Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
James Holman a viktoriánus kor kalandora volt. 25 éves korában vesztette el látását reumaszerű betegség miatt, melyet az 1812-es háborúban szerzett. Egy olyan korban, amikor a vakokat jellemzően intézetbe zárták, Holmes körbeutazta a Földet, teljesen egyedül.
Hivatalosan rokkantként kellett volna élnie, de James Holman mindenkit meglepett azzal, hogy ehelyett Edinburgh-be költözött, ahol ő lett az első ismert vak ember, aki orvosi egyetemre járt. 1819-ben nekiindult nagy kalandjának, a világ felfedezésének. Művészeti múzeumokat, katedrálisokat keresett fel, hegyeken túrázott. Fantasztikus megfigyelőként a járókelők lépteit hallgatva meg tudta állapítani, hogy milyen társadalmi státuszban vannak.
Nagyon kevés emberrel történik annyi minden, mint Holmannel történt. Szinte érthetetlen módon sikerült mindaz számára, amire a modern kor embere is vágyódik. Élményeket habzsolt egész életében. Tette ezt vakon, de egy percig sem akadályoztatva általa.
Ki volt James Holman?
Az angliai Exeterben 1786. október 15-én egy gyógyszerész fiaként született. Egészen kiskora óta azt az álmot dédelgette, hogy majd világutazó lesz belőle, apjának azonban más tervei voltak vele. De mindhiába, mert a nyughatatlan, ifjú James 1799-ben, a napóleoni háborúk kezdetén, sietve csatlakozott a brit királyi haditengerészethez.
Öt évvel később már feltörekvő fiatal tiszt volt. Ám a hajón teljesített szolgálatai során valamiféle reumás betegség tört rá, aminek következtében egész életében ízületi fájdalmakkal küzdött, és a szeme világát is elvesztette.
Háborús hősként tért vissza hazájába, így élethossziglani szállást kapott a windsori kastélyban. De ő alig 27 évesen ezt nem megtiszteltetésnek élte meg, sokkal inkább büntetés volt számára. Mindenféleképp meg akarta találni a módot arra, hogy beteljesíthesse álmát. Mivel az orvosok nem találtak gyógymódot vakságára, ezért Edinburgh-ba ment, és kitanulta az orvoslást.
Amikor világossá vált számára, hogy állapota végleges, merész ötletre szánta el magát. Teljesen egyedül nekivágott a világnak. Először Európába ment, aztán Oroszországba, majd a Föld minden lakott kontinensére ellátogatott.
Nem beszélt semmilyen idegen nyelven, alig volt pénze, és egy kezdetleges írást segítő szerkezeten kívül mást nem is nagyon tartott magánál. Ugyanakkor csodálatos memóriával, rendkívül éles érzékekkel és lehengerlő személyiséggel rendelkezett. Hétkötetnyi útirajzot írt, bestselleríróvá vált, a Royal Society (Királyi Természettudományos Társaság) ösztöndíjasaként „vak utazó” néven ünnepelték.
A vak utazó kalandjai
Vándorlásai nyomot hagytak a történelemben. Az afrikai Holman-folyót az ő tiszteletére nevezték el. Kínában ő volt az egyik első nyugati, aki figyelmeztetett a növekvő osztályellentétre, amely a tajping lázadásban csúcsosodott ki. A zanzibári, a Seychelle-szigeteki és a madagaszkári őslakos kultúrákról szóló beszámolóit a jelenkor antropológusai is nagyra értékelik.
Afrikában segített elindítani a rabszolga-kereskedelem elleni küzdelmet. Ceylonban lóháton vadászott elefántokra. Szibériában letartóztatták, és kémként tartották fogva (ahol el sem hitték róla, hogy valóban vak).
Holman további utazásokat tett Spanyolországba, Portugáliába, Moldáviába, Montenegróba, Szíriába és Törökországba, megfigyeléseit és írásait pedig nem kisebb személy, mint Charles Darwin is használta forrásanyagként saját felfedező kutatásaihoz.
