Még csak 14 éves volt, amikor 1938-ban Magyarországon egyre nagyobb méreteket öltött a zsidóüldözés. Ebből ő eleinte nem sokat érzékelt: a dunántúli Bonyhádon nőtt fel hatalmas, szerető családban. Akkor még nem Lily Elbertnek hívták, hanem Engelman Líviának. Az Engelmanok évszázadokra visszavezethető családfával büszkélkedve éltek békésen a kisvárosban, amelynek egyharmada zsidó vallású emberekből állt. Lily idilli körülmények között nőtt fel hat testvérével.
Ahogy írja: „Mindannyian magyarok voltunk, akár katolikus, akár lutheránus, akár zsidó volt valaki. Teljes mértékben magyarnak érezte magát mindenki, ez nem volt kérdés. Mindannyian remekül kijöttünk egymással. Még keresztény gyerekek is jártak zsidó iskolába, mert a szüleik úgy látták, ott jobb az oktatás.” Ismerték egymás imáit is, Lily ma, 97 évesen is elmondja a hiszekegyet, akcentus nélkül fűzi egymásba a magyar szavakat, pedig a második világháború során brutálisan kiszakították onnan, és többé nem ment vissza.
Bonyhádon csak 1939 elején kezdték el jelentősen megnehezíteni a zsidó vallásúak életét. Lily szülei pedig gondoskodtak róla, hogy cseperedő, kamaszodó gyerekeik minél kevesebbet érezzenek a szorongásból, a gazdasági ellehetetlenítésből, a második világháború kitöréséből.
1942-ben azonban megjelent az első repedés a burkon: Lily édesapja, Áron Engelman váratlanul, tüdőgyulladásban elhunyt. Azt kérte legidősebb lányától, hogy vigyázzon az öccseire, a húgaira és az édesanyjára. Nem sokkal később, amikor 1944 áprilisában a családot gettóba kényszerítették, édesanyja ugyanezt kérte tőle, Lily pedig megtartotta a fogadalmát. S hogy miért nem menekültek el jó előre a rájuk váró borzalmaktól?
Ez is kiderül a könyvből: „Az igazat megvallva, senki nem volt felkészülve arra, ami történt. Mintha addig meseországban éltünk volna. Talán hallottunk pletykákat, de nem hittük el. Hogy is lehetne elhinni a hihetetlent? Hogy lehetne elképzelni az elképzelhetetlent? Mi magyarok vagyunk. Magyarország Németország szövetségese. És úgyis hamarosan véget ér az egész. Nem lehet örökké harcolni. Hitler már bizonyára visszavonulóban van. (…) A nácik pedig átvertek mindenkit. Ez volt a rendszer lényege.”
Az Engelman család először a bonyhádi gettóba került, majd kényszermunkára fogták őket. Hitetlenkedve figyelték, mi történik körülöttük, és még jobban összetartottak, támogatták egymást. A legidősebb fiútestvér, Imi néhány családi ékszert gyorsan beleügyeskedett az édesanya, Nina cipőjének sarkába, köztük Lily kedves, angyalkás medálját is. Aztán egy napon őket is bezsúfolták a levegőtlen marhavagonokba, és elindult velük a vonat Auschwitz felé.
Ekkor már az a bizonyos cipő Lily lábán foglalt helyet: édesanyja – ki tudja, milyen ösztön vagy megérzés hatására – azt kérte, cseréljenek lábbelit. A cipő pedig elképesztően fontossá„ vált. Az auschwitzi táborban, ahol maga Mengele doktor választotta külön a családot és küldte halálba Lily édesanyját, húgát, Bertát és öccsét, Bélát, az életben hagyott raboktól mindent elvettek, csak a cipőjüket hagyták meg nekik.
Lily fogadalma az auschwitzi táborban
Majdnem egy éven át élték túl a legborzalmasabb körülmények között a haláltábort. Lilyt azt tartotta életben, hogy továbbra is felelősnek érezte magát húgaiért, értük élt. Megfogadta magában, hogy ha ezt az egészet túléli – az a mondás járta, hogy a haláltáborból csak egyetlen módon lehet kiszabadulni, a kéményen át –, akkor elmeséli a világnak, mit látott, mi történt vele. Ám ezzel sokáig várnia kellett.
„Aznap, amikor ezt a fogadalmat tettem, azt hittem, a világ majd hallgatni fog rám. Hogy én erre egyedül is képes vagyok. Egy kicsit talán optimista voltam. Meg egy kicsit naiv. (…) Rettenetes érzés volt, hogy amikor ennyi szenvedés után be akartunk számolni az embertelenségről, a világ nem akart tudni róla. Hogy is várhattuk volna el, hogy ezek az idegenek megértsék, mint mentünk keresztül – hogy egyáltalán kíváncsiak legyenek rá? Hogy is mondhatnám el az igazságot egy olyan világnak, amelyik nem figyel rá?”
