A magas, szőke, göndör fürtű, kék szemű 14 éves fiú, ahogy ez akkoriban természetes, Beatles-rajongó és imád gitározni. A filmszerep honoráriumából egy jó motorkerékpárra vágyik. Olyanra, mint amilyenben begördül a film egyik jelenetében. Aztán leállítja a járgányt, megfordul és belemosolyog a kamerába. Még nem sejti, hogy ettől kezdve örökre megváltozik az élete.
Castingtúra Európában
Jó egy évvel később, a Halál Velencében című film premierjén II. Erzsébet angol királynő előtt pukedlizik fehér szmokingban, és Romy Schneider oldalán lép be a fesztiválpalotába, miután Luchino Visconti kikiáltotta a világ legszebb fiújának. Visconti egész Európát bejárta – a castingtúráról külön film készült, a budapesti állomást is beleértve –, hogy Thomas Mann Halál Velencében című regényének filmváltozatához találjon egy olyan ártatlan, angyali szépségű teremtést, mint amilyent a nagy német író – aki szintén kedvelte a férfinemet – megálmodott.
Visconti asszisztensei felkeresték az európai fővárosok fiúiskoláit, és számos filmet megnéztek. A kiválasztásnál szóba került Balázsovits Lajos is, aki azonban, már huszonévesen, túlkoros volt a 14 éves lengyel gyerek, Tadzio megformálásához. Akárcsak Helmut Berger, Visconti akkori élettársa, aki egyidőben a világ legszebb férfi színésze címet még Delon elől is elhappolta. (A német színész soha nem bocsátotta meg Viscontinak, és Andrésennek sem, hogy elorozták előle a szerepet.)
Az itáliai filmgyártás teljhatalmú ura előszeretettel választotta ki a világ legszebb férfi sztárjait, hogy játsszanak a filmjeiben: Massimo Girotti, Alain Delon, Jean Sorel, Giancarlo Giannini és Berger emelkednek ki a hosszú sorból.
A castingról forgatott film mai szemmel nézve megrázó stockholmi jelenete, ahogy a rendező szemügyre veszi a gyereket, mint egy tárgyat, és utasítgatja. Amikor megkéri, hogy vetkőzzön le, az androgün szépségű Björn zavartan az arcához nyúl, meglepődik, de végül is leveszi a pulóverét, és az asszisztens által tolmácsolt kérésre belemosolyog a kamerába.
Ezzel a dolog eldőlt.
A világ legszebb fiúja
Mindennek 50 éve. A fél évszázados évforduló alkalmából mutatták be az idei amerikai Sundance filmfesztiválon Kristina Lindström és Kristian Petri kiváló svéd oknyomozó újságírók és dokumentumfilmesek alkotását, melynek címe mi is lehetne más, mint A világ legszebb fiúja. A filmből kiderül, hogy a szerep eljátszása a gyerek egész életére kiható, rossz döntés volt. Pedig eredetileg csak egy jó motorra vágyott.
Hogy hol voltak a szülők? Björn 10. életévét épphogy betöltötte, amikor édesanyja öngyilkos lett, apjáról sehol egy szó sem esik. A vidéken élő nagymama ösztökéli unokáját, hogy adottságait használja ki, legyen híres. Talán nincs tisztában vele, hogy ezzel tönkreteszi a fiút: a földindulásszerű életmódváltást gyerekként nehéz megemészteni, főleg úgy, hogy nincsen mellette az édesanyja és édesapja, sem egy empatikus ügynök vagy egy harcias sajtófőnök. De akkor még, 1971-ben, ez nem volt annyira természetes.
Mindenki dédelgeti
Velencében a forgatás hamarosan elkezdődik. A rendező kiadja a parancsot a stábnak, hogy senki nem közelíthet a gyerekhez, az egész forgatásnak nem lehet erotikus töltete, bár ezt nehéz betartani. A világhírű Dirk Bogarde – Aschenbach, a zeneszerző megformálója – sokat segít Björnnek, hogy megbirkózzon a sokszor kétértelmű jelenetekkel, amelyekben fontos szerepet játszik egy-egy kacér, hívogató, sejtelmes mosoly.
Láthatóan dédelgetik a fiút a női főszereplők is, élükön Silvana Manganóval és Nora Riccivel, Visconti két kedvenc színésznőjével. A Tadzio barátját játszó olasz színész – szerepe szerint – nem tudja róla levenni a szemét, átkarolja, megcsókolja, majd dühösen birkózik vele az iszapos fövenyen, tudat alatti féltékenységből, mert nem bírja elviselni tökéletességét.
A német írófejedelem művéhez híven a fiú lánytestvérei jellegtelenek, szinte arctalanok, ruhájuk durva, fantáziátlan, míg a kamasz minden öltözéke elegáns: matrózblúzai, öltönyei, fürdő- és játszóruhái csakúgy, mint az oroszos szabású, csuklónál finoman díszített selyeming, amely kiemeli hosszú, nemes ujjait.
