„Én egy hiperaktív fiú vagyok, nekem segít, ha valamit bütykölhetek, miközben beszélgetünk, hogy fókuszált maradjak” – válaszolja mosolyogva Kürti Tom, a KÜRT Akadémia intézményvezetője, tulajdonosa, amikor megkérdezem tőle, mi az a narancssárga-fekete valami a kezében. Engem a tárgy hirtelen egy űrállomásra emlékeztet, de aztán kiderül róla, hogy egy mérnöki forma, amely nem található meg a természetben. Maximum a sípályákon, merthogy a hótörők is így néznek ki, amiket a lavinák ellen használnak. Emiatt vált még fontosabb szimbólummá az akadémia számára, hiszen a nyílt képzések, felső vezetői és stratégiai programok során ők is azzal foglalkoznak, hogy segítsenek a régi szokásokat biztonsággal széttörni, értelmezni és aztán változást elérni.
Mennyi esélyünk van a változásra szűkebb és tágabb csoportok részeként, a közgazdasági és evolúciós törvények kereszttüzében? Mi kell ahhoz, hogy fejlesszük magunkban a kíváncsiságot és a bátorságot? Mit mondjunk a gyerekeinknek, ha megkérdezik tőlünk, mit érdemes tanulni? Erről kérdeztem Tomot.
„Megújulás és elmúlás között nem az erőfeszítés teszi a különbséget és nem a küzdelem. Hanem a belátás és a megértés” – ez volt a TEDxLibertyBrideWomen-en tartott előadásod egyik gondolata, ami a leginkább megfogott. Mennyire volt nehéz eljutni eddig a felismerésig egy olyan kultúrában, ahol a legtöbben azon a madáchi tanításon növünk fel, hogy „küzdj és bízva bízzál”?
Az az élményem a világról, hogy ezek egyszerre léteznek. Persze nyilván nekem valami olyasmi a szocializációm alapja, hogy én nyertesen fogok kikerülni helyzetekből. Pont egy barátom kapcsán – aki egy-két hete nagyon nehéz lelki helyzetben volt – szembesültem azzal, hogy én nem viselem a panaszkodást. Engem az nagyon mélyen eltalál. Az is innen ered, hogy nekem nem fér bele, hogy azon töprengjek, valami nem jön össze. Se attitűdben, se időben. Ha valamit meg akarok nyerni, abban biztos, hogy lesz küzdelem, hiszen az összes energiámmal megyek neki. És aztán jönnek azok a helyzetek, amik küzdelmesek, fájdalmasak és hatástalanok. Itt válik el, hogy képes vagyok-e látni a saját tehetetlenségemet. És ezekből a tehetetlenségekből el tudok-e jutni odáig, hogy igen ám, de én tehetős és tetterős akarok, szeretek lenni. Azt hiszem, ez az egyik része ennek a mondatnak.
De rögtön a mélyébe kérdeztél bele, mert ebben benne vannak azok a helyzetek is, amikor nagyon nehéz azt gondolni, hogy én nyerhetek. Az egyik legnehezebb ilyen példa, amiből az első TED-es előadásom táplálkozott közel tíz évvel ezelőtt, az az, amikor bejött a kórházi szobámba két orvos Amerikában, az egyik sebész volt, a másik onkológus. Azt mondták, 70 százalék esélyem van túlélni. És nagyon más a 70 százalék esély, amikor valami ügyről beszélgetek, amit megnyerhetek, vagy amikor az életemről van szó. Az volt az első olyan alkalom, amikor igazán mélyről kellett nekem válaszolni arra a kérdésre, hogy mennyire is akarok élni. Vagy akarok-e élni egyáltalán.
Talán ez az egyik ilyen pont, amiből jön, hogy az én szabadságom abból áll, hogy ugyanannak a helyzetnek, ami történik velem, a narratíváját kialakítsam. Ezt a narratívát hozom abból, hogy a szüleim, a nagyszüleim, a környezetem, a társadalom, Madách mit élt meg. Meg hozhatom abból, hogy belátom, ezek mind hatnak rám, és az az én apró kis szabadságom, hogy e hatás mellett lehet még nekem is beleszólásom abba, hogy mit kezdek ezzel a helyzettel.
Nem szokványos, hogy valaki nyilvánosan a félelmeiről beszél, pláne férfiként, az üzleti világban dolgozó személyként. Te hogy látod, mennyire kezd ez átalakulni, illetve a tevékenységeidhez kapcsolódóan cél-e, hogy ez megváltozzon?
