Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Egy sima, egy fordított. Azoknak, akik valaha hallottak a kötés technikájáról, még ha nem is próbálták sosem, ez a két szó – sima és fordított – biztosan jelent valamit. Ezek az alapszemek a kötésben, és ezek variációjával alakul ki a minta a pulóverben, a sálban – vagy éppen ide rejtik a második világháború legfontosabb titkos üzeneteit.
Képzeljük el például, hogy ül egy nagymama az ablaknál, kötőtűvel a kezében, és amikor elmegy egy vonat jobbra, akkor köt egy bogyót a pulcsira, majd amikor elmegy balra egy másik, akkor lukat alakít ki a mintában. Pedig ez a német vonatok elhaladását is jelenthette.
Már Dickens egyik szereplője is így üzent
Ez a fajta kódolt üzenetküldés megjelent az irodalomban is. Charles Dickens A két város meséje című művében a vérszomjas francia nő, Madame Defarge hideg fejjel köt a közönségben, miközben a guillotine lefejezi a francia nemeseket. Buzgón készíti a szemek megfelelő sorozatát, amely arról árulkodik, hogy ki lesz a következő, akit kivégeznek.
A háborúkban – akár a huszadik században, akár korábban – a nőket arra buzdították, hogy varrjanak, kössenek meleg holmikat a katonáknak, főleg zoknit, sapkát, ami megvédi a fronton harcolókat az esetleges zord időjárástól. Így kézenfekvővé vált egy idő után, hogy ezek a ruhadarabok, vagy a textil maga üzeneteket hordozzon, hiszen senki nem gondolta, hogy egy pulóverben vagy sálban titkos üzenet van elrejtve.
Kötött és kémkedett
A második világháborúban a britek egyik kémje különösen híres volt a kódolt üzenetek ilyetén elkészítéséről és szállításáról. Phyllis Latour Doyle 1944-ben érkezett a megszállt Normandiába, ahol kedélyesen társalgott a német katonákkal, majd ócska biciklijén elgurult a szállására, elővette a kötését, és „megírta” az üzenetet. Nem is akárhogy. A nála lévő selyemfonalra csomózással „szőtte” a híreket, amelyeket egy Morze kódoló berendezéssel fordított le. Ezt a csomós fonalat rátekerte egy vékony kötőtűre, amit belehúzott egy lapos cipőfűzőbe, és ezzel fogta össze a haját.
„Emlékszem, amikor bevittek egy állomáshelyre, ahol a női katona minden ruhánkat levetette, hogy lássa, dugdosunk-e valamit. A nő gyanúsan nézett a hajamra, úgyhogy kiszedtem belőle a cipőfűzőt. Ettől megnyugodott, úgyhogy ismét visszatehettem azt a hajamba. Idegtépő pillanatok voltak”
– nyilatkozta Phyllis Latour Doyle a New Zealand Army News című lapnak 2009-ben.
Ez a fajta üzenetküldés azért lehetett sikeres, mert arra a sztereotípiára épült, hogy a nők csak ártatlanul kézimunkáznak – hímeznek, kötnek, szőnek – és ebben senki nem talált kivetnivalót. Hogy hány ezer titok és üzenet jutott el így a különböző döntéshozókhoz vagy katonai egységekhez, azt nem tudjuk pontosan, ám a módszer hatékonyságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy nők százai használták.
Olvasd el ennek a magyar kémnek a történetét is, aki ugyan nem kötött vagy horgolt, de nagy dolgokat vitt véghez. Itt találod a cikket.
