Már azt is kevesen tudják, hogy Magyarország rendelkezett gyarmatokkal, de az valószínűleg még kevésbé ismert, hogy az egyik ilyen terület nagypolitikai szerepet játszott egykor.
A Habsburg Birodalmat, majd az Osztrák–Magyar Monarchiát nem ragadta magával az európai országok gyarmatosítási láza, a boldog Ausztria inkább házasodott. Ennek ellenére azért akadtak olyan területek világszerte, ahol ideig-óráig gyarmatosító státuszt gyakorolt hazánk is.
Az első, rövid életű osztrák–magyar gyarmat még a 18. századi Indiában létesült, katonai vállalkozások híján később pénzért vett volna területeket anyabirodalmunk, előbb az angoloktól az Ádeni-öböl környékén, majd a spanyoloktól a Szaharában. Ezen ötletek azonban nem jártak sikerrel.
Magyar kötődésű gyarmatból nem volt sok a történelem során
Az Osztrák–Magyar Monarchia nem csak azért maradt ki a világ gyarmatosításából, mert nem volt óceáni flottája, ebben az időszakban sokkal fontosabb dolga akadt: számtalan lázongó nemzetiséget kellett megbékítenie és összetartania. Ennek ellenére egyetlen, a szó szoros értelemben vett gyarmatra mégis sikerült szert tennie, mégpedig Kínában.
A 19. századi Kínában a császárság mandzsu származású uralkodói egyre inkább szerettek volna elszigetelődni az országban folyamatosan terjeszkedő Európától. A hatalmas ázsiai birodalom az európai kereskedelmi társaságok legális kábítószer-kereskedelméből fakadóan ekkorra már nemcsak gazdasági, de társadalmi szempontból is egyre jobban megroggyant, nem csoda, hogy a császár szerette volna betiltani az ország működésére hatalmas fenyegetést jelentő ópiumhasználatot. Nagy-Britannia éppen emiatt robbantotta ki az első, majd a második ópiumháborút is, hiszen a brit birodalom egyik gazdasági alapját a mámort okozó, halálos függőségbe taszító kábítószer kereskedelme és annak legnagyobb felvevő piaca, Kína jelentette.
Az ópium sokadik szögként került a Csing-dinasztia koporsójába
A nemcsak gazdasági szempontból erősebb, de technikailag is fejlettebb európai birodalom a győzelmeit követően hatalmas összeget kért jóvátételként Kínától, elfoglalta Kanton, Nanking és Sanghaj városát is, Hongkongot pedig saját fennhatósága alá vonta. A békeszerződés értelmében nem csak hatalmas összegű, 21 millió dollárnyi kártérítésre volt jogosult, de öt újabb kikötőt is nyittatott a kereskedelem megkönnyítése érdekében Kínával.
Az ópiumháborúkat követőenaz európai nagyhatalmak sorra szerezték meg Kína tengerparti területeit, ahol kereskedelmi lerakatokat építettek ki.
A birodalom méretének köszönhetően egy állam sem tudta az egész területet az uralma alá vonni, ezért a nagyhatalmak úgynevezett koncessziós területeket hoztak létre, sok esetben teljesen kitiltva az őslakos hanokat és madzsukat, sértő szövegű táblákkal figyelmeztetve az európai és amerikai fölényre. A fentiek miatt robbant ki a ma már bokszerlázadásnak nevezett felkeléssorozat, mely során burkolt udvari támogatással vették fel a harcot az európai és amerikai betolakodók ellen a végletekig megkeseredett kínaiak.
A bokszereknek köszönhetjük a gyarmatunkat
1900. május 18-án országszerte megindult az aknamunka a külföldiek ellen, vasutakat robbantottak fel, keresztényeket végeztek ki – köztük saját, európai gyökerű vallással bíró honfitársaikat is –, míg végül meggyilkolták a német követség egyik vezetőjét. A bokszerek elfoglalták Tiencsint is, amely a koncessziós felosztás eredményeképp ezt követően az Osztrák–Magyar Monarchia gyarmatává is vált.
Miközben mandarinjai és eunuchjai egy része támogatta a bokszereket, a kínai császárnő, Ce-hszi a lázadás leverésére a nyugat-európai és egyéb nagyhatalmak segítségét kérte. Német, brit-indiai, osztrák–magyar, orosz, francia, olasz, japán és amerikai csapatok közös erővel verték le a hatalmas méretű népfelkelést, cserébe kereskedelmileg hasznosítható területeket kaptak. Mindössze 6 hónapba telt, mire átvették a fél birodalom felett az ellenőrzést.
Több száz magyar katona a bokszerek ellen
A dualista monarchia által küldött négy hadihajó és mintegy 500 fős szárazföldi haderő 36 százaléka elesett a harcokban, az elesettek egyharmada magyar volt.
A bokszerlázadás leverését követően a Pekinghez közeli, egymillió lakosú tengerparti nagyváros, Tiencsin a nyolc nagyhatalom közösen uralt területévé vált. Külön érdekesség, hogy bár a dualista monarchia mindösszesen alig több, mint 100 négyzetkilométernyit birtokolt belőle következő, közel húsz esztendő során, fővárosunk mégis nagy hatást gyakorolt a koncessziós területek lakóinak életére. A Hajho folyó által kettévágott Tiencsin egyik oldalát Budának, a másikat Pestnek nevezték a gyarmatosító szlengben.
Kis Bécs, Kínában
Bécs azonban nem tulajdonított nagy jelentőséget a kínai gazdasági helyőrségnek, kvázi magára hagyta az ott működő konzulátust. A 25 ezer főnek otthont adó zónában a monarchia törvényei voltak érvényben, az ott élő kínaiak osztrák–magyar állampolgárok lettek, ugyanúgy adóztak, és ugyanazok a kötelességek vonatkoztak rájuk, mint az Kárpátok között élő nemzetekre.
Tiencsin egyes utcáinak ismerősen csengő egykori nevei között magyar és osztrák városokat is találhattunk volna, ha az 1900-as évek első évtizedeiben járunk arra. A korábban hutongokkal, aprócska, szegényes, földszintes házikókkal tarkított utcák teljesen átalakultak: az európai klasszicizáló stíl lett a jellemző. Sorra nyíltak a cukrászdák és kávéházak, még egyes nagyhatalmú, mandzsu vezetők, például maga Jüan Si-Kaj is itt építtetett otthont magának európai stílusban.
Mégis: a monarchista zóna maradt a legelmaradottabb mind közül, mintha maga Ferenc József is megfeledkezett volna róla.
A folyó egyik oldalát az Osztrák–Magyar Monarchia, Olaszország, Oroszország, illetve Belgium, míg a másikat Japán, Franciaország, Nagy-Britannia és Németország uralta.
A koncessziók 1860 és 1945 között működhettek, hazánk a trianoni békediktátummal már 1920-ban elveszítette története egyetlen, valódi gyarmatát, ugyanakkor a többi ország egészen a második világháború végéig megtarthatta azokat.
Tiencsin építészetén az európai, közte a magyar kultúra nyomai a mai napig látszanak, a város élete és épített öröksége túlélte Maót is, és része letta kínai örökségvédelmi programnak. 2002-ben 103 másik kínai várossal együtt a történelmileg és kulturálisan nevezetes városok közé sorolták Tiencsint.