Kettős célom volt azzal, hogy beszéljek arról, milyen félni. Az egyik egy végtelenül önös érdek volt: azt gondoltam, ezzel egy fontos mérföldkövet tudok jelezni saját magamnak arról, hogy igen, én ezt megdolgoztam. A másik, hogy amennyire értem, sokan vannak ezzel így – csak ez nem könnyű. Nem könnyű mondani, és nem könnyű társat találni. Ebben akartam segíteni. Sok olyan tudás és megélés van, amellyel éveket lehet nyerni. Félni egyrészt természetes evolúciós dolog, másrészt meg komoly ügy hasznosítani. Én nemcsak magamat tudom és akarom nyertesként elképzelni, hanem másokat is. Bárkit abban akarok segíteni, hogy a saját meccseit megnyerje.
Sokan a szorongásaik elől a munkába menekülnek. Kérdés, hogy a cégeknek érdeke-e megelőzni vagy megszüntetni a túlhajszoltságot, a munkafüggőséget. Az előadásod címe – Hogy félek hatékonyan? – is behívja a kapitalizmust, a profitorientáltságot.
Egyrészt a cím az egy clickbait cím. Az volt a célom, hogy elnevezzem azt, amikor az ember egyediségének a különlegességéről akarok beszélni, ami a robotok korában még értékesebb. Fogtam két dolgot: egy érzelmet és a hatékonyságot, amiről mondod, hogy a kapitalizmusra utal. Mégis az az alapvetésem, hogy én nem akarom a világot megváltoztatni, de egyszerűen csak azért nem, mert abban nem nyerhetnék. Én a hozzáállásomon tudok változtatni, és másokat is ebben tudok segíteni. Nem akarok azzal vitatkozni, arról elmélkedni, hogy jó-e az, hogy nagyon durva közgazdaságtani törvények kereszttüzében élünk. Az evolúcióról sem vitatkozom, hogy jó-e az, hogy én valójában gének túlélését biztosítom – ez az én életemnek a célja, ha a nagy képet nézzük.
Hanem ezeket elfogadom, és ezek között a keretek között nézem azt, hogy hol lehet a lehető legtöbb boldogságot, gazdagságot, szépséget, bármi olyat találni, ami élvezetessé teszi ezt a játékot, amit életnek hívunk. Ami engem igazán foglalkoztat, hogy hányféleképp tudok segíteni elképzelni azt, hogy mi minden lehetséges még azon kívül, ami van. Nem elméleti lehetőségekről beszélek, hanem valaki által megtehető dolgokról. Aztán pedig abban támogatom, hogy kitalálja, ezt milyen feltételek mellett van esélye megtenni.
Ha el is fogadjuk a közgazdaságtani és evolúciós kereteket, azért az egyéni szintű segítségnyújtásnak megvannak a maga korlátai. Érdemes lehet az intervenciót csoportokra kiterjeszteni, cégekre, családokra, azokra a rendszerekre, ahol az emberek élnek és működnek.
Sőt! Az én mondásom az, hogy versenyképesebbé tudnak válni a cégek, ha jobban élnek együtt emberekkel. Én négy gyereket nevelek, és a múltkor próbáltam nekik elmagyarázni, mi a személy és a jogi személy közti különbség. Például a jogi személy mehet csődbe (bár bizonyos országokban a személy is). A kapitalizmus törvényei azt mondják, hogy aki versenyképesebb, az él túl. Aki olcsóbban tud ugyanolyan minőséget vagy jobb minőséget gyártani, illetve többet tud előállítani ugyanannyiért. Én az evolúciót is hasonlónak látom: mond egy keretrendszert, hogy kik azok, akik a nyertesei lehetnek. Ezek sehogy se igazságos dolgok. Hanem ezek logikák. A kérdés, hogy hogy tudom létrehozni azt a csodát, amiből ezeknek az ügyeknek értelme lesz, az emberi motivációt. Hogyan tudok olyan munkakörnyezetet teremteni, amiben tudok működni, teljesíteni, ami keretet ad az életemnek? Másmilyet, mint amit eddig megszoktam. Olyat, amiről az a feltételezésem, hogy jobb lehet. Talán olvastam róla, talán hallottam valakiről, aki állítólag volt olyanban.
Ami az igazi kihívás, hogy honnan szerzek bátorságot – vezetőként a munkámban vagy családtagként otthon –, hogy megengedjem magamnak, hogy a sérülékenységem megmutatásával hátrányba kerülhetek, ugyanakkor csak így tudok partnereket szerezni, akik jól kiegészítenek. Amikor azt veted fel, hogy család vagy szervezet, aki jól él, akkor arról beszélünk, hogy olyan kihívásaink vannak, amiket egyedül nem tudunk teljesíteni. Az én mondásom az, hogy egyrészt kell küzdeni, az nem megúszható ügy, másrészt meg kell az is, ami kimaradt vagy csak nagyon kis részben jutott, ahogy felnőttünk: hogy tudjunk csak úgy hátradőlni, mélázni. A bámulás, révedezés termel.
