Még 2024-ben sem teljesen példa nélküli, hogy egy városrész bűzbe burkolózik, pedig ma már azt hisszük, mindent tudunk a csatornázásról. Így azon végképp nem szabad csodálkoznunk, hogy 1858-ban, amikor a brit főváros lakossága hirtelen több milliósra duzzadt, a kollektív lefolyóul használt Temze hamar bemondta az unalmast, és orrfacsaró szagot árasztott. A folyót akkor csak úgy becézték: a szörnyleves.
Szörnylevesnek nevezni egy folyót, amelynek alján több méter vastag hordalékban áll és sodródik tova az emberi ürülékkel vegyült ipari hulladék, a vágóhídi tetemek, romlott élelmiszer, háztartási szemét és egyebek, csak a kifinomult angol eleganciát dicséri. Ma már biztos más nevet adnának hasonló helyzetben egy hömpölygő fekáliasodornak.
Pedig nem a Temze volt a hibás a londoni bűz miatt
A folyó valószínűleg nem kérte, hogy a hirtelen "megapolisszá" duzzadó város lakossága egytől egyig bele ürítse minden piszkát, pedig nagyjából ez történt. London lakossága 1801-ben még csak egymillió fő volt, de alig fél évszázaddal később, az 1851-es népszámlálás adatai szerint már 2,6 millióan laktak a városban. A csatornahálózat kiépülése azonban messze nem tudta lekövetni a népesség növekedésének ezt a szédítő ütemét.
A bűzvész csak egy volt a csapások sorában Londonban
Pedig a lakosság egyre városiasabb környezetben találhatta magát a brit fővárosban: a vízöblítéses angol wc addigra már szépen elterjedt London-szerte. De ennek az örvendetes ténynek mégis szomorú következménye lett: így már nem a kerti pottyantósa körül öklendezett diszkréten mindenki, hanem ezt kollektíven tehették meg a város folyójába vezetett ipari mennyiségű ürüléken.
Közben London éppen csak kilábalt két ütős kolerajárványból, melyek során széles körben elharapódzott a tévhit, hogy a betegség a levegőben terjed, és a kellemetlen szaghatások ismérvei a kór jelenlétének. Éppen tíz évvel korábban, miközben nálunk Petőfiék a szabadságért küzdöttek, 1848-49-ben Londonban közel 15 000 áldozatot követelt a kolera első hulláma, amelyet pár éven belül újabb követett. A második járvány 1853-54-ben pusztított, és mintegy 11 000 ember életébe került. Azóta élt a túlélőkben a képzet, hogy a miazma, vagyis a büdös maga a járvány hordozója. Így el lehet képzelni, mennyire elkezdtek kétségbeesni mind a 2,6 millióan, amikor 1858 nyarán, a szárazságtól alacsonyabbra apadt folyóvíz csak még koncentráltabb szennyvízzé változtatta a folyót, s a benne hömpölygő mindenféle is hamarabb indult bomlásnak vagy rothadásnak.
Végül már a londoni képviselők is kénytelenek voltak tenni a bűz ellen
A rémes szaghatás, amely belengte a várost, számos megbetegedést okozott, de akinek az egészsége nem bánta, az orra annak is. Ez alól pedig nem volt kivétel sem nemre, sem rangra való tekintettel, a bűz, az bűz minden társadalmi osztály szaglószervének. Sőt, a ország ügyeiért felelős igen tisztelt képviselőknek is, akik így legalább első kézből tapasztalhatták, hogy itt bizony valami bűzlik.
Londont nem kímélték a csapások, 1834-ben tűzvész pusztított a városban, mely véget vetett az országház korábbi épületének és lehetővé tette egy új kialakítását. Ez, a Big Bennel együtt, éppen hogy elkészült az 1850-es évekre, s az ülésező képviselőknek egyébként impozáns látványt kínált volna a folyóra, ha az nem változott volna át szörnylevessé.
Így viszont az ülés menekülésbe fulladt. Mivel egy Joseph Bazalgette nevű fiatal mérnök már 1854-ben a londoni vízvezeték- és szennyvízelvezető rendszer állapotának felmérésén dolgozott, így rá esett a választás 1858-ban, hogy a csatornarendszert kiépítse. A londoni bűzvész így nemcsak a szennyvízelvezetés megoldásának és a városiasodásnak lett indukátora, de hozzájárult ahhoz is, hogy egy John Snow nevű orvos kikísérletezze, a kolera nem a levegőben terjed, a megbetegedéseket a szennyezett ivóvíz okozza.
Ha érdekelnek a brit főváros egykori pikáns eseményei, olvasd el ezt a korábbi cikkünket is.
