Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
November 3-án volt a 65. évfordulója annak, hogy Lajka kutya a Szputnyik–2 fedélzetén Föld körüli pályára állt. De nem ő volt az első az űrben: az 1940-es évek végétől kezdve számtalan állatot próbáltak a szovjetek és az amerikaiak az űrbe juttatni, akik közül sokan soha nem tértek vissza a Földre.
Amikor 1969 júliusában milliók nézték otthon, ahogy Neil Armstrong és „Buzz” Aldrin megteszik az emberiség első lépéseit a Holdon, keveseknek juthatott eszébe, hogy ehhez a jelentős eseményhez ártatlan állatok készítették elő az utat: makákók, mókusmajmok, csimpánzok, kutyák, valamint kisebb rágcsálók.
Muslicák a magasban
Az Amerikai Egyesült Államok az 1940-es évektől kezdve kísérletezett azzal, hogy kiderítse, milyen hatással van az élő szervezetre az űrrepülés és a kozmikus sugárzás. Elsőként egy csapat gyümölcslégy, azaz muslica repült az űrbe, 1947-ben, egy V–2 ballisztikus rakétába helyezett kapszulában. A rakéta 109 km magasra emelkedett, azaz elérte a nemzetközileg űrhatárnak elismert magasságot, majd a kapszula ejtőernyő segítségével ért földet Új-Mexikóban. A rovarokat a kutatók életben találták, s ezt biztató alapnak vették ahhoz, hogy fejlettebb állatokkal is elkezdjenek kísérletezni.
Albert, a makákó
Két év múlva már elérkezettnek látták az időt, hogy emlősállatot küldjenek az űrbe. A Project Albert nevű programban hat, Albertnek nevezett makákó került sorra, mindannyiuknak szomorú sors jutott: az átalakított V–2 rakéták orrkúpjaiban, szűk térben elhelyezve volt közöttük olyan, aki már akkor megfulladt, mielőtt elindult volna, mások a felrobbanó rakétában vesztették életüket, három makákó vesztét pedig az okozta, hogy ejtőernyőjük nem nyílt ki. A hatodik, Albert névre keresztelt állat 1952-ben 11 egértársával együtt 72 km magasságig jutott, de a földet érés után két órával elpusztult. Halálát valószínűleg az új-mexikói tűző napon felmelegedett kapszula okozta.
Kutyaszkafander és centrifugatréning
A hidegháború időszakában a szovjetek sem akartak lemaradni az űrversenyben. A szovjet tudósok kutyákkal kísérleteztek, méghozzá kóbor ebekkel: úgy vélték, a kóbor kutyák jobban elviselik az űrrepülés szélsőségeit, mint a házban élő, gazdás négylábúak. Nőstény kutyákat választottak, egyrészt a vérmérsékletük miatt, másrészt mert csak nőstény állatok számára terveztek vizelet és ürülék összegyűjtésére alkalmas „kutyaszkafandert”.
Kiképzésük magában foglalta a hosszú ideig tartó mozdulatlanság elviselését, az űrruhához való hozzászoktatást, a centrifugateszteket, amelyekkel a start során keletkező túlterheléseket igyekeztek szimulálni.
Emellett igyekeztek hozzászoktatni őket a szűk, zárt térhez: a húsznapos tréning során egyre kisebb ketrecekben tartották őket. A kutyák ezen körülmények között azonban nehezen ürítettek, emiatt egy zselészerű, magas rosttartalmú fehérjével etették őket.
Kutyák az űrben
Nem tudni pontosan, hány kutya járt az űrben, hiszen egyes kutyák többször is repültek, mások viszont soha nem tértek vissza. A Wikipedia 1950 és 1960 között 57 kutyát említ; köztük Dezik és Cigan-1 voltak az elsők, akik szuborbitális pályán repültek, és túl is élték, azaz elérték a világűr határát, de nem álltak Föld körüli pályára. Dezik a második repülés során szenvedett halálos ejtőernyő-balesetet, Cigant pedig az egyik fizikus házi kedvencének fogadta. A kiképzett kutyák közül több megszökött a repülés előtt, egyeseket elfogtak és útnak indítottak, de az is előfordult, hogy a megszökött eb helyett egy, szerencsétlenségére a közelben kóborló, képzetlen állatot indítottak útnak. (Meglepő módon ő túlélte az űrrepülést és a visszaérkezést is.) Az Otvazsnaja (Bátor) névre keresztelt kutya nem kevesebb mint öt sikeres repülést hajtott végre.
