála gyerekeskedtem minden nyáron a nővéremmel együtt. Filozofikus alkatú művészember volt, aki kisplasztikákat, olajfestményeket, akvarelleket készített, de verselt is, és legfőképpen mélyen érzett és gondolkodott.
Mi átitatódtunk ezzel, és az ő kérdésfeltevései az élettel, a világgal, az életünk értelmével kapcsolatban belém is átszivárogtak.
Nem egyszer feltette a kérdést, persze költői kérdés volt ez, hogy az állatoknak miért kell szenvedniük. Ha a táplálékláncot nézzük, a kíméletlenség a törvény itt a Földön. De az ember is túl sokszor részese az állati szenvedésnek. Roppantul foglalkoztatta, hogy miért így épül fel a világ törvényszerűsége és rendje. Akkor én még csak pislogtam ezeken a kérdéseken, de később, amikor már illeszkedett a tematikába, amit a Világokon át sorozatban képviseltünk, egy egész adást szenteltem annak, hogy rákérdezzünk az élet érző, sebezhető jellegére. Ez nagyon komplex és fájdalmas kérdéskör, és nem szoktunk beszélni arról, hogy a dolgok fájnak. Az állatnak, a növénynek és az embernek is.
Milyen esélye lenne napjainkban egy olyan televíziós sorozatnak, amelynek a címében szerepel a metafizika?
Lőrincz Gabriella: Ez akkoriban is rétegműsornak számított, sőt, a csoda kategóriájába esik, hogy hét év alatt elkészülhetett tizenkét epizód.
De szerencsére a sors úgy rendelkezett, hogy megkaptam a segítséget az adott döntő pillanatokban, még akkor is, ha csak egy-egy ember által.
Természetesen olyanok is akadtak, akik akadályozták, de ez mindennel így van. Akkor nehéz volt ezt megélni, de később már az ember látja az összefüggéseket, hogy ez a dolgok természetéhez tartozik. Ha egy alkotás létrejön, mindig van fény és mindig van árnyék; poláris világban élünk, óhatatlanul egymásba játszik a kettő.
A sorozatban a tudomány, a művészet és a spiritualitás képviselőit is megszólaltatta. Melyik területről kapott releváns válaszokat?
Lőrincz Gabriella: Úgy válogattam a megszólalókat, hogy a lehető legtöbb olyan terület képviselje magát, amelyik hozzá tud szólni ezekhez a kérdésekhez. Teológus ugyanúgy megszólalt, mint pszichológus, művész, informatikus vagy kultúrantropológus. De a parapszichológus és a buddhista oktató is elmondta a válaszait. Azt gondolom, hogy mindegyiküknek lehet nemcsak véleménye az élet legnagyobb kérdéseiről, hanem mindegyik egy sajátságos rendszer képviselője, amelynek a szabályai szerint ki-ki mást domborít ki ugyanarról a témáról.
Összefüggéseiben kellene, hogy lássuk ezt a világot, és ezt akartam kifejezni a sorozattal.
A gondolkodás világainak széles spektrumát tapasztaltam meg a megszólalók által, és ez gyúrt, formált engem is, alakította a látásmódomat.
Az, hogy elkészítette ezt a sorozatot, megváltoztatta belülről?
Lőrincz Gabriella: Valószínűleg tudat alatt azért készítettem el, hogy átmehessek azokon a változásokon, amelyekre szükségem volt. Öt évig például, éppen az érző élet-téma kapcsán úgy éreztem, hogy nem akarok húst enni. Nem egészségi, hanem etikai okokból… Aztán ez a hihetetlenül izgalmas korszak is elmúlt, lezárult ez a hétéves periódus. Utána még kilenc évig jártam vele az országot, és egy más típusú tanulás lett az osztályrészem: a közönség előtt is meg kellett tudnom védeni a sorozat állításait vagy igazságát. Igaz, hogy vendégeket is hívtam, de az utolsó évben magam tartottam meg az összes előadást. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy felnőttem a saját sorozatomhoz. Ez 2017-ben történt, ekkor zártam le a Világokon át-hoz fűződő aktív kapcsolatomat.
Utólag úgy látom, hogy az élettel kapcsolatos nehéz, súlyos kérdések engem a harmincas és a negyvenes éveimben találtak meg, akkor kellett a legkomolyabb témákról behatóan gondolkodnom.
Akkoriban tele voltam bizonytalansággal. Nem találtam a célt, az értelmet, nem tudtam, mire fut ki ez az egész, miért van ez a sok furcsa, összevissza törekvés, ami az embereket hajtja, akár egymás ellenében is. Mire a sorozatot elkészítettem és az országjárást befejeztem, sok minden letisztult bennem. S mikor ezt le tudtam zárni, úgy éreztem: jó, akkor én most szeretnék egy kicsit szabadságra menni. Biztosan vissza fognak még térni ezek a kérdések, mert ahogyan az ember idősödik és eléri az öregkort, és szembenéz a kilépés időszakával, újra előkerülnek.
De most már évek óta egy könnyedebb lelkületben érzem jól magam.
Ehhez a kert is hozzájárul – ezért is éreztem testhezálló feladatnak az Utazás a kertem körül című könyv átdolgozását. Egy szép kertben van szerencsém élni, három cicánk és két kutyusunk van. Boldogító velük foglalkozni, és megkönnyebbülés, hogy átküzdöttem magam ezeken a nehéz témákon.
Megosztja velünk, hogyan telik egy napja ebben a felszabadultabb életszakaszban?