Hiába szabadult fel a tábor 1945 májusában, hatalmas zűrzavar vette körül a túlélőket. Lily először Svájcba került, onnan pedig Izraelbe költözött. Ott alapított családot, és azzal volt elfoglalva, hogy felépítsen egy életet, amelynek gyökereit, családjának legnagyobb részét kitépték és elégették.
A holokauszt után csak a túlélés marad
Az asszony szerető családot épített maga köré férjével, gyermekeivel, húgaival és azok családjával együtt. De nem beszélt szinte senkivel arról, amit korábban átélt, még a gyerekeivel sem, akik látták a tetoválást a karján. Ám ahogy telt az idő, egyre több túlélő állt össze különböző csoportokba, ahol először maguk között beszélték át, mit éltek át a holokauszt idején, aztán végre a nyilvánosság elé is oda tudtak állni.
Lily komoly szövetségesre lelt családjában: dédunokája, a most 17 éves Dov Forman nemcsak kíváncsi volt Lily üzenetére, de segített is azt feltenni a világhálóra. Lily túl a kilencvenen a TikTokon vált világszerte ismertté. Most megjelent könyve, a Lily fogadalma – Hogyan éltem túl Auschwitzot, és merítettem erőt a továbblépéshez teszi fel a koronát életművére.
Mit gondol most Lily a magyarokról?
A 97 éves asszony ma is aktív. Túlélte a koronavírus-fertőzést, és interjúkat ad, köztük a Díványnak is.
Mit gondolsz Magyarországról, annak fényében, ami a második világháborúban történt?
Az igazat mondjam? Ez egy kérdés, ami nem is egy kérdés. Ki mondhatna valami jót egy helyről, ahol a családom több száz évig élt magyarként, nem csináltak semmi rosszat, és egyik napról a másikra nemcsak elvittek bennünket, de tudták, hogy a halálba küldenek minket? Mit mondjak? Elárult a hazám. Pedig az egész életem ott volt. Amikor pár éve Magyarországra utaztam, azt hittem, hogy hazajövök. Még ennyi idő után is. Másrészt viszont haragudtam.
Honnan merítesz erőt ahhoz, hogy könyvet írj, interjúkat adj?
Ahonnan minden emberi lény. Ez jön. Jönnie kell. Ha nem jött volna, már réges-rég halott lennék.
Mit szeretnél elérni, mik a legközelebbi céljaid?
Hogy a világ megtanulja, hogy senki sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. Mi csak különbözőek vagyunk. Nem vagyunk ugyanolyanok. És ezt meg kell megbecsülni. Attól, hogy valaki nem olyan, mint te, az nem teszi őt sem jobbá, sem rosszabbá.
Dov, te már úgy nőttél fel, hogy tudtál Lily történetéről?
Igen, kicsi koromban még csak azt tudtam, hogy a dédnagymamám túlélte az auschwitzi haláltábort. Aztán ahogy nőttem, úgy beszélgettünk a részletekről egyre többet. Nem féltem attól, hogy kérdezzek, hogy megtudjam a részleteket. Hiszem, hogy a mi generációnk felelőssége megosztani a történetet.
17 évesen hogyhogy ez ennyire fontos neked?
Először is azért, mert vallásos zsidó vagyok. Egyrészt ez kötelességem. Másrészt nem akarom, hogy Lily történetét elfelejtsék. Az antiszemitizmus nem tűnt el, sem Magyarországról, sem a világból. Az egyetlen módja annak, hogy megállítsuk, az, ha tanulunk a múltból, ha tanulunk a holokausztból.
Lily, te félsz attól, hogy újra elharapózik a zsidóellenesség?
Igen. Olyan sok millió embert öltek meg, csakis azért, mert zsidók. És ez semmi mással nem kezdődött, mint szavakkal. Először jönnek a szavak. Aztán a gyilkolás. S akkor már túl késő. Addig kell tennünk valamit, amíg ez a szavak szintjén mozog.
Fontos volt neked, hogy a könyv magyarul is megjelenjen?
Igen. Számomra a legfontosabb, hogy a magyarok elolvassák, hogy lássák, mit tettek, és tanuljanak belőle. Nyilván a mai fiatalok nem felelősek azért, amit eleik tettek, de akkor is tanulniuk kell belőle, hogy ne kövessék el újra ugyanazt a hibát. A gyilkolás, a gyűlölet ugyan a zsidókkal kezdődik, de soha nem áll meg ott, az egész emberiséget elárasztja. Mert a gyűlölet csak gyűlöletet szül. Meg kell tanulnunk békességben élni, abból az egész világ csak nyer.
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
