Az 1992 és 1995 között Boszniában zajló, válogatott kegyetlenkedésekben bővelkedő háborúban mintegy 97 ezer ember veszítette életét, köztük egy fiatal szerelmespár, akiknek története bejárta a világsajtót. Az ostromlott Szarajevóból menekülő bosnyák Admira Ismić és szerb Boško Brkić egymást átölelő holtteste hét napig feküdt érintetlenül, a mesterlövészektől tartva ugyanis senki sem mert közelebb lépni hozzájuk.
A délszláv háború legvéresebb szakaszaként jellemzett konfliktus kiváltó oka az volt, hogy a boszniai szerbek nem akartak elszakadni a Szlovénia, Horvátország és Macedónia kiválásával csonka államalakulattá vált Jugoszláviából, míg a bosnyákok és a boszniai horvátok a hátuk közepére sem kívánták a többségében szerb vezetésű szövetséget. 1992 januárjában kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot, mely Jugoszlávia részének nyilvánította magát, válaszként márciusban egy népszavazáson, amit a szerbek bojkottáltak, a bosnyákok és horvátok Bosznia-Hercegovina függetlensége mellett voksoltak.
A pattanásig feszült helyzet gyorsan háborúba torkollt: április 1-jén szerb katonák Bijeljina községben rálőttek a nem szerb lakosságra, négy nappal később Szarajevóban béketüntetőket öltek meg a fegyveresek, 6-án pedig a boszniai szerb hadsereg körülzárta a települést. 1993 májusában az ostromlott városból próbált elmenekülni az a két 25 éves fiatal, akiket később a CNN újságírói neveztek el a szarajevói Rómeónak és Júliának.
A katonákat lefizetve próbáltak szabad utat nyerni
Admira és Boško kilenc évvel korábban, a gimnáziumban ismerkedtek meg egymással: a két kamasz azonnal egymásba szeretett, családjaik, annak dacára, hogy a lány bosnyák muszlim volt, a fiú pedig szerb ortodox keresztény, nem ellenezték, sőt, kifejezetten támogatták a kapcsolatot (itt máris megdől a shakespeare-i hasonlat). A szerelmesek, akik később az egyetemre is együtt jártak, a város ostromának kezdetekor úgy döntöttek, Szarajevóban maradnak, annak dacára, hogy Boško özvegy édesanyja a többi családtaggal együtt a szerbiai Kruševac városába menekült – úgy gondolták, a háborúnak úgyis hamar vége lesz.
Idővel azonban a harcok egyre jobban eldurvultak, a pár barátja és lakótársa, a szerb létére a bosnyák hadseregben szolgáló Miso Čuk pedig titokban dezertált és elmenekült a városból, ami Admirát és Boškót is gyanússá tette. A szorult helyzetbe került szerelmesek úgy döntöttek, kieszelnek egy szökési tervet: pénzt gyűjtöttek és lefizették a Grbavica városnegyedet irányítás alatt tartó szerb katonákat, akik így szabad utat engedtek számukra a Miljacka folyón átívelő Vrbanja híd felé. A híd egyik oldalát a szerbek, a másikat a bosnyákok tartották ellenőrzésük alatt, a fiatalok azonban – kellő kenőpénz ellenében – mindkét féllel megegyeztek a szabad átkelésről, a Szarajevóból történt sikeres távozást követően pedig a terv szerint Szerbiába, Boško családjához vették volna az irányt.
Soha senkit nem vontak felelősségre az ügyben
A látszólag biztos előkészítést követően a szerelmesek 1993. május 19-én hajnalban indultak el vakmerő útjukra: úgy tűnt, minden rendben, a megbeszéltek szerint halad, már majdnem átértek a hídon, amikor mégis tüzet nyitottak rájuk. Boško azonnal meghalt, a végzetes sebet kapott Admira viszont negyedórán át szenvedett, mire elszállt belőle a lélek – utolsó mozdulataival átölelte szerelmét, a férfi karjai között hunyta le örökre a szemét. A pár holtteste hét napon keresztül hevert érintetlenül a hídtól nem messze, ugyanis senki sem mert közelebb lépni és elszállítani azokat – a döbbenetes látványról több megrázó fotó is készült, melyek bejárták a világsajtót.
A szerelmespár gyilkosának kilétére sohasem derült fény, az ügyben nyomozás sem zajlott – a történetet először a Reuters újságírója, Kurt Schork tárta a világ elé, 1994-ben pedig a kanadai John Zaritsky rendezett belőle Emmy-díjra jelölt televíziós dokumentumfilmet. A tragikusan elhunyt fiatalok a boszniai háború lezárását követően a szarajevói Lions temetőben, közös sírban leltek végső nyughelyükre.