Lőrincz Gabriella: A napirendemet az állataim is meghatározzák. Nemcsak a velük való játék, hanem a sok feladat is, ami van körülöttük.
Tizenhárom évvel ezelőtt találtam a két kutyámat az utcán, és azóta a kutyasétáltatás biztosítja a folyamatos természetjárást az életemben.
Amikor a covid beütött, a veteményeskert műfaját is kipróbáltam, és három évig nagyon szépen sikerült termelni, de mostanában, ahogy ezek a szellemi munkák újból közelítettek hozzám, leszűkítettem a veteményezést. Az elmúlt három évben a Zsuzsával való közös munka formálta a napjaimat. Nagyon élvezetes feladat volt a szöveggel foglalatoskodni. Egy gondolatnak a lehető legjobb nyelvi formát adni – legalábbis erre törekedni – sose volt számomra fárasztó vagy unalmas. Jelenleg pedig, a könyv elkészülte után, a hangoskönyv befejezése köti le az időmet. Ismét új kihívás: most a hangszínnel, hanglejtéssel, hangsúllyal kifejezni a mű atmoszféráját, vagy a szereplők karaktereit. Sőt, még zenét is válogatok hozzá.
Hogyan kapcsolódhat egy mai olvasó ehhez a 19. századi könyvhöz?
Lőrincz Gabriella: Azáltal, hogy egy 180 évvel korábbi miliőbe visz el, kikapcsol és pihentet. Az a fajta sűrű felfokozottság, amiben ma élnünk kell, kimeríti az embert.
Szükségünk van valamire, ami regenerál, kiszakít ebből, elrepít olyan világba, ahol másként telik az idő, másmilyen értékek számítanak.
Ez a könyv egyszerre lírai, ironikus, nosztalgikus és szórakoztató. A kert csodái adják a keretet, de az ismeretterjesztő buzgalom mellett elgondolkodtató emberi történetek és attitűdök példái váltják egymást. Érzelmes önvallomások vagy hiú divatokat kifigurázó kisnovellák egyaránt találhatók ezekben a „levelekben”. Az alaphang viszont a természet élőlényei iránti tisztelet és felelősség. Amiről Alphonse Karr, ez az idehaza ismeretlen író beszél, minden ízében érvényes és aktuális ma is. Abban bízunk, hogy az a szeretet, ahogy ő közelít a kertjéhez, s az a lelkület, amit így látni enged, utat talál az olvasók és hallgatók szívéhez.
Szokott még tévét nézni?
Lőrincz Gabriella: Miután 2007 végén eljöttem a televízióból, tizenkét év úgy telt el, hogy nem kapcsoltam be a televíziót. Úgy voltam vele, hogy olyan sokat tévéztem, hogy egy jó darabig most nem akarok tévét nézni. Az utóbbi egy-két évben kezdtem el megint, főleg télen, művészeti- vagy tudományos csatornákat nézni. Valószínűleg majd karácsony után, a hosszú téli délutánokon megint fogok, mert előfizettünk egy streamingszolgáltatásra. Végül is lehet találni tanulságos, kellemes sorozatokat, minőségi irodalmi feldolgozásokat, de a szó szoros értelmében véve televíziót nem nézek.
Egy idő után az ember már nem a tévéből akarja a gondolatait meríteni és nem onnan kapja a feltöltődést.
Szerintem inkább a saját élmény, a saját életünk álljon a fókuszban, annak minél tudatosabb alakítása. A sorozatom egyik epizódjában Hankiss Elemér szociológus mondata volt, hogy az életet intenzíven kell élni, mert rövid, így gondoljuk meg, mennyit foglalkozunk a médiával ahelyett, hogy valóságosan részt vennénk az életben.
Mit tart ma a legfontosabbnak az életében?
Lőrincz Gabriella: Hatvan fölött már az is művészetszámba megy, hogy az ember képes-e megőrizni és megtartani az egészségét és az életerejét minél tovább. Ehhez dolgozni kell: ott van a jóga, a különböző gyakorlatok, ott van legfőképpen a természettel való kapcsolat és egy szeretetteljes légkör, amit a társunktól, az állatainktól, a szűkebb családunktól és barátainktól megkapunk és adunk.
Ezek megóvhatnak, de tenni is kell azért, hogy működjenek ezek a kapcsolatok.
Mindig van mit javítani, nekem és bárki másnak is. Biztos, hogy a szeretet táplálja az egészséget, ez pedig lehetővé teszi, hogy magunkon kívül más dolgokra is figyelhessünk. Nemrégiben olvastam egy külföldi filozófus sorait. Azt írta, hogy bár a 90-es években volt divatos kifejezés az elidegenedés, de attól, hogy most már nem beszélünk róla annyit, nem múlt el. Elidegenedtünk a természettől, a többi embertől, és önmagunktól is. Szerinte erre az a megoldás, hogy felébresztjük magunkban a rezonancia gondolatát és élményét. Kimegyünk a kertbe vagy az erdőbe, és belegondolunk egy fának vagy bogárnak az életébe, és megpróbálunk rezonálni a természetre, de az embertársainkra is. Befelé figyelve pedig rezonálni arra, hogy mit akarunk valójában az életünk jelen szakaszában. Egy utazás a kertünk körül, vagy a természet meglátása is ehhez segít minket hozzá, azaz hogy a világgal újra jól kapcsolódjunk.
Ha szívesen olvasnál egy másik beszélgetést is, a Szacsvay Lászlóval készült interjúnkat ajánljuk.
