Jules Verne híres regényében a különc arisztokrata, Phineas Fogg fogadásból 80 nap alatt körbeutazza a Földet, ami az akkori technikai adottságokkal különleges teljesítménynek számít – 16 évvel a regény megjelenése után egy vakmerő újságírónő, Nellie Bly úgy döntött, rálicitál Verne fiktív hősére, és a valóságban még ennél is gyorsabban kerüli meg a világot.
A „kis árva lány” beszólt a hímsoviniszta újságírónak
A világ első álcázott oknyomozó riportereként is emlegetett Bly 1864-ben Elizabeth Jane Cochran néven látta meg a napvilágot egy Pittsburgh melletti tanyán, ahol édesapja malmot üzemeltetett és szép vagyonra tett szert. A különösen intelligens és jó tanuló lány tizenévesen felvételt nyert a mai Pennsylvaniai Egyetem elődjének számító főiskolára, azonban egyetlen szemeszter után ott kellett hagynia tanulmányait, apja ugyanis végrendelet nélkül elhunyt, a család szűkös anyagi helyzetbe került, és nem tudta tovább fizetni a tandíjat.
A gazdaságot eladva a család végül Pittsburgh-be költözött, itt kezdődött – egy szerencsés véletlennek köszönhetően – Elizabeth újságírói karrierje: az egyik helyi lapban megjelent egy cikk, melynek szerzője arról értekezett, a nők egyedüli feladata a háztartás vezetése és a gyereknevelés, és hihetetlenül nevetségesek azok a hölgyek, akik karrierről álmodoznak, mire válaszként az éles eszű és nyelvű kamasz lány tollat ragadott, hogy tételesen megcáfolja a szerzőt. A „Kis árva lány” jeligével írt olvasói levél annyira lenyűgözte a Pittsburgh Dispatch szerkesztőjét, hogy felkutatta a szerzőt, és munkát ajánlott neki a lapnál – Elizabeth ekkor vette fel a Nellie Bly újságírói álnevet a népszerű zeneszerző, Stephen Foster egyik dalában szereplő cserfes színes bőrű cselédlány után.
Nellie már karrierje kezdetén sokkolta főnökeit és olvasóit azzal, hogy a hagyományos „női témák” helyett gyári munkásnőkkel, prostituáltakkal és egyéb, az alsóbb néposztályokhoz tartozó nőkkel készített riportokat; az általános olvasói felháborodást követően hamarosan le is állították ezeket a cikkeket, és kötelezték őt, hogy a fűzőviselésről, a főzésről és egyéb, nem túlságosan izgalmas dolgokról írjon a lapba. Hősünk azonban nem adta fel; bizonyítandó, hogy egy női újságíró is képes mindarra, amire férfi kollégái, mexikói tudósítónak jelentkezett, és fél éven át küldte a riportokat a Dispatchnek a latin-amerikai országból, egészen addig, amíg a helyi kormánynak elege nem lett az őket nem túl fényes színben feltüntető írásokból, és ki nem utasította a szerzőt az országból.
Inkognitóban írt leleplező riportot az elmegyógyintézetről
1887-ben a még mindig csak 23 éves Bly otthagyta a Dispatchet, New Yorkba költözött, és néhány hónap munkanélküliséget követően sikerült bejutnia a legendás magyar származású lapkiadóhoz, Joseph Pulitzerhez, aki felismerve a fiatal riporternő tehetségét és állhatatosságát, állást ajánlott neki a New York World napilapnál. A lelkes új munkaerő már első megbízatásakor óriási fába vágta a fejszéjét: őrültnek tettetve magát „bejutott” a Blackwell-szigeti női elmegyógyintézetbe, hogy leleplező riportot írjon a rettegett intézményben uralkodó állapotokról, és arról, milyen kegyetlen megpróbáltatásoknak vannak kitéve az oda beutalt páciensek.
Az újságírónő 10 napot töltött az elmekórházban, ahol a betegeknek naphosszat némán kellett ülniük egy kemény padon egy kihűlt teremben, patkányok szaladgáltak körülöttük, jéghideg vízzel mosdottak, az étel-ital ehetetlen volt, és mint kiderült, sok ápolt egyáltalán nem szenved mentális betegségben, csupán bevándorlók, akik nem beszélnek angolul, ezért képtelenek rendesen kommunikálni. A riport – mely később Tíz nap az őrültek házában címmel könyv alakban is megjelent – óriási felháborodást keltett, hatására az intézet vezetői átfogó reformokat hajtottak végre, melyekről a szerző a saját szemével is meggyőződött.
