A hideg évszakok sokkal jobban próbára tették az emberek tűrőképességét és leleményességét a középkorban, mint a miénket. A telek akkor sokkal keményebbek voltak, mégis túlélték a sokszor gyilkos hideget központi fűtés, sídzseki, valamint hótaposó csizma nélkül is.
Azt, hogy miket élhettek át a farkasordító telek alkalmával elődeink, csak elképzelni tudjuk. Az öregedés, a szegénység és a halál szimbólumaként is emlegetett tél milyenségére és a középkori időjárásra nem csupán a korból származó részletes feljegyzések mellett a jégmagok, vagyis a régmúltban felgyűlt, az idők folyamán újrakristályosodott hó és jég tömegéből vett minta,valamint a fák évgyűrői tanúskodnak. Arról, hogy vajon hogyan alkalmazkodtak az emberek a középkorban a telekhez, Kováts Istvánt, a Visegrádi Mátyás Király Múzeum régészét kérdeztük.
A kis jégkorszak mindent megváltoztatott
Az igazán nagy hideg az úgynevezett kis jégkorszakkal köszöntött be a középkorban. Ez az időszak a 13. századtól egészen a 19. századig terjedt, és globális lehűlést hozott. Oka elsősorban a 13. század második felében világszerte végbemenő vulkánkitörések voltak, amelyek során hatalmas mennyiségű vulkáni hamu került a levegőbe.
Ez súlyos légköri károkat okozott az egész világon.
Emiatt egy-két-három Celsius-fok átlaghőmérséklet csökkenés következett be, ami nem tűnik soknak, de éppen elég volt ahhoz, hogy teljesen más földrajzi, termelési körülmények alakuljanak ki, és ez a hétköznapi életben is éreztette a hatását például azzal, hogy megváltoztak a fűtési és az öltözködési szokásoknak. A kis jégkorszak legmarkánsabb időszaka a 16-17. századra esett.
Tapasztott kemence és padlófűtés
A középkorban is, ahogy minden más korszakban, az legalapvetőbb hőforrás a tűz volt. A 13. és a 14. századig a falvakban élő emberek többsége földbe mélyített házacskákban élt, és szinte mindegyikben volt kőből rakott és tapasztott primitív kemence, ahová csak nagyon rossz időben húzódtak be, hiszen a középkorban alapvetően a szabad ég alatt zajlott az élet. A főzőkemencék jelentős része is kint volt. Később a tapasztott kályhák mellett megjelentek az úgynevezett szemes kályhák, amikor az agyagfelületbe pohár vagy tál alakú kerámiából készült kályhaszemeket tapasztottak be, és ezek sugározták a hőt, hasonlóan a későbbi cserépkályhákhoz. A nemesi házaknál, a palotákban és a kolostorokban az ókor óta ismert hypocaustummal melegítettek télen.
Ez a meleg levegő áramoltatásán alapuló padlófűtés védte meg az embereket a sötét középkorban a fagyhaláltól.
Emellett a legkülönbözőbb nyitott tűzhelyek, kandallók, sarokkandallók szolgáltattak még meleget a tehetősebbeknek. A kőből vagy téglából rakott tűzhelyek a lakóhelyiség vagy a konyha felé teljesen nyitottak voltak, így ezek nemcsak meleget adtak, hanem ezekkel világítottak és ezekkel főztek is.
A lakberendezés is a telekhez igazodott
A kis jégkorszakban hihetetlen nagyarányú erdőirtás zajlott, és nemcsak a kályhák általános elterjedése miatt. Az embereknek az életnek számos területén sokkal jobban védekezniük kellett a hideg ellen, mint a korábbi évszázadokban. Igaz volt ez építészetre és a lakberendezésre is. Ekkor terjed el az üvegezett ablak, de sokkal jobban szigetelt, és így bent tartotta a hőt a fapadló és a faburkolat is.
Ezért sem fagytak meg a középkorban télen
Más lehetőségük volt a hideg ellen védekezni azoknak, akik középkori várakban éltek, és másként élték meg a telet azok, akik jobbágysorba születtek.
A középkorban is az éjszakák voltak a leghidegebbek, így meleg öltözet nélkül senki nem bújt ágyba. A tehetősebbek felmelegített téglákkal vagy vizes palackokkal tették elviselhetőbbé a fagyos éjszakákat, és ilyenkor jött divatba a férfiak körében a hálósapka és a hálóing viselése is.
A baldachinos ágyat pedig nem a romantikus esték hangulata, hanem a hideg előli védekezés ihlette. Ugyanis az előbb említett módon előmelegített ágyban segített bent tartani a meleget, ha sűrű szövésű, vastag textillel vették körül.
Sőt előfordult, amikor a középkori várban élők nemcsak vastag takarókkal, hanem egymás testével is melegítették magukat – erről árulkodnak a korabeli kódexek képei is. Bár a hálótermekbe a királyi udvarok szolgái be sem tehették a lábukat, a király közvetlen közelében élő nemesség és az udvaroncok tagjai azonban sokszor hatan-heten is egy ágyban aludtak télen.
Mást ettek és másként öltözködtek
De nemcsak az alvási szokások változtak meg a kis jégkorszak miatt a középkorban, hanem a hétköznapi viselet is átalakult. A nemesség tagjai a napközbeni öltözéket tekintve is kivételes helyzetben voltak, hiszen miután az ő privilégiumuk volt a vadászat, a vastag textilből készült ruhák mellett állatszőrökkel és állatbőrből készült darabokkal védekeztek a hideg ellen. Merev prémgallérokat, vastag fejfedőket és meleg kesztyűket viseltek.
Már a középkori ember is tisztában volt azzal, amit mára már a tudomány is bebizonyított, hogy vannak olyan ételek, amelyek belülről fűtik a testünket. Éppen ezért, elsősorban a királyi és a nemesi udvarokban előnyben részesítették a zsírosabb és táplálóbb ételeket.
Bár lenyűgöző az ókori Róma civilizációja, volt néhány olyan gusztustalan szokásuk, melyek sokkal inkább elrettentők, mintsem vonzóak.
