Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Labrador zord északi partvidékén, a fátlan tundra és a Jeges-tenger közelségében egykor egy különös település állt. Noha Hebron egyszerre volt vallási misszió, kereskedelmi központ és az inuit közösség egyik fontos találkozóhelye, múltját egymást érő tragédiák árnyékolták be.
A 19. században egy, a német morva misszionáriusokból álló, közép-európai protestáns vallási közösség több missziót is létrehozott Labrador partvidékén azzal a céllal, hogy az ott élő inuit lakosságot keresztény hitre térítse. A hebroni misszió alapítása 1829-ben kezdődött, és néhány év alatt fokozatosan épült ki az a település, amely később az északi térség egyik legfontosabb missziós központjává vált.
Egy kis Európa Észak-Amerikában
A mai Kanada területén lévő település épületei sajátos európai hangulatot csempésztek az északi vadon kellős közepén. Jól láthatóan a falut alkotó hosszú, egymással összekapcsolódó, meredek tetős, apró tetőablakos épületsorok a harang alakú kupoláikkal jócskán eltértek az inuitok hagyományos építészeti világától. A misszionáriusok főépülete volt a legkirívóbb, amelyhez ráadásul templom, lakóház, üzlet, kovácsműhely és asztalosműhely is tartozott – ezek egyes elemeit a feltételezések szerint Németországban készíthettek elő, majd hajón szállították Labrador partjaihoz.
Több mint vallási központ
Bár Hebront elsősorban vallási központként működtették, a település valójában több volt ennél. A misszionáriusok iskolát üzemeltettek, kereskedtek és egészségügyi ellátást is biztosítottak a környék inuit lakóinak. Az elszigetelt vidéken ez különösen fontos volt, hiszen
a közösségek gyakran több száz kilométerre éltek egymástól.
A helyi lakosság harmada meghalt egy járványban
A helyiek misszionáriusokkal „kötött” kapcsolatának azonban több árnyoldala is volt. Az inuit lakosság egyrészt képtelen volt megküzdeni az európaiak által behurcolt fertőző betegségekkel, az ott élők szervezete ugyanis nem rendelkezett megfelelő immunitással ezekkel szemben. Ráadásul a pusztító járványok egymást érték: végigsöpört itt a szamárköhögés, az influenza és a himlő is. A legsúlyosabb tragédia 1918-ban következett be, amikor Labrador inuit lakosságának egyharmada spanyolnátha miatt vesztette életét.
A járvány nyomai ma is láthatók a hebroni temetőben, ahol sok helyit temettek el abban az évben.
Európában mutogatták őket
Hebron történetének egyik legsötétebb epizódja mégis az 1880-as évekhez kapcsolódik: ezekben az esztendőkben egész családokat vittek Európába úgynevezett néprajzi bemutatókra, amelyeket ma már a legjobb indulattal sem lehetne így nevezni. Ezek ugyanis inkább emberi állatkertek voltak, amelyek szervezői az északi őslakosokat egzotikus látványosságként mutatták be a közönségnek.
A „cirkuszi attrakció” részese volt Abraham Ulrikab is, az a hebroni inuit férfi, aki a családjával abban a reményben vállalta az utazást, hogy jobb életet teremthet szeretteinek. Útjuk azonban szomorú véget ért: a csoport tagjai sorra kapták el a himlőt, és rövid időn belül, 1881. január 16-ra mindannyian meg is haltak. Ez az esemény vált aztán az inuit közösség egyik legismertebb történelmi traumájává.
Így lett semmivé a misszió
Az 1950-es évekre egyre több probléma nehezítette Hebron működését. A település elszigeteltsége, a rossz lakhatási körülmények, valamint a tuberkulózis terjedése és a tűzifa hiánya miatt a hatóságok megkérdőjelezték a misszió fenntarthatóságát. 1959-ben ezért végül hivatalosan is bezárták a települést, nem működött itt többé se üzlet, se egészségügyi központ, sőt, a döntés értelmében az inuit lakosokat is a délre fekvő közösségekbe telepítették. A kényszerű költözés sok család számára rendkívül megrázó élmény volt:
egyeseket elszakítottak rokonaiktól, vagy olyan helyekre vittek, ahol se a vadászterületeket, se az ottani környezetet nem ismerték, több család pedig mélyszegénységbe süllyedt.
Romok őrzik a pusztító múltat
A misszió, no és a település bezárása után az épületek állapota gyorsan kezdett leromlani, hiszen a zord időjárás és az évtizedes elhagyatottság is komoly károkat okozott bennük. Ennek ellenére Kanada 1976-ban történelmi helyszínné nyilvánította a települést:
egyfelől azért, mert Hebron a morva missziós építészet egyik ékes példája, másfelől pedig azért, mert a település vallási oktatást nyújtott a helyi inuitok számára, mellette pedig oktatási, kereskedelmi és egészségügyi központként is szolgált.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
Bocsánatot kértek az inuit közösségtől
Az elmúlt évtizedekben, amellett, hogy több erőfeszítést is tettek azért, hogy megmentsék a főépületet és néhány melléképületet, 2009-ben Új-Fundland és Labrador tartomány kormánya emlékművet is állított, valamint hivatalosan is bocsánatot kért az inuit lakosságtól a történtekért. Ez az esemény kétségtelenül fontos lépést jelentett a történelmi igazságtétel felé, amelyre válaszul az inuit vezetők egy második emléktáblát is elhelyeztek itt, és elfogadták a bocsánatkérést.
Kapcsolódó: Két évre ragadt egy szibériai szigeten egy inuit nő: így élte túl