Nem volt hajlandó férfi kísérőt fogadni az útra
Két évvel később az akkor már „a világ leghíresebb újságírónőjeként” reklámozott Bly újabb vakmerő ötletet eszelt ki: úgy döntött, Jules Verne 1873-ban megjelent sikerregénye, a hősére rálicitálva a valóságban is megkerüli a bolygót, sőt, hamarabb ér célba, mint a könyv szereplői. Az élelmes Pulitzer természetesen felismerte a fantasztikus vállalkozásban rejlő reklámlehetőséget, és amellett, hogy a New York World anyagilag finanszírozta Bly utazását és folyamatosan tudósított róla, nyereményjátékot is hirdetett: az olvasóknak meg kellett tippelniük, hány nap alatt sikerül véghez vinni a világ körüli utazást, és aki a legpontosabb becslést adta, nyert egy európai körutazást.
Főnöke eredetileg azt szerette volna, ha az újságírónő egy férfi segítővel indul útnak, ő azonban mereven visszautasította ezt az ötletet, és mindössze egy 40 × 17 centiméteres kézitáskával szállt fel a vonatra New Yorkban, ahonnét a New Jersey állambeli Hobokenbe ment, innét hajóval utazott egy héten keresztül Londonba. Blynak kihívója is akadt, az akkor még szárnyait próbálgató Cosmopolitan magazin ugyanis útnak indította saját újságíróját, Elizabeth Bislandet, így a verseny immár két nő és egy (fiktív) férfi között zajlott.
Saját vállalását is felülmúlta, 72 nap alatt célba ért
Hősünk Londonból Párizsba vonatozott, majd Amiens-ben találkozott Vernével, aki elismerően nyilatkozott a nagy vállalkozásról, de kétségeit fejezte ki azt illetően, Bly tényleg képes lesz-e az általa akkor 75 napnak becsült idő alatt megtenni a nagy távolságot. Franciaországot Olaszország követte, ezután Nellie a Szuezi-csatornán hajózva jutott el Keletre, ahol bejárta Ceylont (a mai Sri Lankát), a Maláj-félszigetet, Szingapúrt, Hongkongot és Kínát – leggyakrabban gőzhajón és vasúton, de biciklin, lovon, teveháton és riksán is utazott, mindvégig egyedül, segítők nélkül. Élményeiről folyamatosan küldte a tudósításokat a World számára, ami a szenzációs eseménynek hála rekordolvasottságot ért el akkoriban.
Ázsiát bejárva Bly végül hajón szelte át a Csendes-óceánt, hogy visszajusson az Egyesült Államokba, ahol San Franciscóban kötött ki, ahonnét Pulitzer magánvonata szállította vissza a kontinens másik felére, New Yorkba: ugyan a kedvezőtlen időjárás miatt a hajóút két nappal tovább tartott a tervezettnél, hősünk így is mindössze 72 nap, 6 óra és 11 perc alatt tette meg a világ körüli utat, 8 nappal megelőzve Verne hősét. Az újságírónő által felállított világrekordot néhány hónappal később megdöntötte George Francis Train amerikai iparmágnás, aki 67 nap alatt teljesítette a Föld körüli távot, ez azonban nem homályosította el Bly sikerét.
Nagyapja korabeli milliomoshoz ment hozzá
A legendás újságírónő később maga is a bulvárlapok címoldalára került, amikor 31 évesen hozzáment a nála 42 évvel idősebb milliomoshoz, Robert Seamanhez, akitől később megörökölte az Iron Clad vasárugyártó vállalatot, ennek menedzselése miatt felhagyott eredeti szakmájával. Bly tulajdonosi működése alatt az Iron Clad rendkívül jól jövetelmező vállalatként működött, sőt, Nellie férjezett nevén még két szabadalmat, egy tejeskannát és egy szemétgyűjtőt is bejegyeztetett, alkalmazottai sikkasztása miatt a cég mégis tönkrement, ezért hősünk visszatért az újságíráshoz: az első világháború idején Európába utazott, hogy az osztrák–szerb frontról tudósítson, ahol kémkedés gyanújával rövid időre letartóztatták.
Egy időben Nellie regényíróként is próbálkozott, irodalmi próbálkozásai azonban kudarcot vallottak, emellett részt vett a nők szavazati jogáért küzdő mozgalmak munkájában, és szabadidejében egy árvaházban segédkezett, sőt, ő maga is örökbe fogadott egy árva gyereket. „A világ leghíresebb újságírónője” 1922-ben, 57 éves korában hunyt el tüdőgyulladás következtében – életéről film és Broadway-musical is készült, arcképét az amerikai újságírás legjelentősebb alakjait megörökítő postabélyeg őrzi, 1998-ban pedig beválasztották az amerikai Női Hírességek Csarnokába.
