Bart van Es Hiányos fénykép

Mit adhat nekünk egy újabb holokauszttörténet? Miben hoz mást ez a memoár a többi tanúságtételhez képest? Pláne, hogy főszereplője a puszta tényeket már a Steven Spielberg által alapított Soá Alapítvány archívumának is elmondta? 

Ezek a kérdések nemcsak engem foglalkoztattak, hanem a Hiányos fénykép íróját, Bart van Est is. Az Oxfordi Egyetem angolirodalom-professzora Hollandiában született, de kis korától fogva Angliában él. Mindig is tudott róla, hogy nagyszülei zsidó gyerekeket bújtattak a német megszállás alatt, de a részletek nem voltak ismertek számára. Felnőttként döbbent rá, hogy van valaki, aki kikerült a családi albumból, akivel évtizedek óta megszakadt a kapcsolat. Pedig Lien a háborút követően is visszatért a családba, együtt nevelkedett Van Es apjával. Mi történt vele?

Az író nyomozásba kezd: elolvas egy régi emlékkönyvet, fényképeket nézeget, helytörténeti és levéltári kutatásokat végez, szemtanúkat kérdez meg, és – nem utolsósorban – sokat beszélget az akkor 83–85 éves Liennel, aki Amszterdamban lakik. Van Est annyira érdekli az igazság, hogy nemcsak Hollandia, hanem a saját családja bűneivel is képes szembenézni. A tét tehát meglehetősen nagy és személyes, a traumákkal teli életút feltárása során pedig meghitt barátság szövődik Van Es és Lien között.

Hollandia és a hősiesség mítosza

Úgy hozta az élet, hogy pont Amszterdamban jártam, amikor a Hiányos fényképet olvastam, így különösen megérintettek Bart van Es és Lien sétálós beszélgetései. Hasonló útvonalakat jártam végig magam is: körülvettek a kanálisok, a teherbiciklikben mosolygó gyerekek, a rengeteg transz- és szivárványzászló, a modern épületek, a jól öltözött, kiegyensúlyozott polgárok, na meg a nem kevés fűszag. Hollandia, különösen Amszterdam, mára az elfogadás, a demokrácia, a diverzitás egyik fellegvára lett. Elmentem a Stedelijk Múzeumba, amelynek egyik időszakos kiállítása azzal foglalkozott, hogy német festők (Kirchner és Nolde) hogyan utánozták le, lopták el és sztereotipizálták afrikai művészek alkotásait. Tanulságos volt látni azt a kulturális tudatosságot, amellyel a szervezők reflektáltak a művészetekben is megjelenő, kiegyensúlyozatlan hatalmi viszonyokra. 

Ezzel pedig el is jutottunk Hollandia egyik legnagyobb ellentmondásához. Miközben az ország sokak számára a szabadság egyik központja, ott van a gyarmatosító múlt, amellyel, hiába ért hivatalosan véget, örökké foglalkozni kell. Ehhez hasonló ambivalencia létezik a holokauszt kapcsán is. Miközben sokan büszkék a hollandok nácikkal szemben mutatott ellenállására, és a történelem sem telepszik ólomsúllyal a városok utcáira, itt is rengeteg, összesen 104 ezer holland zsidó veszett oda a hitleri népirtásban, a 80 százalékos halálozási arány pedig magasabb volt, mint Olaszországban, Belgiumban, Franciaországban, Németországban vagy Ausztriában. Miért? 

A közigazgatás volt a legfőbb szerv, amely mészárszékre küldte a zsidóságot

– olvasható a könyvben. Igen, túl azon, hogy a népesség városias volt, az üldözés korán elkezdődött, a határokon át történő menekülés pedig szinte lehetetlen volt, a holland közigazgatás nagymértékben hozzájárult a zsidók elfogásához. Egyrészt vérdíjat tűztek ki minden lebuktatott zsidóért (7 goulden 50 centet), másrészt versenyhelyzetet teremtettek azzal, hogy nemcsak az állami rendőrség, hanem egy félig kereskedelmi alapon működő cég is ráállt a zsidók kézre kerítésére (50 ügynökük mintegy 9000 embert fogott el). Ezekért a bűnökért később elenyésző mértékű büntetés, csupán 4-5 év börtön járt. 

A koncentrációs táborokból való hazatérés a legtöbb túlélő számára traumatikus volt. Az utazást jószerével maguknak kellett megoldaniuk, mert a holland állam nagyon kevés járműkapacitással rendelkezett. Sokukat – irataik nem lévén – a határon letartóztattak, és közvetlenül a rabosított nácik szomszédságában tartottak fogva. Olyanok is voltak, akiken felgyülemlett adóhátralékukat akarták bevasalni, hiszen nem fizettek, miközben a haláltáborokban küzdöttek az életben maradásért. A lakásaikat, vagyonukat nem kapták vissza. Nem csoda, hogy Hollandiához köthető az egyik legnagyobb arányú kivándorlás a zsidók részéről Izraelbe a II. világháború után. 

