Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A technológia gyorsabban fejlődik, mint azt mi, emberek képesek lennénk feldolgozni. Az idegrendszerünk és az érzelmeink nem tudnak lépést tartani a világban végbemenő változásokkal. A mesterséges intelligencia fejlesztése és használta számtalan kérdést vet fel jogi, etikai és pszichológiai értelemben is.
Tari Annamária pszichoterapeuta, pszichoanalitikussal, az AI Summit egyik szakértő vendégével arról beszélgettünk, milyen hatással van ránk és emberi kapcsolatainkra a technológia fejlődése.
Hogy látod, mikor volt az a pont, amikor annyira felgyorsult a technológiai fejlődés, hogy ennek súlyos hatása volt az emberi kapcsolatokra? Meg lehet egyáltalán nevezni ezt az időpillanatot?
Én úgy értelmezem az információtechnológiai folyamatot, hogy az alapvető probléma az, amikor az információtechnológiai eszköz kilép az eszközkeretből, és a közösségi média megjelenésével online életteret nyújt az offline mellé. Ez megteremti az alapot, és ahogy tökéletesednek az eszközök, felgyorsulnak az applikációk, megváltozik a kommunikáció folyamata.
A hagyományosan analóg életünkben még úgynevezett teljes kommunikációs helyzet volt: két vagy több ember beszélget, látják egymást, nézik egymást, telefonon beszélnek, de a kommunikáció olyan alkalom volt, amelyben érzelmek és az információ is gazdát cserélt.
A normál kommunikációs szituációban 20-30% a tényleges információ, amit a közlésből vesz az ember, és kb. 70-80%, amit a metakognícióból vagy kommunikatív jelekből. Ez röviden azt jelenti, hogy az emberek akkor másképp viszonyultak egymáshoz, sokkal jobban figyeltek egymásra, nagyobb szerepe volt az empátiának, az érzelmeknek, amik szabályozzák ezeket a szituációkat. A 2000-es évek elején megjelentek más beszélgetési lehetőségek az MSN-től kezdve a Facebookig. Ezeken a platformokon a beszélgetés az egy idő után valójában írást-olvasást jelent, vagyis a kommunikáció átmegy a textingbe. 2004-ben megérkezik az Instagram, és a kommunikáció már fotóalapú. Aztán jön a Tiktok, ami már nem fotó, hanem videóalapú, és még gyorsabb.
Gyors az alkalmazás, de pörgeti az is, ahogy a felhasználó egy idő után képtelen kivonni magát egy nagyon fontos és jellemző vonása alól az eszközöknek. Ez pedig az, hogy lehetővé teszi az azonnali érzelmi szükséglet kielégítést, és ezt akkor gyorsan akarom.
Küldök valamit, azonnal válaszolj, kérem a lájkot, kérem a szívecskét. Ma azt látjuk, hogy mindössze 1,1 másodperc alatt dönti el valaki, hogy megnézi-e az adott TikTok videót vagy sem. De az idegrendszerünk képtelen ennyire felgyorsulni.
Mi a helyzet az érzelmeinkkel ebben a rohanásban?
Ha a sebesség érzelmi elvárásokkal egészül ki, akkor meglehetősen hamar türelmetlenséget vált ki. Ha a türelmetlenség nem elégül ki, vagyis nem az történik és akkor, amit én szeretnék, akkor irritálttá válok. Ez pedig könnyen haraggá, agresszióvá alakul, vagy más negatív érzelmeket hív elő. Ezért a kapcsolatokban a gyorsaság szülte türelmetlenség és irritáltság nárcisztikus alappozíciót alakít ki: legyen úgy, ahogy én szeretném.Ennek az a következménye, hogy nem csak filterbuborékban ülünk, ahol csak az ismerőseink által küldött cikkeket olvassuk és semmi mást, hanem egy nárcisztikus buborékban is, ahol azokat az embereket tartjuk, akik azt csinálják, amit mi szeretnénk. Vagy látnak engem, kedvelnek engem, és megadják a viszonylag gyors reakciót.
A mai 25 év alatti korcsoportnak a szakma adott is egy nevet: ők az azonnali visszajelzések generációja. A jelenség mögött önbizalom és önértékelés problémák húzódnak, nem csak a sebesség növekedése.
Ha nekem azonnal tudnom kell, hogy mi van a másik fejében rólam, akkor nekem nincs belső előállítású önbecsülésem, ami segítene megállni a saját lábamon. A gyors érzelmi visszajelzések az érzelmi inkontinenciával is kiegészülnek, mely szerint nem tudjuk már magunkban tartani a valünk történteket, azokat is mind érvényesíttetni kell a külvilággal. Valójában a dopaminlöket mellett a szeretetigény és önállóság szenvedett nagy csapást.
