Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
1828-ban Theresa Berkley bordélyház-tulajdonos feltalálta a kínpadként becézett „Berkley-ló” nevű, szadomazó szerkezetet, amivel a kor egyik legvagyonosabb madámjává lépett elő. Örömtanyáján a legrangosabb elit is megfordult, természetesen titokban, mivel a viktoriánus kor szigorú erkölcsei az alantas ösztönök elfojtását, de legalábbis elrejtését kívánták meg az emberektől.
A 19. század számos előkelő bordélyháza közül az egyik leghíresebbet Theresa Berkley asszony vezette a londoni Charlotte Street 28. szám alatt. Klasszikus értelemben véve Theresa egy „nevelőnő” volt, ami ebben a keretben a '60-as években kitalált domina szó elődje volt. Azaz a fenyítésre, korbácsolásra, ún. flagellálásra és hasonlókra specializálódott prostituált.
B. J. Hurwood a The Golden Age of Erotica című könyvében így jellemezte a híres madámot: „Rendelkezett a kurtizánok első számú fegyverével, a bujasággal; mert anélkül, hogy egy nő minden kétséget kizáróan buja lenne, képtelen annak látszani, és így hamar észrevehető, hogy fontok, shillingek és pennyk ellenében mozgatja a kezét vagy a fenekét.”
A dominák és a korbácsolás története
A szürke ötven árnyalatán edződött olvasóknak nem lesz újdonság a mazochizmus témakör, de az vajon felmerült-e valaha bennük kérdésként, hogy mikor kezdődhetett a korbácsolás, vesszőzés erotikus töltete? Erre utaló ábrázolás már a Kr. e. 5. században is megjelenik, egy közép-itáliai sírban található freskón két férfi korbácsol egy női alakot. Valamint ókori római és görög szövegekben is találunk utalásokat a szexualizált korbácsolásra. Bár nincs semmi, ami igazolná, de a legenda szintjén az is fennmaradt, hogy Arisztotelészt egy Phyllis nevű domina csábította el a bölcseletektől.
Még mielőtt a korbácsolásra, a flagellantizmusra a legáltalánosabban használt ajzómódszerként tekintettek volna, pogány népi hagyományként volt ismert.
Korbácsolás mint népi hagyomány
Somogyban alig van olyan község, ahol ne lett volna hagyomány, maradványai egyes helyeken ma is élnek. Leginkább a fiúgyerekek és a legények szokása volt, de gyakran az idősebb férfiak is mentek korbácsolni. A fiúknál a korbácsolás megengedését összekötötték a kotyolással, ha voltak kotyolni, jöhettek korbácsolni és locsolni is. Mesztegnyőn úgy tartották, hogy „aki mög tudja fonni a korbácsot, az már alkalmas ara, hogy végigvergyön a fehérnépön.”
Az ilyen vessző vagy a belőle font korbács a betegséget hárította volna el az emberektől. Máig sem tudjuk azonban, hogy az aprószentek napján (december 28.) szokásos korbácsolás rítusát és képzeteit az egyházi gyakorlatból, esetleg a szomszéd népektől tanultuk-e el, vagy történelmünk mélyebb rétegeibe vezet vissza. 16. századi egyházi források említik a „vesszők megszentelését”, világi források pedig már a 15. századból tudósítanak a korbácsolás népi formáiról. 20. századi formái: az aprószentek napját megelőző estén, általában azonban aprószentek napján a legények vagy fiúgyermekek vesszőköteggel vagy vesszőből font korbáccsal gyengén megcsapkodják a lányokat, asszonyokat szerencsekívánó mondókák kíséretében (forrás: Magyar néprajzi lexikon).
A vesszőzés már a középkortól ismert forma, a felvilágosodás korában pedig már-már társadalmi jelenség. Mindenütt használtak korbácsot, és még nyíltan beszéltek is róla. Ezért talán nem meglepő az sem, hogy valamennyi bordélyházban voltak erre szakosodott nők, eszközök és kínzókamrák. Hogy a 19. században miért vált tömegek számára annyira vonzóvá, az elsősorban annak köszönhető, hogy társadalmi bűnként tekintettek rá.
De Sade márki neve is ismerősen csenghet (az ő nevéből származik a szadizmus kifejezés), aki úgy vélte, hogy az emberek akkor éreznek örömöt, ha a természetnek megfelelően cselekszenek, és ezért minden olyan cselekedetnek, amely örömöt okoz, definíció szerint természetesnek kell lennie. 18. századi írásai az elfojtott vágyak kiéléséről szólnak, amikről aztán a 20. századig nem volt illendő beszélni. Történetei azonban az egyre olcsóbbá váló nyomdatechnika révén tömegekhez is eljuthattak, a fényképezés megjelenésével pedig az illetlen, pornográfnak minősülő tartalmak egyenesen szárnyakat kaptak.