A bújtatott gyerekek nézőpontja lesz hangsúlyos  

A könyv persze bővelkedik a hősies epizódok felvázolásában is, Van Es igyekszik megmutatni a történelemben az embert. Találkozunk olyanokkal, akik több száz társuk életét mentették meg, és akikről önmagukban simán lehetne egy-egy könyvet írni. De Van Es figyelmének fókuszában végig Lien marad, aki 9 éves korában kerül Hágából Dordrechtbe a Van Es családhoz. Itt másfél évig relatíve nyugodtan él. Az utcán bandázhat a többi gyerekkel, csak azt kell mondania, ha bárki kérdezi, hogy Rotterdamból érkezett. A szomszéd kisfiúval szomorú játékot játsszanak. Halott állatokat keresnek és eltemetik őket, miközben mit sem tudnak arról, hogy mindkettejük igazi szülei már Auschwitzban vannak. De az érzésekről és korábbi családjaikról nem lehet beszélni. 

Egy rajtaütést követően, amikor a helyzet ismét kezd veszélyessé válni, Liennek mennie kell. Félhomályos szobákban lapul hónapokon át, teljesen egyedül. Összefolynak a napok, az emlékek, és itt nyer értelmet Lien többször hangoztatott kijelentése: „Családok nélkül nincsenek történetek”. Később egy Bennekom nevű, 5000 fős faluba kerül, ahol legalább 166 zsidó bujkált, és túlnyomó többségük túlélte a háborút. De ezek az emberek egymásról sem tudtak, a befogadó családok pedig a puszta létfenntartáson túl, amely így is óriási kockázatnak számított, gyakran nem sok másra vállalkozhattak. Sőt, olyanok is akadtak, akik hasznot húztak a zsidók végtelenül kiszolgáltatott helyzetéből. Ez történt Liennel is, akit új családja inkább cselédként kezelt, koldulásra kényszerített, és szexuálisan is kihasznált. Ezeken az oldalakon figyelhető meg Bart van Es (vagy a fordítója) szerintem egyetlen tévesztése is. A szexuális abúzusok leírása után nem sokkal láthatunk egy fényképet Lienről, a szövegben pedig az szerepel róla, hogy „csinos, fiatal nő”. Mindössze 12 éves ekkor. Értem a jó szándékot, de ilyen közel a nemi erőszakról szóló részekhez szerencsétlenül jön ki a gyereklány mini felnőttként való prezentálása. 

Gyógyító erő van abban, ha elismerik a történetedet

A fenti példáért azért is kár, mert Bart van Es összességében rendkívül érzékeny munkát végez ebben a memoárban. Annak ellenére is bele tud helyezkedni Lien nézőpontjába, hogy a történet ebből a szemszögből való elmesélése a saját nagyszüleire sem vet mindig jó fényt (és akkor enyhén fogalmaztam). Felfedi írói bizonytalanságait is, de kétségeivel sosem takarja ki Lient a képből. Úgy vonja be az olvasókat ebbe a történelmi nyomozásba, hogy a Hiányos fénykép valóban letehetetlen könyvvé válik. Minden fejezet végén felkapod valamire a fejed, és azt érzed, hogy egyszerűen muszáj tovább lapoznod a következőre. 

A regény egészen felkavaró, részben azért, mert a fotók és a benne szereplő dokumentumok időről időre emlékeztetnek arra, hogy mindez igaz. Legalábbis az igazság egy lehetséges változata, amennyire Lien emlékezete, kiegészülve Bart van Es kutatói szaktudásával, empátiájával és bátor kíváncsiságával képes volt felépíteni azt. A könyv bravúrosan váltogat a személyes, a családi és a társadalmi szint bemutatása között, a maga összetettségében igyekszik megragadni a jót és a rosszat is. A szöveg fegyelmezett, arányos, kimunkált. 

De mindezek mellett azt hiszem, engem Bart van Es emberi teljesítménye fogott meg a leginkább: hogy meg tudta törni az elhallgatás és elhallgattatás családi mintázatait, és Lien történetének rögzítésével felületet adott a nő által megélt valóságnak. Ezáltal is szemléltetve azt, hogy a történetmesélésen keresztül tudunk kapcsolódni egymáshoz és önmagunkhoz is, míg a tabusítás elszigetel minket.

A címlapképet, Bart van Es fotóját a Park Könyvkiadó bocsátotta rendelkezésünkre.  A coverfotó a Hiányos fénykép című könyv borítójának részlete, a Park Könyvkiadó tulajdona.