Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Vasárnaponként beizzítjuk képzeletbeli időgépünket és visszaruccanunk a középkorba, hogy többet megtudjunk arról, milyen volt az élet valójában annak idején Európában. A mai alkalommal a várkastélyok lakóinak mindennapjait vizsgáljuk meg közelebbről.
A középkori földesurak és királyok többsége saját várban, kastélyban élt, ahol komoly udvartartással rendelkeztek – a kastélyok a védelmi és hadászati funkciók mellett a társas élet központjaiként is funkcionáltak, nem volt azonban fenékig tejfel a lakók élete.
Hideg és büdös
A kastélyokat ugyanis elsősorban védelmi és nem kényelmi szempontok mentén építették: a falak vastagok, az ablakok pedig kicsik, lőrésszerűek voltak, így nem sok hő és fény jutott be kintről az épület belsejébe. A nagyobb tereket alig lehetett fűteni, a lakók állandó hidegben és sötétségben éltek, az igencsak kellemetlen szagokról nem is beszélve: az éjjeliedények bűze mellett az összezsúfolódott, hónapok óta nem fürdött emberekből áradó testszagok és a füst (amely nem mindig távozott a kéményen keresztül) is gondoskodtak a megfelelő „illatatmoszféráról”.
A hideg ellen többféleképp próbált védekezni a kastély népe: a falakat vastag, hímzett szőnyegekkel borították (ez főként a késő középkorban terjedt el), az ablakokat pedig nehézkes táblákkal próbálták befedni. Később az olajosvászon- és papírablakok terjedtek el – az üveg annyira luxuscikknek számított, hogy még a 15. században is csak az ablakok felső részében alkalmazták.
A sötét, az állandó nyirkosság, a hideg és a bűz mellett a betegségek is könnyen terjedtek és mindennaposnak számítottak, köszönhetően a túlzsúfoltságnak és a patkányoknak, akik szép számmal voltak jelen a kastélyban, szabadon mozogtak és előszeretettel hagyták ürüléküket a padlón. A padlókat nemcsak a rágcsálók és a kutyák, macskák kis- és nagydolga, de kiloccsant sör és más ital- és ételmaradványok, emberi vizelet, izzadság, valamint más kellemetlen nedvek és piszkok is tarkították, melyek szagát úgy próbálták tompítani, hogy illatos gyógynövényeket szórtak szét a padlón.
Magánélet: ismeretlen fogalom
Kintről a várkastélyok impozánsnak és tágasnak tűnhetnek, bent azonban igen szűkös és zsúfolt volt az élet: a nemesek impozáns udvartartással vették körül magukat, a várban gyakran száznál is többen laktak, többségükben szolgák, illetve lovagok, katonák (utóbbiak létszáma attól függött, éppen háború van-e és meg kell-e védeni a várat). A földesúr és hitvese saját, privát lakószobával rendelkeztek, a köznépnek azonban nem adatott meg ez a kiváltság: a lakótornyokban gyakran emberek tömege zsúfolódott össze egyetlen helyiségben családostul, a lakóknak a mai értelemben vett magánéletre egyáltalán nem volt lehetősége.
A többség egyszerű, durva ágyakban aludt, a legszegényebbek, legalacsonyabb rangú szolgák viszont gyakran a padlón heverő szalmán hajtották álomra a fejüket. Természetesen ezúttal is a várúr és felesége élvezték a legnagyobb kiváltságot: tágasnak és a korszakban elegánsnak számító ágyban aludtak és még prémekkel is betakarhatták magukat, hogy ne fázzanak annyira éjszaka. Egyes helyeken szokás volt, hogy a földesúr közvetlen szolgái uruk ágya mellett a padlón, a földre terített prémekbe burkolózva aludhattak.
A köznépet is meghívták a lakomákra
Azok a gazdag nemesek és királyok, akik több kastélyt is birtokoltak, gyakran vándoroltak egyikből a másikba: ilyenkor vitték magukkal udvartartásukat is, ami jelentős „népvándorlással” járt együtt, akár száz-százötven ember is útra kelhetett. A berendezést szintén szívesen hordozták egyik helyről a másikra, a bútorok, ágyak, falikárpitok, de még az evőeszközök és a cserepes növények is gyakran kastélyról kastélyra utaztak. Természetesen a várúr nem mindig tartózkodott odahaza, gyakran vett részt például hadjáratokban.
A vár ura és úrnője parancsoltak a kastély népének, a mindennapi teendők, ügyes-bajos dolgok intézését viszont átadták az ezzel foglalkozó népes személyzetnek, akik igyekeztek képességeikhez mérten a lehető legkiválóbban eljárni, míg parancsolóik fontosabb ügyekkel (birtokaik igazgatásával, katonai gyakorlatozással, vagy éppen a lakomák megszervezésével) foglalták el magukat. A szolgák számára a munkanap kora hajnalban kezdődött, gyakran már napfelkelte előtt talpon voltak, hogy időben begyújtsák a reggeli elkészítéséhez szükséges tüzet a konyhában.
A földesurak egyik kedvenc szórakozása a vadászat volt, de a lovagi tornák és különböző várjátékok is népszerű látványosságnak számítottak a kastély életében. A legjelesebb társasági eseményt természetesen a lakomák jelentették, amelyeket a tágas és jól feldíszített lovagteremben (más elnevezéssel várcsárdában) tartottak, melynek díszes kialakítása a földbirtokos család gazdagságát és előkelőségét volt hivatott reprezentálni.
A díszes vacsorákra az egész várnép bőszen készült, óriási fennforgást, nyüzsgést és izgalmat garantálva a lakók számára. A lakomákon – melyekkel korábban egy teljes cikkben foglalkoztunk – nemcsak a nemesek és meghívott vendégeik, de a köznép is részt vehetett, őket természetesen rangjuknak megfelelően az urak asztalától messze, a terem szélein ültették le, és a különlegesebb, egzotikus fogásokból sem mindig jutott nekik. A lovagterem mellett a várbelső másik legfontosabb része a kápolna volt, ahová a várúr és családja minden reggel elvonult imádságra.
Közös dézsa és várfallatrinák
A közhiedelemmel ellentétben a középkori emberek nem vetették meg a fürdést és a testi higiéniát, azonban ritkán volt lehetőségük művelni azt: fürdővízért a kúthoz kellett lemenni, nehézkesen felcipelni a várba, majd nagy kondérokban megmelegíteni. A felforralt vizet nagyméretű dézsába vagy fakádba öntötték (melyet gondosan kibéleltek vászonlepedőkkel, nehogy valakinek felsértse a bőrét), ebben mártózhattak meg a népek. Mivel a fürdővíz elkészítése ennyire nagy vesződséggel járt, mindenki ugyanabban a kád vízben fürdött: egymás után másztak be, majd jöttek ki a dézsából a férfiak, nők, gyerekek, végül a csecsemők, a kádat gyakran körbehordták a várban.
A latrinákat általában a vár falába építették: a lyukon keresztül lepottyanó végtermék egyenesen a várárokban, rosszabb esetben a várudvaron landolt (szándékosan igyekeztek a várkaputól minél messzebbre tenni az illemhelyiségeket). Természetesen a fent már említett, kisméretű éjjeliedények is népszerűek voltak, ezek tartalmát másnap reggel szórták ki az ablakon a várárokba.
