Ha te is a nyolcvanas-kilencvenes években voltál gyermek, emlékezhetsz azokra az időkre, amikor augusztus 20. ünnepe egy olyan, évente egyszer előforduló látványosság volt, amelyért szinte egy emberként lelkesedett minden magyar. Persze nem mindenki volt oda már akkor sem a tűzijátékért, de sokféle módon, ugyanakkor hasonlóan lelkesen ünnepeltük az államalapítást.
Amikor még nem merültek fel költségmegszorítási vagy környezetvédelmi szempontok egy tűzijáték megtartásával kapcsolatos ellenérvként, szívesebben vetettük bele magunkat az ünneplők forgatagába. Szó sem volt még Az ország tortájának kiválasztásáról, nem ünnepeltük akkoriban a mesterségeket sem, viszont egy ideig volt légi és vízi parádé a Duna vizén és a fölött – ez aztán a kétezres években visszatért. A Red Bull Air Race egyhetes zajszennyezése előtti időszakban ennek még naivan tudott örülni egy budapesti is, ugye, milyen furcsa?
A tűzijáték nem való mindenkinek
Persze nem mindenki rajongott már akkor sem a színes-szagos és zajos esti fő látványosságért. „1987-ig Pesten laktam, de nem tudom, akkor mi volt, talán késő kádári naiv gyermekkor, aztán tartósan vidéki lettem. Emlékeim szerint akkor még nem voltak flancos falunapok meg helyi tűzijáték, és a család nem is érzett késztetést, hogy közelről nézze meg a »nagyot«. Maradt a tévé – de az se mereven bámulva” – mesélte Csabi.
Van, akinek aztán végképp nem volt kenyere, s mára sem lett az a tűzijáték. Peti azt mondja, családilag nem izgatta őket túlzottan a tűzijáték, de mivel keresztanyja a Kossuth tér közelében élt, hozzá azért néha beutaztak, hogy lakása ablakából figyeljék azt.
„Néha előfordult az is, hogy lementünk a tömegbe megnézni, de ez sokkal ritkábban történt. Életem egyik legrosszabb eseménye ehhez köthető,
vihar közeledett, és a tűzijáték végén mindenki óriási tömegben elindult, apámmal és öcsémmel beszorultunk a tömegnyomorba. Egy órán át tartott, amíg átvergődtünk. Egymás hónaljában vánszorogtak az emberek, én a tömegfóbiámmal nem éreztem magam túlságosan szuperül.
Néha az is előfordult, hogy nagyszüleimnél, Keszthelyen voltunk éppen 20-án, akkor a helyi, sokkal szolidabb és visszafogottabb tűzijátékot néztük a Balaton-parton” – idézi fel emlékeit.
Helyet vadászni szinte sport volt
Csilla családjában ugyanakkor kötelező programpont volt, hogy ha augusztus 20., akkor Budapest, az összes látványos program megtekintése és közös tűzijátéknézés a budai oldalról.
„Én annyira nem lelkesedtem, de mentem, mert muszáj volt – úgy általában egész gyerekkoromat ez az érzés hatotta át. Egyre emlékszem még: 1990 lehetett, és akkor telefonáltam életemben először, egy utcai fülkéből. Azt kérdezték tőlem, szép-e a Duna, és vannak-e rajta hajók” – mesélte.
A kilencvenes években a tűzijátékkultusszal párhuzamosan megvolt annak is a romantikája, hogy mindenki tudta, mi az A Hely, ahonnan, de csakis onnan a legcsodálatosabb a tűzijáték. Mindenki számára más volt ez a pont, de mindenki csakis arra esküdött, és mágikus módon talált ott helyet magának. Ezáltal afféle feladattá is vált megszerezni a szokott helyet.
Zsuzsi így mesél a jelenségről: „Én a Margit híd budai hídfőjénél laktam, és már reggel, amikor felkeltem, rohantunk az ablakhoz nézni a készülődést, jöttek a kirakodós vattacukorárusok és kókuszroládos standok. Egész délelőtt ment a vízi és légi parádé, ami viszonylag látványos volt abban az időben, amikor hétfőn a tv-ben hangyaháború dúlt.
És ami hihetetlen, hogy a rakparton és a Margit hídon már délután háromkor, nem vicc, háromkor elkezdtek helyet foglalni maguknak az érdeklődők, vidéki családok kosár elemózsiával, volt, aki horgászsámlival.