Itt jön be az is, hogy azt hiszem-e a kapitalizmusról, amit megszoktam, vagy pedig be tudom látni, hogy az, hogy milyen a kapitalizmus, attól függ, honnan nézem. Ott van például Bill Gates és a Warren Buffett, akik nagyon jól megértették, mi a legjelentősebb értékteremtés a kapitalizmusban, hiszen egy-egy emberöltő alatt mindenkinél több vagyont tudtak felhalmozni. Viszont azt is kitalálták, hogy mi az, amit csak ők tudnak tenni a világ érdekében. Ez önmagában is oltári klassz. De emellett nem restek az éppen általuk meglátható legjobb üzleti lehetőségekbe továbbra is ugyanúgy belemenni, jelenleg is óriási földvásárlásokban vannak.
Szóval csak azt akarom mondani, hogy szerintem ez az és-dolog az, ami szabadságot ad, hogy nem vagy-vagy helyzetekben vagyok benne. Az pont a robotok helyzete, a digitális, a vagy ilyen, vagy olyan, tedd ide, tedd oda. Bár ahogy jönnek be a mesterséges intelligenciák, az egészen újfajta számítási kapacitások, a kvantumszámítógép, úgy néz ki, az informatika is el tud majd rugaszkodni a vagy-vagy helyzetektől.
Ha a minimum vagy-vagy helyzeteket biztosan gépekkel fogjuk megoldatni, mi lesz várhatóan az emberek szerepe a következő évtizedekben? Szerinted mitől lesz jövőálló valaki?
Az az érdekes, hogy az és-helyzeteket mennyire jól tudjuk kezelni. A vállalatvezetőket, cégtulajdonosokat eddig is a bónusz, illetve az osztalék fizette meg azért, hogy éjszaka nem alszanak. De miért nem alszanak éjszaka? Mert dilemmájuk van. Mert ha eldönthető kérdésük lenne, problémájuk, amit meg kell oldani, azt megoldanák, és aludnának. Ezek az emberek, akik cégeket vezetnek vagy tulajdonolnak, általában elég jó problémamegoldók, azért is tartanak ott, ahol. Csakhogy a legtöbb kérdés az nem probléma, hanem dilemma, azaz nem egy megoldható helyzet, hanem valamit kezdeni lehet vele. Milyen képességek azok, amik megoldhatóvá tesznek kihívásokat és kezelhetővé tesznek dilemmákat, ha már megoldani nem lehet őket?
Erre van nekem egy állításom. Végignézve sok cégvezetőt meg sok nemzetközi kutatást arról, hogy mik a legfontosabb képességek a jövőállósághoz, az emberi értékteremtéshez, kiszűrtem hatot, és elneveztem a 6K-nak: kommunikáció, kreativitás, kooperáció, kockázatvállalás, komplex problémák megoldási képessége és kritikus gondolkodás. És nem elégedtem meg azzal, hogy megállapítsam, melyik 6 az, amit ha a gyerekek megkérdeznek, hogy mik legyenek, ha nagyok lesznek, akkor én mit mondjak, szerintem merre érdemes evezni, hanem az is érdekelt, hogy mi a fene van a 6 képesség mögött. Azért, hogy meg tudjam mondani, jól főzök-e a kulcsképességekkel azon kívül, hogy ránézek az eredményjelző táblámra, mert az életemben sok fontos dolog van, amit nehezen tudok mérni.
Az én megértésem az lett, hogy a kíváncsiság és a bátorság a 2 fő képesség, attitűd a másik 6 mögött. Milyen adatokat tudok gyűjteni arról, hogy én önmagamhoz képest kíváncsi, bátor vagyok-e? A kedvesem lepett meg először. Amikor még friss volt a kapcsolatunk, és találkoztunk a barátaimmal, akkor az ő egyik szempontja, ami alapján hazafelé értékelte az időtöltést, az volt, hogy mennyire voltak kíváncsiak rá. Kérdezgették-e? Fontos volt-e az, hogy ő kicsoda, micsoda, honnan nézi a dolgokat? Például ez lehet egy ilyen adat. De a bátorságot, kíváncsiságot is tudom látni ezerféleképpen.
Gondolkodtál-e azon, van-e válaszod arra, hogy valaki hogyan tudja magában fejleszteni a bátorságot és a kíváncsiságot?
