Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Noha az ókori Róma híres harcosainak élete kétségtelenül roppant veszélyes és erőszakos volt, valójában sokkal ritkábban vesztették életüket az arénában, mint azt gondolnánk a Gladiátor-filmek alapján.
Kardok, lándzsák és szigonyok csattannak pajzsokon, míves páncélokba öltözött harcosok küzdenek egymással vagy egzotikus állatokkal. Az erőszakos jelenetek végén egyetlen gladiátor marad talpon, aki a közönség útmutatása alapján – fölfelé mutató hüvelykujj: élet, lefelé mutató: halál –, és őrjöngésétől kísérve vagy végzett legyőzött ellenfelével, vagy pedig megkegyelmezett neki. Mindkét Gladiátor-filmben láthatunk hasonló jeleneteket, ám ezeknek a harcosoknak az élete sok mindenben más volt, mint ahogy azt a filmvásznon láthatjuk.
Bő egy hónapja mutatták be Magyarországon a Gladiátor című amerikai történelmi film második részét. Mindkét filmet Ridley Scott rendezte, és mindkettőben szerepelnek valóságos történelmi alakok. Életük azonban nem mindig úgy alakult, ahogy a filmekben.
Így éltek és haltak a gladiátorok a valóságban
Ám lássuk először is a gladiátorokat, akik mindkét film középpontjában állnak. Brutalitás, erőszak és harc jellemezte mindennapjaikat, életük pedig csak addig ért bármennyit is, amíg véres szórakozást nyújtottak a népnek. Ez a kép alakulhat ki a nézőben, ám Hollywood sok mindenben átírta a történelmi valóságot.
Az első gladiátorküzdelmet időszámításunk előtt 264-ben rendezték, nem a Colosseumban, hanem egy temetésen. Egy jó darabig csak különleges alkalmakkor tartottak ilyen látványosságokat, például a császár születésnapján, ám lassan politikai eszközzé váltak, amelynek segítségével meg lehet szerezni a nép támogatását, biztosítani lehetett jóindulatát.
A játékok népszerűségének csúcspontján a Római Birodalom minden szegletében rendeztek gladiátorküzdelmeket.
A közkeletű feltételezéssel ellentétben azonban – noha a harcosok társadalmi státusza roppant alacsony volt – a gladiátorok gyakrabban élték túl a küzdelmeket, mint nem. Egy-egy harcos kiképzése ugyanis kifejezetten költséges volt: először tompa és nehéz fakardokkal tanultak meg harcolni az iskolákban (ludus gladiatorius), ami az erejüket és a kitartásukat is növelte. Ezután gyakorlatoztak az úgynevezett palusnál, amely egy földbe ásott vaskos karó volt. Csak ezt követően használtak valódi fegyvereket, élő ellenfelek ellen.
Megérte vigyázni a gladiátorokra
A kisebb, például ünnepi vacsorák mellé szórakoztatás gyanánt megrendezett, vagy arénákban tartott hatalmas küzdelmekhez a harcosokat bérelték a szervezők. Lényegében
minden résztvevő érdeke azt diktálta, hogy a gladiátorok életben maradjanak: az iskolák akár a bérleti díj 50-szeresét is elkérték, ha az általuk kiképzett harcos elhunyt.
A küzdelmeket szigorú előírások szabályozták, amelyek betartásáról bírók (summa rudis) gondoskodtak. A filmekben látottakkal ellentétben az általában két ellenfél között zajló küzdelmek legnagyobb része döntetlennel ért véget – csak mintegy 10 százalékukban kapott valamelyik gladiátor halálos sebet. Vagyis a harcosoknak mindössze 5 százaléka halt meg az arénában.
A bírók a legtöbbször azonnal megállították a küzdelmet, ha valamelyik fél komoly sebet kapott, a harc csak egészen kivételes alkalmakkor tartott az egyik fél haláláig. Általában a vesztes kegyelmet kapott, és élve hagyhatta el az arénát. Egyes történészek szerint a sokszor megörökített lefelé tartott hüvelykujj (ahogy a két ujj kinyújtása, valamint a kendő lengetése is) valójában az életet jelentette, és pont a fölfelé tartott ujj volt a halálos ítélet.