Sajnos azonban túlélte hírnevét. Még jóval azután is folytatta utazásait, hogy a közvélemény ráunt történeteire. Könyvei kikerültek a nyomtatásból, új írásai kiadatlanok maradtak, de ő folytatta útját – mindig egyedül, mindig bízva a sorsban és az emberiség veleszületett jóindulatában. 70 éves korában bekövetkezett halálakor minden idők legeredményesebb utazójaként hivatkoztak rá, és ez a rekord egészen a 20. századig fennmaradt.
Vakon utazni, de hogyan?
A fehér bot akkoriban még nem létezett; helyette egy sétapálcát alakított ki magának. Ezt Holman nemcsak arra használta, hogy a közvetlen környezetet pásztázza, hanem kopogtatás útján, echolokációval is tájékozódott. Az echolokáció szó akkoriban természetesen még nem létezett, és a fogalomról valószínűleg nem sokan beszéltek vagy nem értették, de Holman intuitív módon felismerte és alkalmazta.
Mi az az echolokáció?
A hangvisszaverődéssel való tájékozódás képességével nem csak a denevérek és a tengeri emlősök vannak felruházva, az ember is ki tudja fejleszteni ezt a képességet. Az emberi echolokáció azon képességünk, hogy észleljük a környezetünkben lévő tárgyakat az azokról visszaverődő visszhangokon keresztül, bottal vagy lábbal hangot adva, vagy éppen a szájjal csettintve. Ennek kifejlesztésére persze nem mindenki képes. Érdekesség, hogy a vakok és gyengénlátók az echolokáció közben agyuk vizuális központját használják a hangok feldolgozásánál.
Útleírás vakon a 19. század elején
A Braille-írást csak 1821-ben találták fel, Holman a vakoknak, illetve a sötétben való írásra kifejlesztett Noctograph nevű eszközzel jegyezte le élményanyagát látók számára. Egy olyan táblát kell elképzelni, amelyen zsinórok szolgálnak sorvezetőként, akárcsak egy „fapados” vakoknak szánt tablet.
De a legérdekesebb mégis az, hogy mit jegyez le egy úti leírásba egy olyan ember, aki nem lát. Hogyan mutatja be a látványt, amire a látó közönség érdeklődést mutathat. Holman más emberek szóbeli leírásait használta fel az anyagához. Nem egyet kérdezett meg, még csak nem is kettőt, hanem annyi embert, ahányat csak tudott. Megtanulta, hogy úgy alakítsa ki a kérdéseit, hogy valóban a lehető legpontosabb beszámolót kapja. Erről azt írta naplójában: „azáltal, hogy leírják nekem a környezetet, úgy vélem, lehetséges számomra a helyes ítéletalkotás, amilyenre a saját szememmel képes lennék; pontosságom megerősítésére sok embert sorakoztathatnék fel, akik mind tanúskodhatnának szűnni nem akaró kérdéseimről, és az információgyűjtés iránti olthatatlan szomjúságomról”.
Azt is hozzátette, hogy vaksága „nagy lendületet ad a kíváncsiságnak, amely így a részletek alaposabb vizsgálatára késztet”.
James Holman a napjainkban
James Holman nem akart az első vak ember lenni, aki bármit is tett, és nem is próbált hírnevet szerezni magának. Egyszerűen csak egy szenvedélyes ember volt, aki a saját útját járva követte az álmait. Mindig úgy fognak rá emlékezni, mint a Vak Utazóra, egy inspiráló úriemberre, aki nem ismerte a lehetetlent.
2017-ben hívták életre a Holman-díjat, hogy támogassák a vakok közösségében a kalandvágy, a vállalkozói szellem és a vezetői képességek fejlődését, bármilyen formában is jelenjen meg ez. A személyes fejlődési céloktól kezdve, mint például a hegymászás vagy a világ beutazása, egészen a hátrányos helyzetű vakok oktatásának és képzésének biztosításáig. A pályázók és a nyertesek célja nem csupán az, hogy feszegessék a határokat, és dobozon kívüli életet éljenek, hanem az is, hogy teljesen megszüntessék ezt a beskatulyázást. A Holman-díj nyertesei megkérdőjelezik és megváltoztatják az általános kulturális tévhiteket arról, hogy mit jelent vaknak lenni.
