Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Mérei–Binét-féle Gyermeklélektan ma is a gyermekpszichológia alapművének számít, de a laikusok is ismerhetik a pszichológus nevét: az évtizedek óta töretlen népszerűségű Ablak-Zsiráf társszerzője volt. Életútja nem nélkülözte a mélységeket és a magasságokat: megkapta a Kossuth-díjat, és éveket töltött börtönben, majd onnan kiszabadulva ismét a tudományos élet megbecsült tagja lett.
Mérei Ferencet, az ismert gyermekpszichológust az 1970-es években, egy debreceni előadásán megkérdezték a fiatal résztvevők: „Tanár úr, hogyan kell élni?” A pszichológust „eltalálta” a kérdés, és sokáig a debreceni feladatként gondolt rá; mígnem egy interjúban, 1979-ben megválaszolta azt.
"Intenzíven kell élni"
„Az első mozzanatot úgy határoznám meg, hogy intenzíven kell élni. Az az érzésem, hogy itt Magyarországon sokan nem élnek elég intenzíven. Sőt, vigyáznak is arra, hogy ne éljenek intenzíven, ami »sokba kerül«. (…) A kulcsfogalom az átélés, ebben van az az érzés is, hogy velem történik, én csinálom, tehát felelős is vagyok érte. (…) Intenzíven élni azt a bizonyosságot jelenti, hogy csak ez az élet van, a »másik« ábránd, illúzió, ígéret, esetleg terv, amelynek a megvalósításán fáradozom, amin ábrándozom stb., de élni csak ezt élem.”
Börtönbeli tapasztalatok
Méreit börtönbeli tapasztalatai is hozzásegítették ennek kimondásához. 1958 és 1963 között öt évet töltött börtönben, ahová államellenes szervezkedés vádja miatt került. Elmondása szerint éppen egy írástudatlan rabtársát vigasztalta, akit 20 nap sötétzárkára ítéltek, amikor a férfi, a sajnálkozó szavakat hallva, így válaszolt: „Azt is csak embernek csinálták, tanár úr!” Mérei ekkor fontos felismerésre jutott: „Úgy érzem, ettől az analfabétától tanultam meg – lehet, hogy a magam tapasztalatából, de az analfabéta szavaihoz kötöttem –, hogy abban a helyzetben, ahová éppen a sors vetett, ott kell élnem.
Minden helyzetben meg kell találnom, ki kell alakítanom a létem, még ha nem fogadom is el az adott életfeltételeket, és a megváltoztatásukon fáradozom, akkor is ez az én egyszeri, visszavonhatatlan életem.”
Mérei Párizsban
Mérei Ferenc 1909-ben született Budapesten, gyermekkora nem volt könnyű: a Csikágónak is nevezett VII. kerületében nőtt fel. Nagyon sokat olvasott, viszont nem szerette az iskolát, sokat szenvedett nevelői brutalitásától. A numerus clausus megakadályozta, hogy Magyarországon kezdjen felsőfokú tanulmányokba, így Berlin és Párizs között vacillált. Édesanyja akarata az lett volna, hogy Berlinben tanulja ki a filmszakmát, őt azonban a „szigorúságot és rendet” képviselő Berlin helyett inkább Párizs vonzotta – egyrészt Ady iránti rajongása miatt, másrészt pedig a baloldali eszmék fővárosaként tekintett rá:
„Emlékszem, a vonaton egy vasutassal beszélgettem, aki megkérdezte, miért utazom Párizsba. Valami olyasmit feleltem neki, megyek kitanulni, hogyan kell megforgatni a világot.”
Véletlenül talált rá a pszichológiára
Párizsban először politikai gazdaságtant tanult, majd átiratkozott a Sorbonne-ra, ahol irodalmat, nyelvészetet, filozófiát, szociológiát hallgatott. A negyedik évben talált rá a pszichológiára, szinte véletlenül: a hideg idő miatt az egyik lyukasóráján bekényszerült abba a terembe, ahol éppen Henri Wallon francia pszichológus adott elő. Megismerkedett a tesztpszichológiával, Piaget munkásságával, és kezdtek körvonalazódni elméletének, az ember társas meghatározottságának alapjai.
"Szondi két apródja"
1935-ben visszatért Budapestre, de nem tudott rögtön pszichológusként elhelyezkedni, így francia nyelvre tanította ismerős családok gyerekeit. Később fizetés nélküli pszichológusként dolgozott Schell János intézetében, a Magyar Királyi Gyermeklélektani Intézetben, majd átment Szondi Lipót laboratóriumába, ahol megismerkedett feleségével, Molnár (később Mérei) Verával: „Verával harminckilencben házasodtunk össze, Szondi volt a tanúnk, és mi lettünk »Szondi két apródja«” – emlékezett vissza egy interjúban. Saját analízise is a Szondi-féle sorsanalízisen alapult, és Szondi a saját páciensei közül átengedett néhányat ifjú tanítványának, így Mérei elkezdhette magánpraxisát. Később azonban eltávolodott mesterétől: egyrészt a Szondi-teszt kritikája miatt, másrészt pedig politikai aktivitása, harcos baloldalisága miatt. Pályafutását a második világháború kis híján kettétörte: munkaszolgálatra vitték, ahonnan megszökött, majd csatlakozott a szovjet hadsereghez. Századosi rangig vitte, és 1945-ben a megszálló szovjet csapatokkal együtt ismét megérkezett Budapestre.
