Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kávéillat a boltban, cekkerben hazacipelt zacskós tej. Selyemcukor, akcentussal beszélő katonafeleségek. E.T.-figura és Donald kacsás rágó a trafikban.
Ó, azok a nyolcvanas évek! Amikor minden gyerek haja WU2-től szaglott (már ha nem éppen az óvodában vagy iskolában összeszedett tetű elleni irtószertől), hordtuk az utált sötétkék, nejlon iskolaköpenyt, amit április 4-én és november 7-én kisdobos- vagy úttörő-egyenruhára cseréltünk. A sípunk persze csálén állt, és a nyakkendő is hagyott maga után kívánnivalót, de szabályos alakzatokba rendeződve vonultunk a tornaterembe vagy a sportcsarnokba. Ott felhangzott, hogy „15. számú Dobó Katica úttörőcsapat, vigyázz! Zászlónak tisztelegj!”, majd következett a Klapka-induló, népi nevén a Vak Pali, és meghallgattuk novemberben a Téli Palota ostromát a nagy októberi szocialista forradalomra emlékezve. Nem értettük, ha októberi, miért novemberben kell ünnepelni, és főleg, hogy jön mindehhez a tél meg a palota.
Ami azt illeti, tél az volt, főleg ´87-ben, amikor nem lehetett iskolába menni a hótorlaszok miatt, és közben itt járt Isaura, akinek viszontagságait lelkesen követtük hétről hétre. A nyolcvanas évek, a fekete-fehér Junoszty tévé ideje: műkorcsolya, foci, a szovjet–magyar meccsen a 6:0-s vereség, a fények egyforma villódzása a lakótelepen az ablakból. Esténként fogmosás Gabi fogkrémmel, utána Tv-Maci, Esti mese. Öröm, ha aznap éppen nem a Sanyi manó vagy a Varjúdombi mesék következett, hanem mondjuk, a Mézga Aladár, Pompom vagy a Frakk, a macskák réme. A hétfői adásszünet. A kettőtől ötig tartó rádiós kívánságműsor, amelyben Hernádi Judit búgta, hogy Sohase mondd. Bakelitlemezek és magnókazetták: Modern Talking, C. C. Catch, V-Moto-Rock. Poszterek az Ifjúsági Magazinból. Pajtás újság, kisebbeknek Dörmögő Dömötör.
A nyolcvanas évek, amikor a szerencsésebbek élelmes szülei hétvégente fusiztak vagy géemkáztak, így előteremtve a balatoni nyaralót vagy brigádüdülést.
Az első balatoni nyaralások, vándor- és építőtáborok, forró lángos és Kádár János, ez utóbbi mindenütt, mindenhol.
A Balatonnál rengeteg lakókocsis, kempingező német turista, szuper cuccokkal. Autók a Balaton felé a hetes úton, mindenhol Ladák, Škodák, Wartburgok, Kispolszkik és Trabantok. Az első Nyugatról hozott Milka csoki, és a szintén onnan származó, az Amo vagy Kék-Vörös szappanokhoz képest az édenkertet idéző kókuszszappan, amelyet talán meg is kóstoltunk, de keserű volt a kiábrándulás.
A hírekben hallott, gyerekfülünknek értelmezhetetlen szókapcsolatok és rövidítések: csillagháború, MSZMP KB, Hazafias Népfront. Csernobil. Évek, évtizedek teltek el, mire rájöttünk, mit is kaptunk azon a május elsején a virsli, a vattacukor és a céllövölde mellé. A végtelen hosszú, forró nyarak és a fogcsikorgatóan hideg telek, amelyek azért mégse voltak olyan hidegek, mint a Szovjetunióban, ahol, az oroszkönyv szerint, ha mínusz harminc foknál hidegebb van, a gyerekeknek nem kell iskolába menni. Az iskola utáni csúszkálások a fagyott úton, a napköziben kapott forró tea íze (az otthoni sosem lett olyan), a csavart gépi („olasz”) fagyi vagy Leo jégkrém. Mindig és mindenhol dohányzó felnőttek, füstízű sütemények a cukrászdákban. Családi szüretelés, utazás teherautó platóján a szőlőbe, bográcsozás, Meggy márka, Traubisoda, „rostos”.
Kávéillat a boltban, cekkerben hazacipelt zacskós tej. Selyemcukor, négercsók (amit csak különlegesebb alkalmakkor kérhettünk, és mindig nagyon kellett vigyázni, össze ne törjön hazafelé), akcentussal beszélő katonafeleségek az üzletekben. Trafikok, benne rengeteg érdekes dolog: műanyag játékok, E.T., Donald kacsás rágó. Budapesten a Skála Metró és kabalafigurája, Kópé („Szíve mindig a vásárló-ó-ké”), grillcsirkeillat. Levelek, képeslapok, bejelentés nélküli rokonlátogatások (mert telefon csak a szomszéd utcában volt). Emlékkönyvek, amikbe igyekeztünk valami szépet írni („A barátság aranyfonál…”), behajtottunk néhány sarkot, és rajzoltunk is, virágot vagy Miki egeret. Szalvéta, kártyanaptár, képeslap és csokipapír gyűjtögetése és csereberéje. Leninvárosi és külföldi levelezőpartnerek keresgélése, és a csalódás, amikor rájövünk, hogy attól még, hogy megtanuljuk leírni az orosz betűket, nem biztos, hogy a Murmanszkban élő pajtás érteni fogja a magyar szavakat.
Negyven év telt el azóta, és néha talán eltűnődünk: miféle őskövületeknek tűnhetünk a gyerekeink szemében, akik el sem tudják képzelni, hogy volt telefon, internet, színes tévé, információdömping nélküli világ, amikor lassú volt a léptünk, és az életünk is jóval lassabbnak tűnt a mainál.
„ Arctalan év ez, írd meg Irénnek.
Mondd meg Irénnek: a nyolcvanas évek
Sapkát viselnek. Írd meg Irénnek.
Tíz van belőlük, lassú a léptük. (…)
Mondd meg Irénnek: a nyolcvanas évek
A semmibe néznek. Semmit se kérnek.
Semmit se félnek. Bújj ide, kérlek.”
(Cseh Tamás)
