viktoriánus-kor - Dívány

Mindössze 190 nap alatt építették föl 1850-ben, az első világkiállításra készülve a londoni kristálypalotát. Mai szemmel nézve egy egészen apró újítás tette lehetővé, hogy ilyen rövid idő alatt elkészüljön a világ akkor leghatalmasabb épülete: az üveg és acél csoda, Joseph Paxton művének alkotóelemeit szabványosított csavarokkal és anyákkal szerelték össze.

A szépségért meg kell szenvedni – tartja a mondás, ám a viktoriánus korban ez gyakran szó szerint igaz volt. A XIX. század végén élő nők szépségideáljának követése nemcsak anyagi áldozatot követelt, hanem sokszor súlyos egészségügyi kockázatokkal is járt.

A koplalás, szándékos éhezés a középkortól kezdve a vallásos önsanyargatás, a testi örömökről való lemondás ismert formájának számított, a 19. századi Nagy-Britanniában azonban különösen népszerűvé vált ez a furcsa „divat”. A leghíresebb „koplaló lány”, Sarah Jacob országos híresség lett, de végül életével fizetett a hírnévért.

Ma már senkinek sem jutna eszébe családi fotón pózolni egy halott rokonnal – a viktoriánus korban azonban ez még teljesen természetes volt.

Napjainkban a fejlett országokban minimális a gyermekhalandóság aránya, a 19. században azonban a gyerekek 15 százaléka nem érte meg legelső születésnapját. A csecsemőként, illetve bölcsődés-, óvodás- és kisiskoláskorban elhunyt gyerekek haláláért részben a korabeli rossz higiéniai körülmények voltak felelősek, de sok kicsit öltek meg saját játékaik, illetve olyan hétköznapi tárgyak, mint a cumisüveg.

A 19. században még nem létezett televízió vagy internet, mégsem unatkoztak az emberek: rengeteg szabadidős tevékenységnek hódoltak, melyek némelyike mai szemmel furcsának, sőt, igen bizarrnak is tűnhet. Ezekből válogattunk néhányat.

A 19. századi viktoriánus Angliában a nagyközönség figyelmét könnyen felkeltették a furcsa, különleges jelenségek, köztük az átlagostól eltérő adottságokkal bíró férfiak és nők, akiket gyakran cirkuszban mutogattak jó pénzért a lelkes nézőknek. A korszak egyik ilyen „csodája” volt Martin Van Buren Bates és felesége, Anna Swan, akiket hihetetlen termetük miatt Óriáspárnak neveztek, és maga Viktória királynő is megszállottan rajongott értük.

Marie Duplessis összesen 23 évet élt, de ez idő alatt többször megjárta a poklot is, és jó pár neves művész múzsája és szerelme volt. Egy párizsi színház előcsarnokában találkozott Liszt Ferenccel, aki akkor már ünnepelt zeneszerző volt. A férfi állítólag benne ismerte meg élete első szerelmét, a kor egyik leghíresebb kurtizánjában.

1828-ban Theresa Berkley bordélyház-tulajdonos feltalálta a kínpadként becézett „Berkley-ló” nevű, szadomazó szerkezetet, amivel a kor egyik legvagyonosabb madámjává lépett elő. Örömtanyáján a legrangosabb elit is megfordult, természetesen titokban, mivel a viktoriánus kor szigorú erkölcsei az alantas ösztönök elfojtását, de legalábbis elrejtését kívánták meg az emberektől.

A rendszeres fürdőzésnek, tisztálkodásnak egészen addig nagy keletje volt, míg a 14. századi pestisfertőzés, majd az azt követő szifilisz megjelenése felszította a közös fürdővíztől való rettegést. Pár száz évnyi kihagyás után azonban újra felvirágzott a fürdőkultúra. Az emberek ismét elkezdték élvezni a tengervíz jótékony hatásait, igaz, a szemérmes viktoriánus korban mindezt kicsit túlbonyolítva.

A 19. század második felében feltűntek a piacon az érdekes fémgyűrűvel ellátott, nőket ábrázoló, kis gyertyák. Jellemzően belga vagy francia termékekről volt szó, amik az Egyesült Államokba is eljutottak. A gyertyák nem világításra kellettek, a bordélyházban időmérő szerkezetként segítették az örömlányok munkáját.

A nők társadalomban betöltött szerepe rengeteget változott az elmúlt 100-150 év során: az 1800-as években a hölgyektől elvárták, hogy ne ártsák bele magukat a fontosabb ügyekbe, sőt, ne is legyenek különösebben szem előtt. Összeszedtük a négy – ma már nem igazán helytálló – alapszabályt, melyet a viktoriánus Angliában egy úri hölgytől megkívánt az illem.