A siker évei
1945 után számos kulcspozíciót töltött be: ő vezette a Fővárosi Lélektani Intézetet, de tanított a nagy hírű Eötvös Kollégiumban, a Pedagógiai Főiskolán és a népi kollégistákat összefogó NÉKOSZ-ban is. Ebben az időszakban megítélése meglehetősen ellentmondásos: egyesek szerint „pedagógus, pszichológus körökben a kommunista tisztogatás kíméletlen vezetője lett”. Az Országos Neveléstudományi Intézet (ONI) igazgatója, a NÉKOSZ pedagógiai-pszichológiai tevékenységének irányítója volt, a Magyar Tudományos Tanács tagja, akit 1949-ben Kossuth-díjjal jutalmaztak.
Háborús és munkaszolgálatos élményei tudományos érdeklődésében is visszaköszöntek. „Föltettem magamnak a kérdést: csak a vezér volna felelős? Aki követte, aki követi, az nem? Ekkora ereje volna egyetlen személynek?” Úgy döntött, hogy óvodai környezetben fogja megvizsgálni, mi alapján követnek a gyerekek egy-egy vezéregyéniséget. Kísérletének eredménye szerint pedig „a vezető általában átveszi a csoportszokásokat: a csoport rejtetten vagy nyíltan érvényesülő értékorientációját. Parancsol, de többnyire azt parancsolja, amit azoktól »tanult«, akik a parancsait követik, így nemcsak a vezér felelős, hanem azok is, akik a parancsot végrehajtják, mert a parancs tartalmát – jóllehet különböző arányokban és erővel – ők is sugallják, elvárják.”
Börtönévek: a tanácsadástól a varrodáig
1950-ben azonban Mérei Ferenc is csakhamar az ellenségek oldalán találta magát. Munkáiban gyanús lett minden, ami a demokráciára vonatkozott, és hamarosan megkapta az ítéletet, hogy „az imperializmus ideológiájának legfőbb propagálója”. Mindenhonnét elbocsátották, 1956-ig fordításokból élt, majd rehabilitálták, és az MTA Lélektani Intézetébe került. Részt vett az 1956-os forradalomban, emiatt 1958 októberében államellenes szervezkedés vádjával letartóztatták. A Gyűjtőfogház után a váci börtönbe került, magánzárkába, de itt sem hagyta el életkedve. Egykori vádlott- és börtöntársa, Litván György szerint például megindította az „élvezd a börtönt”-mozgalmat, de a pszichológiai segítségnyújtás sem maradt el:
„Barátságokat kötött fiatal munkásokkal, vagányokkal, tanácsokat adott a sokasodó családi-házassági problémákra, álmokat »fejtett meg« a zárkában (»hosszú, kínos rabság« volt a leggyakoribb diagnózis), tanulmányozta a sors által elébe vezetett, számára ismeretlen típusokat, egyéniségeket.”
A váci börtönben társaival együtt éhségsztrájkba kezdett, ekkor büntetésből átszállították az ország „egyik legprimitívebb, legmostohább börtönébe”, Sátoraljaújhelyre, ahol a varrodában kellett dolgoznia. A tudós nem volt közeli barátságban a varrógéppel, képtelen volt elsajátítani a kezelését, hat óra alatt alig néhány anyagdarabot varrt össze, viszont büszkén mutatta be, e szavak kíséretében:
„Iszonyatos csapást mértem az imperializmusra!”
A börtönévek természetesen megviselték, egészsége megrokkant. Agyérgörcsöt kapott, ami után motoros afázia lépett fel nála, hetekig küzdött beszéd- és mozgásképessége visszanyeréséért, és mivel a börtönorvosoktól sok jót nem remélhetett, sajátos módszerrel fogott az öngyógyításba: álmait kezdte papírra vetni, jobb híján vécépapírra, s ebből született meg a Lélektani napló.
Mérei, a gyermekpszichológus
Mérei Ferenc 1963-ban, amnesztiával szabadult a börtönből, ezután az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben dolgozott. Sokattanított, publikált – többek között ekkor született a Gyermeklélektan és az Ablak-Zsiráf is, V. Binét Ágnessel közösen. Az 1970-es és 80-as években már a hazai pszichológia egyik legnagyobb hatású alakja, aki az elsők között hangsúlyozta az önismeret fontosságát, és vezette be terápiájában Carl Rogers módszerét. A Magyar Pszichológiai Társaság elnöke és a pszichodramatikus képzés egyik úttörője 1986-ban, 76 éves korában hunyt el – és egy máig érvényes, gazdag életművet hagyott maga után. Amikor idős korában arról kérdezték, hogyan volt képes elviselni a megpróbáltatásokat, így felelt: „Szeretem az életet. Családom is, baráti köröm is csupa életszerető és az életben helytállni tudó emberből áll. Tudjuk, nem szabad félni az élettől. Nem is kell mindig jól járni benne. Jó és rossz egyként hozzátartoznak.” (Borítókép: Arcanum Adatbázis/ A Világ)
Ha érdekel egy másik magyar pszichológus élete, ezt a cikket ajánljuk.