Onnantól egyre nőtt a tömeg. Semmi ország tortája, meg ízek utcája, csak »kenyér és cirkusz«. Aztán 9-kor néhány petárda, és mindenki örült” – szól novellisztikus igényességű emlékidézője.
Augusztus 20. és a falusi búcsúk
És valóban: a kacatárusok tömkelege ellepte ilyenkor az utcákat, legyen szó Budapestről vagy vidékről. A nyolcvanas évek „gusztushuszadikáit” mi rendszeresen vidéken töltöttük a családdal – akkor ezt persze rettenetes kitolásnak éreztem egy idő után, mert hát a budapesti tűzijátékból így nekünk annyi jutott, amennyit beláttunk a Dunakanyar egyik hegyoldalából, görögtűz viszont maximum a tévében.
Ugyanakkor ott volt a hamisítatlan falusi búcsú, melyet augusztus huszadikán egy közeli kistelepülésen tartottak, mely akkor még nem kapott városi rangot sem, így autentikus falusi volt a hangulat.
Reszketve vártuk a nagy napot, mert a kirakodóvásár kisgyermekfejjel kilométeresnek tűnő sorában kaptunk selyemcukrot émelyítő földimogyorós töltelékkel, piros-sárga mézeskalács olvasót, melynek műíze máig a számban van. A törökmézért többet kellett könyörögni, és ezt ma már megértem, rémálom lehetett a ragacs.
És ott voltak a további, fizetős attrakciók. A horgászás, ahol a halacska hasa számot rejtett, a szám pedig ajándékot. Lehetett könyörögni kis ajándékért is, az ólom kisautók maradtak meg egyedül emlékezetemben, melyek kerekei aztán persze lekoptak. Igen, ólomból készültek, ez a nyolcvanas évek volt Marlboro-reklámmal és egyéb ínyencségekkel.
Dr. Alban és körhinta
És persze ott volt a vándor vidámpark is, feltételezem, mindenféle biztonsági óvintézkedés és felülvizsgálat nélkül. A kisebb körhintákra mindig felülhettünk, és később, már legalább kiskamaszként, arra is emlékszem, hogy egy egészen vad gépre is felültünk: őszintén, el sem tudom képzelni, hogy ezek hogy nem töltötték el jeges rémülettel szüleimet.
Volt ugyanakkor ufó meg break dance, ezekre gyúrhattunk bátran, amikor már kicsit nagyobbacskák voltunk, és természetesen szóltak az aktuális nyár slágerei. Dr. Alban minden mennyiségben, teljes hangerővel, hozzá túlárazott vattacukor és főtt kukorica, meg illuminált helyiek: nekünk ez volt maga a paradicsom. Később Budapesten is néztünk tűzijátékot, de a sok ember meglehetősen nagy diszkomfortot jelentett nekem is. A kétezres évekre aztán szertefoszlott augusztus 20. varázsa számomra.
Összehozta a családokat
Ezzel sokan voltak még így: de akkor, a nyolcvanas-kilencvenes években teljes létjogosultsága volt a programnak.
„Az egész mentségére elmondanám, hogy nálunk a tűzijáték mindig várt program volt, kicsit a nyár végének a kezdete, egy fix pont.
Kamaszkoromtól a barátnőimmel néztük a város különböző helyeiről, de nem volt kérdés, hogy megyünk és jól érezzük magunkat.
Ma az van, hogy a férjem gyerekként mindig a Balatonon nézte, én mindig Budán, így minden évben alku tárgya, hogy kinek a nosztalgiája győz, és éppen honnan kövessük élőben…” – mondta el Zsuzsi.
Valiéknál is a család kiemelt közös programja volt az ünnep mindig is.
„Azt már nem tudom, napközben mit csináltunk, de este átsétáltunk a belvárosba, és megnéztük a tűzijátékot. Nem foglaltunk helyet már délután, csak úgy, ahol találtunk helyet a Duna-parton. Mindig találtunk, bármikor is indultunk. Én a tömeg ellenére imádtam ezt, mint minden olyan programot, amit a szűk családdal csináltunk, mert általában ilyenkor beszélgettük a legjobbakat. Olyan volt, mint az esti séták a nyaralásokon, amiket szintén mindig végigbeszélgettünk. Egyszer a káposztásmegyeri panel tetejéről is néztük a tűzijátékot, az nagyon izgi volt. Egyszer pedig betegség vagy valami miatt csak a tévé jutott, hát az borzasztó kiábrándító volt…” – mesélte.
