korbácsolás bordélyház

A 19. század számos előkelő bordélyháza közül az egyik leghíresebbet Theresa Berkley asszony vezette a londoni Charlotte Street 28. szám alatt. Klasszikus értelemben véve Theresa egy „nevelőnő” volt, ami ebben a keretben a '60-as években kitalált domina szó elődje volt. Azaz a fenyítésre, korbácsolásra, ún. flagellálásra és hasonlókra specializálódott prostituált.

B. J. Hurwood a The Golden Age of Erotica című könyvében így jellemezte a híres madámot: „Rendelkezett a kurtizánok első számú fegyverével, a bujasággal; mert anélkül, hogy egy nő minden kétséget kizáróan buja lenne, képtelen annak látszani, és így hamar észrevehető, hogy fontok, shillingek és pennyk ellenében mozgatja a kezét vagy a fenekét.”

A dominák és a korbácsolás története

A szürke ötven árnyalatán edződött olvasóknak nem lesz újdonság a mazochizmus témakör, de az vajon felmerült-e valaha bennük kérdésként, hogy mikor kezdődhetett a korbácsolás, vesszőzés erotikus töltete? Erre utaló ábrázolás már a Kr. e. 5. században is megjelenik, egy közép-itáliai sírban található freskón két férfi korbácsol egy női alakot. Valamint ókori római és görög szövegekben is találunk utalásokat a szexualizált korbácsolásra. Bár nincs semmi, ami igazolná, de a legenda szintjén az is fennmaradt, hogy Arisztotelészt egy Phyllis nevű domina csábította el a bölcseletektől.

Még mielőtt a korbácsolásra, a flagellantizmusra a legáltalánosabban használt ajzómódszerként tekintettek volna, pogány népi hagyományként volt ismert.

A vesszőzés már a középkortól ismert forma, a felvilágosodás korában pedig már-már társadalmi jelenség. Mindenütt használtak korbácsot, és még nyíltan beszéltek is róla. Ezért talán nem meglepő az sem, hogy valamennyi bordélyházban voltak erre szakosodott nők, eszközök és kínzókamrák. Hogy a 19. században miért vált tömegek számára annyira vonzóvá, az elsősorban annak köszönhető, hogy társadalmi bűnként tekintettek rá.

De Sade márki neve is ismerősen csenghet (az ő nevéből származik a szadizmus kifejezés), aki úgy vélte, hogy az emberek akkor éreznek örömöt, ha a természetnek megfelelően cselekszenek, és ezért minden olyan cselekedetnek, amely örömöt okoz, definíció szerint természetesnek kell lennie. 18. századi írásai az elfojtott vágyak kiéléséről szólnak, amikről aztán a 20. századig nem volt illendő beszélni. Történetei azonban az egyre olcsóbbá váló nyomdatechnika révén tömegekhez is eljuthattak, a fényképezés megjelenésével pedig az illetlen, pornográfnak minősülő tartalmak egyenesen szárnyakat kaptak.

Bordélyházak virágkora

A viktoriánus kor a prostitúciót „nagy társadalmi rossznak” nevezte. Természetesen a legnagyobb tiltásban volt a legvirágzóbb bordélyházat üzemeltetni. A városi területek robbanásszerű növekedésével az üzleti világ és a pénz is a központokba áramlott, így a Berkley-féle korbácsolóházak jó forgalmat bonyolíthattak. Jókor, jó helyen lenni és felismerni az igényt, talán ez volt Berkley titka.

A felsőbb osztálybeli férfiak – akik komoly összegeket fizettek azért, hogy megkorbácsolják őket – egynemű iskolai intézetekben tanultak, és az egyetlen nő, akivel általában kapcsolatba kerültek, a nevelőnő volt. Minthogy a korabeli angol oktatási rendszer erősen támaszkodott a testi fenyítésre, ezért nem is csoda, hogy az erotikus irodalom egy egész alműfaja dolgoz fel olyan történeteket, melyekben a fiúk szexuális ébredésélménye és az őket ostorozó nevelőnő alsószoknyájának meglibbenése szorosan összekapcsolódik.

A Theresa Berkley-hez hasonló nevelőnők így helyezkedhettek a férfiak fölé, teremthettek őket is megszégyenítő egzisztenciát és üzletet maguknak, élhettek független életet. Eduard Fuchs így fogalmazott Az újkor erkölcstörténete (1926) írásában:

Jövedelmező deviancia, prostitúció

Nem szabad azonban elmenni amellett, hogy a konszenzuális fenekelések csak kisebb részt jelentettek forgalmat ezeknek a házaknak. A viktoriánus kor legexkluzívabb bordélyházát Mary Jeffries vezette, akinek fő asszisztense gyerekeket rabolt el a szüleik mellől. Források alapján nem volt a szexuális erkölcstelenségnek olyan formája, amelyet a „némberek házai” ne kínáltak volna fel. Az egymást felülmúlni kívánó házakról egy beszédes leírás is megjelent egy korabeli újságban:

„A bordélyházakban sokkal nagyobb mértékben folyik a korbácsolás vagy a vesszőzés, mint azt általában hiszik. Jeffries asszony egyik szobája úgy volt berendezve, mint egy kínzókamra… A mennyezeten gyűrűk voltak, amikbe a nőket és gyermekeket csuklójuknál fogva függesztették fel, létrák, amelyeken bármilyen pózban leszíjazhatók voltak, valamint a megszokott kínpad, amelyhez az áldozatot úgy rögzítették, hogy mozogni se tudjon. A korbácsolás eszközei közé tartozott a közönséges nyírfa vessző, korbács, magyalágak és a dróthuzalos kilencfarkú macskakorbács.”

Charlotte Hayes háza például arról volt híres, hogy ott mindig lehetett szűz lányokat deflorálni. Az ilyen szerelmi templomok tulajdonosnői mindig azon voltak, hogy a megbotránkoztató újdonságokban túltegyenek egymáson.

Kalandorok, Casanovák, misszionáriusok

A londoni életben volt néhány olyan személyiség, aki segítette a bordélyházak hírének elterjedését, olyan kalandorok, mint Casanova, akik bejárták a világot, és egzotikus, határokat feszegető történetekkel kápráztattak el mindenkit. Próbálták egymást felülmúlni, ezért ezekben az úri klubokban a madám igyekezett kiszolgálni az egyre vadabb igényeket.

A prominens személyiségek természetesen a legnagyobb diszkrécióban művelték gaztetteiket. Theresa Berkley levelezésében és többdoboznyi visszaemlékezésében ezekről ugyan megemlékezett, de azok annyi kényes információt tartalmaztak, hogy halála után azonnali megsemmisítésre ítélték. A sors fintora, hogy a bordélytulajdonos 100 ezer fontot kitevő vagyonát, beleértve az összes kínzási kelléket, bátyja, egy misszionárius örökölte, aki ahogy felfedezte a vagyon eredetét, azonnal lemondott az örökségéről, és sietve tért vissza Ausztráliába. Dr. Vance-re, az asszony orvosára és hagyatéki végrehajtójára szállt a vagyon, aki inkább átengedte a Korona javára. Egyedül a találmánya, a Berkley-ló őrzi Theresa emlékét, ami ma a londoni Royal Society of Arts nevű szervezet birtokában van.