Elpötyögi a Für Elisét, lassacskán megfordul és Aschenbachra emeli komoly tekintetét, aki azonnal szerelmes lesz belé. De mindez nem elsősorban a plátói pedofíliáról vagy a homoszexualitásról szól, ahogy a könyvben sem: Aschenbach elsősorban a szépségbe, a fiatalságba lesz szerelmes, amiről tudja, hogy már soha nem érheti el, amitől örökre búcsúznia kell. Mindezt átlengi a kolerával küzdő fürdővárosban a halálvárás furcsa hangulata. Björn minden pillantásában mély melankólia ül, talán épp gyerekkori tragédiája miatt. Ez teszi ösztönös alakítását emlékezetessé. Visconti végig csak pár szóval irányította: menj, állj meg, fordulj, mosolyogj.
„Szexuális tárgy voltam”
A film zajos sikert arat, és számos díjat seper be, ami elsősorban az operatőri munkának – Pasqualino de Santis –, illetve a jelmeztervezésnek – Piero Tosi – tudható be. Tosi utalásai kifinomultak, de lényegiek, mesterien épít fel apró részletekből egy külön világot: ilyen a hatalmas fehér, görögös szélmintájú fürdőlepedő. Amikor a nevelőnő megtörölgeti, majd bebugyolálja vele a fiút, átveti a fél vállán, ő pedig elsétál benne a tengerpart felé, a látvány messziről a görög szobrok tökéletességére emlékeztet. Az anya – Silvana Mangano – csodás kalapjai, ékszerei, csakúgy, mint a nevelőnő szemüvege, Aschenbach fiatalosnak szánt, mégis nevetségesnek ható fehér öltönyei telitalálatok, és jelentős szerepet játszanak a miliő megteremtésében.
Velencében a premier alkalmából jótékonysági gálabemutatót szerveznek, amelyen részt vesz többek között II. Erzsébet és Anna hercegnő is, hogy sokan adakozzanak a süllyedő olasz város megmentésére, de a film Cannes-ban is szerepel – a fesztiválok szinte elsodorják a fiút, akire világhírű színésznők mosolyognak, David Bailey fotózza, Visconti ad neki tüzet – és melegbárokba cipeli magával.
Szexuális tárgy voltam, úgy néztek ott rám a pincérek, mintha egy darab friss hús lennék
– nyilatkozta később Andrésen a The Guardiannek. Felnőttként haragra gerjed, amikor homoszexualitását firtatják, hiszen ebből semmi nem igaz.
A film tokiói premierje után visítozó lányokból álló rajongóhad fogadta, olyan hisztériával, mint a Beatlest. Eleinte ki sem mert lépni a szállodaszobából. Poplemezeket vesznek fel vele, amelyen japánul énekel. Szerepel számos televíziós reklámban is. Ottani sikerének titka, hogy a japán animeművészet a fiatal, nőies férfiak ábrázolásáról ismert. Andrésen azóta is nagyon kedveli Japánt, az évek során többször ellátogatott az országba.
Lawrence J. Quirk filmtörténész 1974-es tanulmányában emlékeztet rá: néhány Andrésen-kép olyan gyönyörű és művészien megkomponált, hogy „felakasztható volna a Louvre vagy a Vatikán falaira”. Ez is csak erősítette a szépfiúimázst, amitől pedig Björn mindig szabadulni szeretett volna. De ez évtizedek alatt sem sikerült neki: ugyancsak rosszul érinti, amikor Germaine Greer író A gyönyörű fiú című, 2003-ban megjelent könyvének borítójához az őt ábrázoló egyik ikonikus David Bailey-portrét választotta, az engedélye nélkül.
Aztán ahogy múltak az évek, a kamaszkori hamvasság a múlté lett, a szőke haj bebarnult, az arc megnyúlt. Ritkán foglalkoztatják, de nincs is meg benne a tanulási vágy, a színészi ambíció, inkább a zene világa vonzza. „Akkor voltam igazán boldog, amikor a zongora mellett Chopinnel beszélgethettem” – emlékezett vissza egy 2005-ös felvételen.
A tragédiák sora folytatódik
Feleségével hirtelen bölcsőhalálban veszítik el 9 hónapos kisfiukat, amit soha nem hever ki, sőt magát hibáztatja, minden alap nélkül. Depresszió, alkoholizmus, drogok, nehéz évek következnek. Bár néhány névtelen svéd sorozatban játszik, és zenél is, egyikben sem kiemelkedően sikeres.
A felkavaró portréfilmben, amelynek terjesztési jogát a Juno Films szerezte meg, Björn Andrésen úgy néz ki – bár még csak 66 éves –, mint egy 80 éves hajléktalan. Évtizedek óta rengeteget cigarettázik, csontvázsovány, ősz haja varkocsban lóg, és jórészt segélyekből él. A produkció érdekessége, hogy egyes jeleneteit Budapesten forgatták, néhány pillanatra feltűnik a Gellért fürdő és az Erzsébet híd is.
Bizonyára már tudja a választ a saját magának oly sokszor feltett kérdésre:
boldogabb lett volna az élete, ha soha nem találkozik Viscontival?
A Halál Velencében és Björn Andrésen alakítása mindennek ellenére örökzöld lett: a YouTube-on emberek ezrei kattintanak ma is a Mahler-muzsikával aláfestett dokumentumvideókra és az egyik legszebb Visconti-filmből kiragadott jelenetekre. A Sundance fesztiválon debütált svéd dokumentumfilm szélesebb körű bemutatójának időpontjáról egyelőre nincs hír.