Nem fogok általános választ adni, mert ahhoz képest tudom én ezt hozzárakni, hogy valakinek milyen a személyisége, hogyan működik, miben szocializálódott, mi az, amit erről befogadni képes, hova szeretne eljutni. Az én tapasztalatomban univerzális, mindenkire általánosítható elméletek nem nagyon léteznek – ha konkrétan ismerem a helyzetet, arra már jól alakítható lehetőségek vannak. Amíg néhány tíz, száz, ezer évvel ezelőtt nem állt rendelkezésünkre információ ahhoz, hogy hatékonyan fejlődhessünk, most minden eddiginél könnyebben tudunk új információt szerezni. Ha valami új dolgot akarok csinálni, kíváncsi és bátor akarok lenni, akkor ez fontos. A második, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem tudok megtanulni információszerzéssel, mert mondjuk az agyam nem képes rá. Nem tudom elképzelni például a 3-nál több dimenziót vagy az exponencialitást: hogy egyik pillanatban nem látom, a másikban meg már rég megelőzött. Az agy ezeket nehezen tudja leképezni. Szóval érdekes, hogy hogyan kísérletezünk, próbálunk ki olyan dolgokat, amik nem férnek a fejünkbe anélkül, hogy az életünket kockáztatnánk.
Aztán van a harmadik, hogy vannak dolgok, amik nem a fejünkbe nem férnek bele, hanem a lelkünkbe: nagyon fáj nekünk valami miatt. Ha bemegyek bátran és valamire kíváncsian a főnökömhöz, befektetőmhöz, gyerekemhez, feleségemhez, és ő leordítja a fejemet, hogy micsoda hülyeségeken gondolkozom már megint, akkor egy idő után nem fogok oda bemenni ilyen ügyekkel. Ha megváltozik a helyzet, és valamiért a gyerek, feleség, befektető, főnök is elkezd érdeklődni, én már akkor se fogok ilyeneket mondani, hiszen az a tapasztalatom, hogy a lelkembe nem fér bele a dolog. Mit tehetek? Ha ülhetek a helyzettel kicsit, ha van időm elmélkedni rajta, akkor lehetnek felismeréseim. Vagy ha merek segítséget kérni valakitől, akkor együtt is ránézhetünk azokra a helyzetekre, amik engem érnek.
A negyedik dolog az a képesség és a szorgalom, hogy összerendszerezem-e az előbbi három irányból szerzett tapasztalataimat. Rendszerezni mindig lehetett. Kísérletezni is olyan dolgokkal, amiket nem fogunk fel. De hogy könnyű legyen információt szerezni, és könnyű legyen segítséget kérni, na ez az, ami megváltozott. Ez az, ami a mostani világnak a sajátja. Abban, hogy könnyű segítséget kérni, információt szerezni, személyes szabadságom és potenciálom van. Azt hiszem, ez az, amit el akartam mondani: hogy miközben jönnek a robotok, és egy csomó mindent meg fognak csinálni, amit eddig mi csináltunk, eközben sokkal értékesebbé válik az, ami igazán emberi. Hogy kíváncsiak tudunk lenni és bátrak, tudunk kritikusan gondolkodni, tudunk beszélgetni, együttműködni és komplex problémákat megoldani. Na, ettől tudunk magunkon úgy változtatni, hogy a világ majd ennek hatására megváltozhasson, és így lehetnek nyertes játszmáink is.
Ez egy szuper végszó volt, de annyit beszéltünk a kíváncsiságról, hogy nem tudom megállni, hogy megkérdezzem: mi ez a kék valami, amit magaddal hoztál a beszélgetésre?
Semmi doboz a neve, useless boxnak is hívják. Látom, te rögtön szétszeded, te ilyen elemző vagy, így is lehet. De most kicsit nézd meg, hogy csak hagyod magad előtt becsukva, és mi kezd el mozgatni téged azon kívül, hogy belenézz. Ez a bütyök mindenképp, próbáld ki ezt a bütyköt. Ahogy eltolod, a doboz kinyílik, aztán rögtön visszacsukódik. Ez azt mutatja, milyen elképesztő nehéz változnunk. Mert a szocializációnk úgy kezdődik, hogy másolunk – ez az egyik legerősebb kompetenciánk. Ha ülünk egymással szemben, egy idő után hasonlóan fogunk ülni, észrevétlenül, ennyire másolunk. Amikor valamin változtatni akarunk, például ennek a bütyöknek az állását megváltoztatjuk, akkor rögtön érkezik az ellenerő, mert nem úgy szoktuk meg. Én ajándékba szoktam adni egy-egy ilyen dobozt azoknak a cégeknek, akik velünk dolgoznak. Így később könnyű visszautalni rá, hogy ha úgy csináljuk, ahogy szoktuk, akkor az nem változás, akkor érdemes máshogy nekiugrani újra.
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