Tehát csak a másikhoz viszonyítva tudom értelmezni saját magam.
Így van. Ezt én kívül hordott önértékelésnek hívom. Az egész olyan, mint egy infúzió, amit rád kötnek, és hogyha lecsorgott a zacskó, akkor újra kell tölteni. Az önértékelés, önbecsülés, önbizalom én-funkciók. Az én-funkció tart stabilan a saját életedben. De nem a másik ember én-funkciója, hanem a sajátod.
Hogyan lehet a technológiai fejlődéssel és ezzel a sebességgel úgy együtt élni, hogy közben a “kívül hordott önértékelés” belülre kerüljön?
Egy stabil offline háttér, család vagy olyan barátok, akik őszinték és tényleg szeretnek. Vissza kéne térni önmagunkhoz, az emberi kapcsolatainkhoz. De közben ott van megjelentek az AI-alapú chatbotok, vagyis olyan társat csinálsz magadnak, amilyet akarsz. Másrészt van egy állandóan jelenlévő, bármikor megkérdezhető Chatgpt-d.
Gyakorlatilag megszűnik a szeparációs szorongás, mert egy pillanatra sem kell egyedül lenni.
Ez számomra disztópia, mert ezekkel a digitális protézisekkel elő lehet állítani egy “elég jó” érzelmi életet. De a rossz hír az, hogy ez a lét szorongást, elégedetlenséget, ürességérzést okoz, csak fokozódó nárcizmussal lehet megtartani, miközben súlyos árat fizetünk kognitív képességeinkkel.
Sok negatívumot említettél. Pszichológiai szempontból van pozitív oldala is a technikai fejlődésnek? Például a Covid alatt ezek a kommunikációs eszközök segítettek, hogy csökkentsük az izolációt.
Ha a közösségi médiahasználatot vesszük, akkor a tinédzser korcsoportban nehéz pozitívumot kiragadni. A Covid időszakot kivéve a kutatások arról szólnak, hogy túl sok az online kommunikáció, az nem tölt, hanem lehúz a prózai valóságról. Ha az okoseszköz a kommunikáció segédeszköze, akkor oké, de ha a napi kommunikáció 90%-ának az előállítója, akkor nincs rendben. Ha az okoseszköz örömmágnes az életben, akkor nincs rendben. Ha egy eszköz, akkor rendben van.
Az kétségtelen, hogy vannak élethelyzetek, amikor segít az online kommunikáció.
De az AI és a chatbotok csupán üzleti tervek, semmi szociális vagy közösségi nincs bennük. Még mindig nem lenne késő, hogy a józan észt használva az eszközt visszatereljük oda, ahova való. A kutatók évek óta mondják, hogy a pillanat megosztásában élünk, amiből hiányoznak az élmények. Ahhoz, hogy legyen életed, élmények kellenek, mert így lesznek emlékeid, így lesznek ÉN-élményeid, amelyek megtöltik érzelemmel a lelki apparátusunkat. De szerintem a legnagyobb baj az volt, hogy a mesterséges intelligencia LLM modelljei kikerültek az átlagemberhez. A tudomány, a gazdaság, az ipar mind felmutat jó fejlesztéseket. Az emberi kapcsolatokba nem kellett volna belenyúlni.
A párkapcsolatokra milyen hatással van a technológia sebessége és az emiatt kialakult frusztráció?
Több dimenzióban nem segít. Egy párkapcsolat akkor működik, ha a két ember bízik egymásban. A bizalom, a kölcsönösség és az empátia működtet egy párkapcsolatot. Ezzel szemben a mai nagyon gyors életben, ha azt mondjuk, hogy azért lett trendi minden Tinder-szerű applikáció, mert gyors lehetőség a párkeresésre. De ha megteheted, hogy embereket húzol balra vagy jobbra, akkor dehumanizálod őket. A valóságban, amikor két ember összeismerkedik, akkor az szerencsés esetben lassú folyamat.
A mostani 16-25 éves korcsoportban a korábban említett önértékelési, önbecsülési mínuszok elvezetnek oda, hogy a kapcsolat legeleje nem az izgatott kíváncsiság időszaka, hanem a legszorongáskeltőbb, teljes a bizalmatlanság.
Megjelenik egy ilyen önmagát féltő, a másikban inkább nem bízó attitűd, ami azért szörnyű, mert így nagyon nehéz szerelmesnek lenni. Van egy örökérvényű pszichológiai tézis: jól működő párkapcsolatban az ember kibírja, hogy sérülékeny. Ez a feltétele annak, hogy közel tudj engedni valakit.
Az AI használata közben néhány szabályt érdemes betartanunk, erről szóló cikkünket itt olvashatod.