Bordélyházak virágkora
A viktoriánus kor a prostitúciót „nagy társadalmi rossznak” nevezte. Természetesen a legnagyobb tiltásban volt a legvirágzóbb bordélyházat üzemeltetni. A városi területek robbanásszerű növekedésével az üzleti világ és a pénz is a központokba áramlott, így a Berkley-féle korbácsolóházak jó forgalmat bonyolíthattak. Jókor, jó helyen lenni és felismerni az igényt, talán ez volt Berkley titka.
A felsőbb osztálybeli férfiak – akik komoly összegeket fizettek azért, hogy megkorbácsolják őket – egynemű iskolai intézetekben tanultak, és az egyetlen nő, akivel általában kapcsolatba kerültek, a nevelőnő volt. Minthogy a korabeli angol oktatási rendszer erősen támaszkodott a testi fenyítésre, ezért nem is csoda, hogy az erotikus irodalom egy egész alműfaja dolgoz fel olyan történeteket, melyekben a fiúk szexuális ébredésélménye és az őket ostorozó nevelőnő alsószoknyájának meglibbenése szorosan összekapcsolódik.
A Theresa Berkley-hez hasonló nevelőnők így helyezkedhettek a férfiak fölé, teremthettek őket is megszégyenítő egzisztenciát és üzletet maguknak, élhettek független életet. Eduard Fuchs így fogalmazott Az újkor erkölcstörténete (1926) írásában:
A nő trónra emelése sajátságos módon a férfi lealacsonyításával zajlott, a nőnek megvan a joga, hogy a férfit a rá nézve legmegalázóbb módon bántalmazza. És ezt egy strong governess szerepében teszi, „aki megvesszőzi a férfiakat, mint ahogy illetlen gyermekeket szokás megvesszőzni”.
Jövedelmező deviancia, prostitúció
Nem szabad azonban elmenni amellett, hogy a konszenzuális fenekelések csak kisebb részt jelentettek forgalmat ezeknek a házaknak. A viktoriánus kor legexkluzívabb bordélyházát Mary Jeffries vezette, akinek fő asszisztense gyerekeket rabolt el a szüleik mellől. Források alapján nem volt a szexuális erkölcstelenségnek olyan formája, amelyet a „némberek házai” ne kínáltak volna fel. Az egymást felülmúlni kívánó házakról egy beszédes leírás is megjelent egy korabeli újságban:
„A bordélyházakban sokkal nagyobb mértékben folyik a korbácsolás vagy a vesszőzés, mint azt általában hiszik. Jeffries asszony egyik szobája úgy volt berendezve, mint egy kínzókamra… A mennyezeten gyűrűk voltak, amikbe a nőket és gyermekeket csuklójuknál fogva függesztették fel, létrák, amelyeken bármilyen pózban leszíjazhatók voltak, valamint a megszokott kínpad, amelyhez az áldozatot úgy rögzítették, hogy mozogni se tudjon. A korbácsolás eszközei közé tartozott a közönséges nyírfa vessző, korbács, magyalágak és a dróthuzalos kilencfarkú macskakorbács.”
Charlotte Hayes háza például arról volt híres, hogy ott mindig lehetett szűz lányokat deflorálni. Az ilyen szerelmi templomok tulajdonosnői mindig azon voltak, hogy a megbotránkoztató újdonságokban túltegyenek egymáson.
Kalandorok, Casanovák, misszionáriusok
A londoni életben volt néhány olyan személyiség, aki segítette a bordélyházak hírének elterjedését, olyan kalandorok, mint Casanova, akik bejárták a világot, és egzotikus, határokat feszegető történetekkel kápráztattak el mindenkit. Próbálták egymást felülmúlni, ezért ezekben az úri klubokban a madám igyekezett kiszolgálni az egyre vadabb igényeket.
A prominens személyiségek természetesen a legnagyobb diszkrécióban művelték gaztetteiket. Theresa Berkley levelezésében és többdoboznyi visszaemlékezésében ezekről ugyan megemlékezett, de azok annyi kényes információt tartalmaztak, hogy halála után azonnali megsemmisítésre ítélték. A sors fintora, hogy a bordélytulajdonos 100 ezer fontot kitevő vagyonát, beleértve az összes kínzási kelléket, bátyja, egy misszionárius örökölte, aki ahogy felfedezte a vagyon eredetét, azonnal lemondott az örökségéről, és sietve tért vissza Ausztráliába. Dr. Vance-re, az asszony orvosára és hagyatéki végrehajtójára szállt a vagyon, aki inkább átengedte a Korona javára. Egyedül a találmánya, a Berkley-ló őrzi Theresa emlékét, ami ma a londoni Royal Society of Arts nevű szervezet birtokában van.