Damka és Kraszavka a csodával határos módon maradtak életben. A szovjetek kapszuláikat önmegsemmisítőkkel szerelték fel, hiszen az űrversenyben kudarcnak számított volna, ha az eszköz letér a pályájáról, és egy ellenséges országban érne földet. 1960-ban az egerekkel együtt útnak indított két kutya 214 km-es magasságig jutott, majd a rakéta letért a pályájáról, s a kilökőberendezés (aminek az lett volna a feladata, hogy probléma esetén kidobja a kutyákat a rakétából, akik így ejtőernyővel értek volna földet) meghibásodott, csakúgy, mint az önmegsemmisítő. A tartalék önmegsemmisítő 60 órás időzítéssel lépett volna működésbe, de szerencsére sikerült megtalálni a két kutyát a sértetlen kapszulában, –43 fokos hidegben. A történet ezúttal happy enddel zárul: mindketten túlélték, Kraszavkát pedig örökbe fogadta egy tudós.
Lajka szomorú sorsa
1957-ben a szovjetek elérkezettnek látták az időt, hogy megpróbáljanak egy műholdat Föld körüli pályára állítani, a fedélzeten egy kutyával. Lajkát választották ki a feladatra, aki a Szputnyik–2 műhold fedélzetén egy interkontinentális ballisztikus rakétán jutott az űrbe. A szovjetek azonban olyan eszközzel nem szerelték fel a műholdat, amely képes lett volna visszajuttatni a Földre. Úgy tervezték, hogy egy hét repülést követően mérget adagolnak az ételébe, de erre nem került sor: Lajka kabinjának belső hőmérséklete rövid időn belül 40 fokra melegedett, így az indulás után 5-7 órával Lajka már nem élt.
A testét tartalmazó űrkapszula még 162 napig kerengett a Föld körül, mielőtt visszatért volna a légkörbe, ahol elégett.
A szovjetek csak 2002-ben hozták nyilvánosságra Lajka halálának valódi okát, addig az eutanáziáról szóló változat volt a hivatalos.
Ham és Enos, a két csimpánz
A szovjetek meglepően sok kutyát visszahoztak a szuborbitális repülésekről, az amerikaiak viszont úgy tűnik, kezdetben nem jártak sikerrel: hol az ejtőernyő hibásodott meg, hol a kapcsolódó orvosi eljárásoknak estek áldozatul az állatok. 1959-ben végül Baker, egy mókusmajom sikeresen túlélte a repülést és az ezzel járó stresszt. 1961-ben két csimpánz, Ham és Enos is megjárták a világűrt. Hamet kiképzése során megtanították arra, hogy a villogó kék fény láttán öt másodpercen belül nyomjon meg egy kart; ennek elmulasztása következtében enyhe áramütés érte a talpát, míg a helyes válaszért banánt kapott. Ham sikeresen teljesítette a feladatot az űrben, majd visszatérve átadta helyét Enosnak, akit ugyanezzel a módszerrel tréningeztek, de lényegesen hosszabb időt töltött a súlytalanság állapotában. Enos repülése során ismét meghibásodott egy berendezés, és a csimpánz talpát 76 áramütés érte, mielőtt a vízbe csapódott volna. Hihetetlen, de Enos túlélte, sőt, még egyszer repült, amikor Föld körüli pályára állították. Ezzel előkészítette John Glenn repülését, valamint ő volt az első (és egyetlen) csimpánz, aki megkerülte a Földet. Visszatérése után fél évvel bélfertőzésben pusztult el.
Macskák és egyéb állatok
Az űrversenybe bekapcsolódó Franciaország előbb egy patkánnyal kísérletezett, majd egy Félicette nevű macskát bocsátott fel 1963-ban. Koponyájába elektródákat ültettek, s noha túlélte a repülést, két hónappal később az orvosok, agyának vizsgálata céljából megölték. Próbálkoztak még egy második macskával is, de az állat meghalt a küldetés során. A hatvanas és hetvenes években a makákók mellett teknősöket, halakat, pókokat és gőtéket küldtek az űrbe. Az állatvédők tiltakozása miatt csimpánzok és kutyák többé nem jártak a kozmoszban: az utolsó, űrprogramra kiképzett csimpánz, Minnie 1998-ban halt meg.