A küzdelmek nemcsak szigorúan szabályozottak voltak, de a harcoló feleket is gondosan választották ki, hogy minél egyenlőbb – és így izgalmasabb – legyen a látványosság. Különféle felszereltségű gladiátorok léteztek, és a különböző páncélok és fegyverek alapján meg volt szabva, hogy ki milyen ellenféllel kerülhet szembe.
Állatokkal igazi gladiátorok nem nagyon harcoltak – az elefántok, oroszlánok, medvék és más vadállatok ellen kifejezetten vadászatra kiképzett, úgynevezett venatoresek álltak ki.
A tetemek húsát szétosztották a nézők között. (És persze állatok állatok ellen is küzdöttek – 80-ban például orrszarvú küzdött meg bikával, medvével, oroszlánnal és két szarvasmarhával.)
Stigma volt gladiátornak lenni
Noha a gladiátorok a legtöbbször nem haltak meg az arénában, nem volt könnyű életük. Lényegében rabszolgának számítottak, akikkel a gladiátoriskolák tulajdonosai rendelkeztek. Általában hadifoglyokból vagy rabszolgákból lettek ilyen harcosok, ám olykor szabad emberek is gladiátornak álltak – ritka esetekben nehéz helyzetbe került arisztokraták is, ám az ilyen embereket lenézték és megvetették. Ahogy maguk a gladiátorok is stigmatizáltak voltak – társadalmi státusz szempontjából a színészekkel és a prostituáltakkal álltak egy szinten.
Ennek ellenére egy-egy jól szereplő harcos roppant nagy népszerűséget érhetett el. Nero uralkodása alatt
Spiculus például olyan fényűző körülmények között élt, amit még a leggazdagabb arisztokraták is megirigyelhettek – miközben továbbra is rabszolga volt.
Egy szíriai származású gladiátor, Flamma pedig négyszer is elnyerte szabadságát – ám mindegyik alkalommal visszautasította a lehetőséget, hogy szabad emberként éljen. Számos ókori lelet tanúskodik arról, hogy a híresebb harcosokat cserépedényeken, üvegpoharakon, szőtteseken örökítették meg.
Ezek a szereplők tényleg léteztek
Láthatjuk tehát, hogy a gladiátorok éltének sok részletét túlzóan vagy teljesen történelmietlenül jelenítik meg a filmekben, ám mi a helyzet a szereplőkkel? Léteztek egyáltalán a Gladiátor II.-ből megismert alakok? A legtöbbük valamilyen formában igen, ám itt is meglehetősen nagyvonalúan kezelte az ismert történelmi tényeket a rendező. Lucius Verus például a filmben az első részből ismert Maximusnak és a gonosz császár, Commodus testvérének, Lucillának a fia – a valóságban valóban született a nőnek gyermeke, ám még egészen fiatal korában elhunyt. Ráadásul nem is lehetett Maximus az apja, lévén a Gladiátor első részének főszereplője kitalált figura.
Az anya sem élt már Caracalla és Geta uralkodása idején, hiszen korábban kivégezték, mert Commodus ellen szervezkedett.
(Commodus egyébként a valóságban is olyan szörnyű figura lehetett, mint amilyennek Joaquin Phoenix megformálta – tanácsadói egy hivatásos birkózót fogadtak fel 192-ben, hogy fürdés közben eltegye láb alól.)
Caracalla és Geta nevű császár létezett: valóban együtt uralkodtak egy darabig, és utálták egymást – a harciasabb Caracalla végül 211-ben el is tetette láb alól testvérét. Hat éven keresztül uralkodott egyedül, egészen addig, amíg Macrinus (a filmben rabszolgakereskedő és gladiátor kiképző, aki szenátor akar lenni), egy lovag megbízásából egy légionárius le nem szúrta, miközben épp könnyített magán. (Caracalla után Macrinus lett a császár – ő volt az első római uralkodó, aki korábban nem volt tagja a szenátusnak.)
A leghíresebb gladiátorok kicsit olyanok voltak az ókori Rómában, mint ma a szupersztárok, olykor igazi kultusz épült köréjük.
